Fél-Galamus – fél-búcsú
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2014. máj. 05. hétfő, 05:53
A Galamus nem a korábbi években megszokott formában üzemel tovább, vagyis egy korszak bizonyosan véget ér. Ami marad, már nem lesz olyan, mint a korábbi években megszokott. Nekem nagy örömömre szolgált, hogy nemcsak rendszeres szerzője lehettem ennek az oldalnak, hanem csoporttag is. A Galamus valóban remek felület volt számomra is a születő, formálódó, majd stabilizálódó Orbán-rendszer aktualitásainak megörökítésére, elemzésre, megrökönyödésre, viccelődésre egyaránt. Imponált a Galamus ismertsége, elfogadottsága, a bizonyos körökből jött reakciók minősége pedig csak még érdekesebbé tette a demokratikus köztársaság hagyományának megőrzésére tett erőfeszítéseket. Tetszett, hogy nem volt a Galamusnak „hivatalos álláspontja”, a szellemi autonómiát megőrizve töprenghettünk erről-arról. Nem tudjuk, meddig tart még az Orbán-korszak, de a születését körültekintően dokumentáltuk. Írtam jó néhány publicisztikát magam is, hol szörnyülködtem, hol ironizáltam – nem tehetek róla, hogy az, amivé szeretett hazám lett, a hétköznapokon egyszerre lehangoló és mosolyfakasztó. 2010 után valóban történelmi fordulat jött (más előjellel, mint ahogy Orbán Viktor láttatni szeretné), ennek pillanatfelvételeit igyekeztem magam is egy-egy kisebb-nagyobb irományban megörökíteni, talán a magam megnyugtatása mellett másoknak is sikerült kellemes perceket szerezni. (Egyet hadd idézzek fel, mert még mindig megmosolyogtat. Tavaly egy cikkben idemásoltam egy az egyben Orbán Viktor 1992-es szavait a küldetéses politikusokról, a hatalmi gőgbe merevedett ostobaságról, vagyis mindarról, amely ma visszahull a fejére. Az egyik ismert jobboldali portálon csak az első bekezdéseket idézték, a végén elhelyezett linkkel, s már órák óta záporoztak az Orbánt védő, a szerzőt szidalmazó jobbos kommentek, mire valaki felhívta a figyelmet, hogy olvassák már végig az egészet. Tanulságos epizód volt.) A jövőben azonban nem vagy legalábbis jóval kevesebbet fogok publicisztikát írni, elhatározásomra két ok is vezetett.
Az egyik, hogy – bár az ember aligha bújhat ki a bőréből – a megváltozott fél-Galamuson nincs nagy kedvem hozzá. Nem mintha elhanyagoltam volna főállású mesterségemet, a „szakmát” az elmúlt években, de inkább erre fektetnék a jövőben még nagyobb hangsúlyt. Az Orbán-világban legalább olyan érdekes viták zajlanak a múltról, mint a jelenről (ez is egy kor- és kórtünet amúgy), vagyis úgy gondolom, érdemes régi papírokat faggatni arról, mi és hogyan történt 100–150 évvel ezelőtt. Érdemesebbnek látszik számomra a múltat a maga szárazságában, forrásokra való precíz hivatkozásokkal, szűkebb szakmai közönség által olvasott lapokban megszólaltatni, mint a jelent véleményportálon boncolgatni, még ha hálásabb is a terjedelem, kötetlenebb is a forma, nagyobb is az olvasottság. Persze biztos lesz majd olyan téma, amely publicisztika írására sarkall (téma lesz bőven, a nyughatatlan hatalomépítés az önkény-rendszerek sajátossága), biztosan fogok még klaviatúrát ragadni egy-egy esetben – de az a fajta rendszeresség, amelyet eddig a Galamus adott, ezen a felületen bizonyosan elmarad.
