rss      tw      fb
Keres

Mezőnyfölény, gólzápor, béközép, szotyi



A Fidesz – és csatolt részei – elsöprő győzelme után mintha nem történt volna semmi Magyarországon.


Orbán, szinte még sípszó előtt, felrúgta a pöttyöst az égbe, és kifutott a pálya szélére, hogy lepacsizzon Szabad Gyuri bácsival, meg a legendás fideszes béközéppel (békemenet & cöf), hogy aztán elpufogtassa szokásos frázisait Nemzeti Együttműködésről, Szabadságról, Függetlenségről és a Fényes Jövőről, amelynek csodálatos kupagyőzelmei immár elérhető közelségbe kerültek; hibát követ el azonban az, aki fanyalog Orbánon, mert a nagy arányú győzelem utólag igazolja minden hagymázasnak tűnő ötletét, a keret összeválogatásától kezdve az erősen vitatott taktikai húzásokon át egészen a győzelemhez vezető stratégiáig.


Az ellenfél játékosait láthatólag megviselte a vereség, és még a jobbikosok is elkeseredve ballagtak az öltözőbe, pedig őket alázta meg legkevésbé a Fidesz és a magyar választó; szurkolótáboruk pedig, ha szinte láthatatlanul is, mellettük állt a harcban, és ütőképes frakcióhoz juttatta az árpádsávosokat.


A nem fideszes nézők csalódottan bódorogtak haza, néhányukat a lendület még elvitte egy-egy ellenzéki búcsúbankettre, de már ott is inkább csak tisztességből tapsoltak, mert érezhették, hogy a kollektív edzőtestület nem működik: vagy van vezér, vagy nincs, de hogy egyszerre öt legyen, olyanról még Ferguson mester sem hallott, pedig ő aztán látott cifrákat, mióta két csapat játssza a focit, és nem egy.


Fordítsuk komolyra a szót.


Orbán azért tudott újrázni, akármilyen szerénynek próbálják is most egyesek feltüntetni azt a többséget, amely újabb kétharmadhoz juttatta, mert ő értette meg leginkább a magyar választót, és ő volt a legkönyörtelenebb „edző” az élvonalban.


Orbán tudja, hogy a magyar választó sikerre (Örkény után: „melegségre”) vágyik, és rozmaringszagú holdas éjszakán még mindig Puskás Öcsiről álmodik, aki egy visszahúzós csellel háromfelé küldi a rátámadó két angolt, aztán diadalmasan magasba emeli a világbajnoki trófeát. Ezért Orbán minduntalan ezt a sikert fényezgeti, mintha már be is következett volna (valaha).


Orbán, ha kell, maga is beáll labdát szedni, dekázgatni a fiúkkal, máskor felvonultatja a szurkolóit, hogy gyakorolják, mit is kell majd csinálni, ha egyszer „tényleg” Magyarország lesz a világbajnok.


Ők pedig vonulnak, és meg vannak győződve róla, hogy a szeretet árad belőlük; és valóban, hiszen „ők” szeretik a focit meg Orbánt, és akik nem szeretik, azok nyilván gyűlölködnek, ezért az ő kedvükért (pusztán pedagógia szempontból) néha meg kell ismételni a vonulást.


Orbán a csapatát is legalább olyan jól mozgatja, mint a szurkolóit. Nála melózni kell, nem filozofálni, végre kell hajtani a parancsot, és tartani a szájakat („halts maul und spiel”).


Lehet, hogy Orbán mögött valahol ott van egy Simicska, de ő csak annyira látszik, mint a taktikai értekezleten a szertáros, aki bekészíti a fiúknak az izotóniás italt meg a mágnestáblát, és hiába írja meg róla az Átlátszó Nemzeti Sport, hogy valójában ő a csapat esze: a közönség Orbánt látja a pálya szélén fel-alá futkosni, hogy eligazítsa Matolcsyt, Vargát, Balogot meg Fazekast, akik valóban meg is tesznek mindent a Mesterért, mert tudják, hogy csak egyszer lehet hibázni (vö. Mádi László), ellentmondani pedig egyszer sem (vö. dr. Ángyán).


Félre a sportot!


Orbán mindenkinek tudott adni valamit, ezért még azok is kitartottak mellette, akiktől egyébként – esetleg – sokat el is vett.


Bizonyára sok fideszesnek volt magánnyugdíjpénztári megtakarítása, ennek elzabrálásáért cserébe kaptak némi zsebpénzt reálhozam-kifizetés jogcímén.


