Volt ilyen, sőt…
- Részletek
- Napi apró
- 2014. június 10. kedd, 05:56
- Aczél Endre
Úgy gondolom, nem szorul bizonyításra, hogy együttérzek az Origo kirúgott főszerkesztőjével és a portál hírszerkesztőségétől önként távozottakkal. Viszont valamiért az irigyük is vagyok. Hiszen tüntettek mellettük „ezeren” – és persze az elmozdítók ellen. Nekem nem volt ilyen szerencsém, anno.
Noha a „privatizálás” megvetendő dolog, szeretném a tisztelt olvasó emlékezetébe idézni, hogy ennél sokkal nagyobb szabású és sokkal ocsmányabb volt az a merénylet, amelyet 1990. január 9-én – még a Németh-kormány idején – az általam vezetett TV Híradó és a Hét ellen elkövettek. Engem a főszerkesztői székből Nemeskürty István, az átmeneti TV-elnök kirúgott, a munkatársaim pedig – akik jóval nevezetesebb médiaszemélyiségek voltak, mint a most eltávozottak – szolidaritásból, illetve a vállalhatatlan gaztett miatt sorban lemondtak.
Lemondott a két helyettesem, Elek János és Sándor István. Lemondott Kaplár F. József szerkesztőségvezető és Rangos Katalin, a Hét felelős szerkesztője. És kisebb-nagyobb rátartással elmentek mind (szerkesztők, riporterek), mert nem tudták elviselni a Pálfy G. és Stefka által képviselt új kurzust: Losonczi Lívia, Berecz Anna, Fodor János, Juszt László, Bayer Ilona, Hidvégi József, Dömsödi Gábor és ahogyan mondani szokás, sokan mások. A végén még Vajek Jutka is bedobta a törülközőt. Akik maradtak (tévedés joga fenntartva), azok Bánó András két új híradóműsorában tevékenykedhettek darab ideig a 2-es programon (ami az Esti Egyenleget illeti, hála az Antallék által idővel kirúgott új elnöknek, Hankiss Elemérnek), de még a szoclib kormányzást se vészelték át. Egy egész nemzedék tűnt el, körülbelül úgy, ahogyan a Fidesz első kormányzása idején a rádióból. Aki a neveket látni akarja, kattintson a Klubrádió, a 168 óra vagy az ATV, esetleg a sporttelevízió honlapjára: mindenki, aki hajdanán számított és még mikrofon- vagy képernyőképes, esetleg írni is tud, ott van.
De ezek a „népirtások” nagyságrenddel súlyosabbak voltak, mint ami most az Origónál zajlik, zajlott. Tüntetésekre nem emlékszem. Az első rádiós irtóhadjáratnál (1994 – Csúcs László) igen, de a „Híradópuccs” (1990) idején a kirúgottak, közöttük jómagam iránt a rokonszenv csak újságcikkekben – igaz, jó csomóban, jó szerzőktől, mint például Friss Róbert, Pallagi Ferenc és igen, Bencsik András – nyilatkozott meg. Na meg tiltakozó-támogató levelekben, amelyeket ezrével kaptam magam is, de különféle magánszemélyektől, testületektől, csoportoktól maga a miniszterelnök is (Németh). Aki a kisujját sem mozdította értünk, nyilván nem óhajtott konfliktust Pozsgayval, a Híradó-puccs értelmi szerzőjével. („Nem ebben állapodtunk meg az Imrével”, mondta a telefonba Szófiából Kapuvári Gábornak, akinek sikerült elérnie őt…) Aztán ennyiben is maradtunk. Egyedül Horn Gyula vette fel a kesztyűt, de annak se lett foganatja – Pozsgay nyilvános sértődését leszámítva.
Szomorúan kell nyugtáznom, hogy az akkori politikai pártok egyike sem állt ki a Híradó stábjának védelmében. Az MSZP sem, hogy tévedés ne essék. Még az SZDSZ is – az első párt, amelyik az én leváltásomat szorgalmazta korábban – volt annyira hülye, hogy a „kommunista” híradósok ellenében beálljon az MDF és Csurkáék mögé. Nekem ez akkor megrázó élmény volt, de a kollégáimnak nem kevésbé. El nem tudtuk képzelni, hogy mi ennek az ellenszenvvel, sőt nyílt ellenségességgel vegyes fanyalgásnak az oka, végtére is a Híradó meg a Hét abszolúte kiegyensúlyozottan (parancsom ez volt: „minden pártelfogultságot büntetek”) szemléltette a szabad választások felé tartó ország pártpolitikai történéseit, bennük roppant nehéz helyzetekkel, mint amilyen az MSZMP önfeloszlató kongresszusa volt például. Jobbat reméltek a Pozsgay–MDF irányban totálisan elkötelezett Pálfy G-től? (Aki azóta, csak a tisztesség kedvéért jegyzem meg, újabb írásaiból ítélve végigment a damaszkuszi úton…)
Lázár Jánosnak, az Origo-puccs vélelmezhető mozgatójának van oka irigyelni Pozsgayt. Az akkori államminiszter ellen, miértünk senki nem ment utcára, nem hogy ezren nem, senki sem. Pedig akkor már teljes gyülekezési szabadság volt, élni lehetett volna vele. Pláne, hogy nekünk estéről-estére több millió (!) nézőnk volt. Biztos bennünk volt a hiba, mondom most, nem minden cinizmus nélkül, bár népszerűségünk az akkori mérések szerint csúcsra járt. Kivált a romániai forradalom élő közvetítése miatt.