A másik, ami – másokhoz hasonlóan – engem is az újratervezésre késztet, az a parlamenti választások eredménye. Nem akarom itt hosszan ragozni, a lényeg mégis abban ragadható meg, hogy nem egyszerűen a „kormányváltónak” indult, majd „kormánymarasztalónak” bizonyult pártszövetség szenvedett vereséget április 6-án, hanem „mi” mindannyian, akik ilyen-olyan okból, de ragaszkodunk a demokráciához, és nem szimpatizálunk az Orbán-rendszerrel. Nem vagyunk egyformák (szerencsére), de baloldali, liberális, konzervatív demokratákként nem tartjuk jónak azt az irányt, amelyet a nagy hatalmú miniszterelnök hazánknak kijelölt – és amelyet a választáson részt vevő polgárok többsége határozott támogatásáról biztosított. Érdemes észrevennünk, hogy mindaz, amit mi a jogállamról, az épülő önkényről, a társadalom-átalakító igyekezetről stb. stb. az Orbán-rendszert elemezve megfogalmaztunk, arra manapság kis országunkban egyszerűen nincs szükség, vagy legalábbis minimális. A 2010–2011-es fordulatot a magyar társadalom jóváhagyta, nem hiányzik neki a nyolcvankilences köztársaság, Orbán-rendszer kell neki. A „mi” álláspontunk marginális lett, nem mi akartuk így, de tudomásul kell vennünk. Kitérő: ez persze nem azt jelenti, mintha változatlanul ne lennék abban biztos, hogy alapvetően jól láttuk és látjuk a dolgokat. Az eredménytől függetlenül tény, hogy a kormányváltó összefogás pártjait lehet sokféle kritikával illetni, ez most úgyis nagy divat lett. Lehet bukottnak minősíteni Gyurcsányt, Bajnait, Mesterházyt, trendi módon ekézni őket a következő négy évben (már csak azért is, mert fontos szereplői lesznek a demokratikus ellenzéknek, például a parlamentben) – de ettől még nekik volt igazuk a magyarországi politikai rendszernek a demokráciához, Európához stb. való viszonyának megítélése szempontjából.
Én nem hibáztatom az „embereket”, jaj, dehogyis, sőt nagyon meg is értem a Fidesz mellett kiálló döntésük motivációit. Akkor sem gondoltam, hogy a nép szava Isten szava, amikor más többségű országgyűlést szavaztak meg választópolgár-társaink. Most elsöprő többségük úgy döntött, nem akarja leváltani Orbán rendszerét, kell ez nekik a jövőben is az Alaptörvénybe foglalt történelem-értelmezéssel, oligarchikus társadalmi elittel, valóságot felülírni képes propagandával stb. együtt. Honfitársaink számára nem egyszerűen fontosabb, hanem sokkal fontosabb a felcsúti stadionnal szimbolizált Orbán-rendszer. A rendszert megtestesítő Orbán Viktor hozzá idomuló vazallusaival együtt népszerű, sokkal népszerűbb, mint bárki a demokratikus oldalon. A történelemből viszont sok-sok példa hozható az alábbi ismert, egyszerű igazságra: ami népszerű, az nem mindig demokratikus; ami demokratikus, az pedig nem mindig népszerű. A magyar jobboldalon mindig is megfigyelhető volt az a hajlandóság, hogy természetes szövetséget vél felfedezni a „nép” és önmaga között, vagyis úgy véli, az a normális állapot, ha a többség a jobboldalra szavaz, s amikor baloldali kormányok kaptak bizalmat, az csak valami ármány vagy üzemi baleset eredménye lehetett.