Biztosan sok fideszest is bosszantott a dohányellátás szokványos csatornáit megzavaró trafikosítás, cserébe kaptak egy ígéretet arra, hogy a gyermekeik nem fognak belátni az ablakon.


Talán olyan fideszesek is voltak, akiket érzékenyen érintett a földek körüli „ungarische machináció”, úgy tűnik azonban, őket is meggyőzte Orbán, hogy minderre a családi vállalkozások támogatása érdekében van szükség.


Minden bizonnyal voltak fideszesek, akik a munkanélküli segély helyett ma közmunkában, arra érdemtelen fideszes polgármester háza előtt szedik össze a kutyaszart; ennek ellenére talán ők maguk is egyetértenek azzal, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék.


Még – talán – megalázott szolgálati nyugdíjasok és ellátásukban megnyirbált rokkantak is szavaztak Orbánra, mert, valahol mélyen, ők is érezték, hogy nincs az rendben, ha negyvenévesen nyugdíjba mehet valaki, miközben másoknak (pl. a nem rendőr nőknek) negyven évi munkaviszonyra van szükségük ugyanehhez; vagy, ha nem dolgozik, de rokkantsági nyugdíjat kap valaki, aki kerekesszékkel közlekedik ugyan, de a keze ügyes, és az esze vág, mint a borotva.


Valószínűleg devizahitelesek is szavaztak Orbánra, mert volt végtörlesztés és árfolyamgát, és – nem utolsó sorban – végre a magyar kormány által támogatva, szabadon lehet(ett) utálni a bankokat.


Nem tartom kizártnak, hogy sok „rendpárti” is inkább Orbánra szavazott, és nem Vonára, mert egyetért ugyan azzal, hogy mindenféle gárdisták szabadon masírozzanak a cigánytelepen, de azért a kormányrudat mégiscsak tartsa kézben valami világlátott ember, akinek nem az iráni elnök a legjobb külföldi barátja.


Lehet, hogy sok cigány is Orbánra voksolt, mert benne (meg az alárendeltjében, a Rossz Arcú Vagyonőr Csávóban) látják azt az embert, aki megvédi őket Vonától; míg, ha a baloldalra szavaztak volna, ezek hárman, mármint Orbán és Vona (meg a tuggyukmilyen arcú) még mindig elég erősek maradtak volna ahhoz, hogy – szövetkezve – pokollá tegyék az életüket.


Orbán mindenkinek tudott adni valamit, aki nem eleve a vereségére játszott, és a stílusán ugyan sok kifogásolni való akad, talán a halkést is összetévesztené egy elegánsabb lakomán a süteményessel, és az is igaz, hogy a stílus maga az ember, de ne feledjük el, hogy Korda Györgynek is óriási rajongótábora volt a maga idején, miközben Baksa-Soós Jánosnak 1971-ben disszidálnia kellett, ha nem akart (volna) becsavarodni vagy alkoholistává lenni.


Tény, hogy Orbán könyörtelenül, mindenkin átgázolva rombolta le az 1989-es kiegyezés eredményeit (az 1989-es Deák, azaz Tölgyessy Péter, ma Orbánt magyarázza), és visszamenőlegesen szolgáltatott igazságot a rendszerváltásban csalódott tömegeknek azzal, hogy éles antikommunista retorikára váltott; és az is tény, hogy a választási rendszert a maga kedvére formálta át, és minden fontos pozícióba saját embereit ültette; továbbá az sem vitatható, hogy a közmédiát bedarálta. Annak azonban semmi akadálya nem volt 2014. április 6-án, hogy még kétmillió ember elmenjen szavazni, és úgy vágja ki a parlamentből a Fideszt, mint a macskát szarni – csakhogy nem mentek el.


Miért is mentek volna, ha zsigereikben nem érzik a liberális jogállam hiányát; ha nincsenek meggyőz(őd)ve arról, hogy az Orbán által választott út katasztrófába vezet (nota bene, eddig nem is vezetett: akárhogyan is, az államháztartás egyensúlyban van, a forint a 2010-es gyengélkedés óta tartja magát, az államadósság, ha nem is csökkent lényegesen, nem nőtt tovább); illetve nem vázoltak fel nekik egy szerethető alternatívát, amiért érdemes a nyugalmukat feladni, a befogott orral lassan megszokottat a régebben megszokottra visszacserélni?