Az elmúlt években sokat „horthyzott” a magyar közélet, nyilván a jövőben is megteszi majd, hiszen volt és van ok arra, hogy a két világháború közötti Magyarországgal keressük a párhuzamokat. Én nem akarnám ezt erőltetni, de tény, hogy vannak szemet szúró hasonlóságok. Itt van például a mára kialakult politikai erőviszonyok rendszere, amely pontosan visszatükrözi az akkorit: 1. nyomasztó többségű, lényegében leválthatatlan kormánypárt, 2. ennek ellenzékét elsősorban a jelentős támogatottságú szélsőjobb adja, 3. a baloldali és liberális politikai erők támogatottsága csekély vagy kifejezetten marginális, szerepük leginkább arra korlátozódik, hogy a jobboldal pártjai felváltva riogassanak velük. (Vagyis léteznek, létezhetnek, be is jutnak a parlamentbe, de jogrendre, egyenjogúságra stb. alapozott érvelésükre kevesen kíváncsiak, arra sokkal inkább, hogy bűnbakok, pofozógépek vagy akár a jobboldal köpőcsészéi legyenek. Ők maguk pedig kénytelenek ennek az elhárításával elfoglalni magukat.) Az erős kormánypárt lényegében korlátlan hatalmát nemcsak az önmaga által alkotott, önmagára szabott jogrend biztosítja, hanem a népszerűség is. Utóbbit a rendszert megtestesítő egyetlen személy iránt a rajongó tisztelet csak fokozza. A tényleges politikai versengés előbb-utóbb a jobboldali kormánypárt és a szélsőjobboldal között alakul ki, egymás témáiban sarlózva próbálnak újabb szavazókat elhódítani, sosem érzik ellenfeleiket igazán hazafiasnak, a „nemzet érdekeit” védőnek, rögeszmésen akarják a történelmi múltat újraértelmezni stb. Vegyük észre: a májusi EP-választáson könnyen a második helyre ugorhat a Jobbik, és minden esélye megvan pozíciójának megőrzésére. (Drága demokrata barátaim, csak arra a pontra ne jussunk el, ahol majd el kell gondolkoznunk azon, hogy Orbán-szavazók leszünk-e a Jobbik előretörésének megakadályozásáért! Távoli jövő? Ki tudja.) Ebből a szempontból egyébként nem is az EP-választásnak, hanem az őszi önkormányzati voksolásnak lesz igazán nagy tétje. Az Orbán-rendszerrel szemben a demokratikus ellenzékiségnek csak akkor képzelhető el a jövője, ha valamilyen választói támogatottság, pozíció sorakoztatható fel a háta mögött. Utóbbit pedig csak a nagyvárosok önkormányzatai, elsősorban Budapest nyújthatja, csak ezek kínálhatják azt a stabil képzetet, hogy nem Orbáné az egész ország. (Ahogy a parlamenti választáson az ország dönthetett arról, hogy milyen irányt választ, ősszel hozzátehet ehhez egy újabb szintet: elfogadja-e a kormánypárt által kínált felállást – vagyis a sajátos tanácsrendszer újjáéledését – vagy nem; akar-e erős önkormányzatot magának, vagy megijed a lehetőségtől, hogy a kormánypárt bosszúból az esztergomi mintát alkalmazza az ő településére is.)
A választási vereségből tápászkodó demokratikus ellenzéknek és híveinek ilyen, a húszas-harmincas éveket megidéző körülmények között törvényszerűen halkul a hangja. Nemcsak azért, mert a rendszer korlátozza megszólalásának lehetőségeit, hanem azért is, mert egyre kevésbé érdekes az emberek számára mindaz, amit mondani tud. Még indirekt módon sem akarja most már „felháborítani” az embereket, viszont éber figyelemmel kell kivárnia, amíg maguktól felháborodnak. Mert nem kétséges, hogy eljön az a pillanat, amikor sokan rájönnek arra, hogy mégiscsak jobb egy bonyolult demokráciában, mint egy egyszerű és stabil önkényrendszerben élni; meg arra is, hogy amit sokan most a nemzeti érdek valódi képviseletének, szabadságharcnak stb. gondolnak, az voltaképp nem más, csak egy oligarchikus politikai elit zsákmányszerzési kísérlete, nagy adag propagandával leöntve.
Szóval téma bizonyára lesz a Galamus átalakulása után is. A fél-Galamustól pedig nem tudok és nem is akarok egészen elbúcsúzni.