Igen, tagadhatatlan, vannak Orbán csapatában gyomorforgató pofák, kétballábasak, Semjén, Deutsch, Kósa, Kövér, Wittner, hadd ne folytassam, de valljuk be, legalább magunknak, Szekeres elvtárs, Szanyi „kapitány”, Gyurcsány vagy Gréczy Zsolt sem makulátlan csipketerítők; a baloldali összefogásba is belekeveredett néhány „illatos” virág, akik miatt Havas Henriktől kezdve Krug Emílián át jó néhány talpas választóig sokan csak „befogott orral” szavazhattak (volna) a (néhai) kormányváltókra.


Valljuk be, legalább akkora marhaság volt azzal kampányolni, hogy a rászoruló nyugdíjasok majd kapnak 25 ezer forint (miért pont annyi?) támogatást a gyógyszereik kiváltásához, mint a rezsicsökkentéssel, ami egyébként legalább már tény, még ha tudjuk is, hogy hosszú távon fenntarthatatlan, míg a gyógyszertámogatás összegét bizonyára jelentősen befolyásolhatta volna a baloldal győzelme esetén nélkülözhetetlen koalíciós tárgyalások kimenetele.


Lássuk be, hiteltelen egy olyan ígéret Magyarországon, hogy „radikálisan csökkentjük, majd megszüntetjük az elviselhetetlenül hosszú várólistákat”, amikor cirka ötven év alatt még a hálapénzt sem sikerült megszüntetni, és ahogyan az orvoselvándorlás alakul, egyhamar nem is fogjuk.


A választók nagy tömege nem túl érzékeny a demokratikus értékekre, ha üres a kosár.


Tudjuk, persze, az a legszegényebb, aki ígérni sem tud, komolytalan ígéretekkel azonban legfeljebb akkor lehet leváltani egy rezsimet, ha a leváltására kész politikus(ok) mögött erős és elszánt tömegbázis áll, olyan, mint amilyennel Orbán a 2010-es kétharmadot elérte; ilyen tömegbázist azonban csak határozott, és – némiképp, mint Orbán – könyörtelen ember tud maga mögé építeni, aki ugyanakkor szerethető tulajdonságokkal is rendelkezik, akárha kissé bogarasnak is tűnik miattuk; például rajong a fociért, bélyeget gyűjt vagy festeget: a lényeg az, hogy ezekben a „szerethető” identitásaiban is emberi legyen, ha úgy tetszik, hétköznapi, és igenis, essen hasra néha, köpködjön szotyolát, ne pedig valami könyvtárszagú elefántcsonttoronyból pillogjon le a világra, „Jé, mik vannak Hungáriában?” alapon.


Orbán ebben is jó, hiszen, amikor az ingujját felgyűri, és könyékig a disznóvéres töltelékben tapicskolva tölti a kolbászt, hogy aztán füstölés után egy kupica – fináncmentes – pálesszel leöblítse, és elénekeljen egy nótát a fehérvári huszárokról, meg elsüssön egy-egy – értelmiségi körökben (ha csak a háta mögött is) megmosolygott – „dakota” közmondást vagy székely viccet, pont úgy néz ki, mint ahogyan sok százezer magyar férfi szeret kinézni, mégis azzal a különbséggel, hogy Orbán eközben képes a megfontolt és határozott vezető benyomását kelteni, akire pedig szívesebben bízza a népe az országot, mint valami hadari beszédű bölcsészre vagy gyanús körülmények között meggazdagodott – és kissé túlmozgásos – üzletemberre, ne adj’ isten, féktelen gyomrú irodalmárra.


Azt gondolom, nekünk, akik Orbánt nem szíveljük, váltanunk kell, és más utakra kell lépnünk, mint amelyeken 2010 óta haladtunk.


Ha komolyan gondoljuk, hogy Magyarország jobbat érdemel Orbánnál (pláne Vonánál), jobbat is kell ajánlanunk neki.


Le kell szállni a magas lóról, be kell fejezni Orbán (vö. Vona) sajnálkozó lenézését, és vissza kell venni az ún. jobboldali politikusokat mindenáron nevetségessé tenni akaró vagy éppen maradi bunkóként definiáló attitűdből, és el kell fogadni, hogy vannak értékek, amelyek sokak számára fontosak, habár – egy rendesebb inkvizíció rögtön kiderítené – fogalmuk sincs a mibenlétükről.


Hisznek bennük, és kész.


Lehet mosolyogni a nemzeti nagyságot vizionáló kishatalmi pöffeszkedésen, a brüsszeli porcelánboltban forgolódó „káejrópai” esetlenségen; ezek is mi vagyunk, magyarországi és „külhoni” magyarok, akik, ha szorgalmunkkal, tehetségünkkel, gazdagságunkkal nem is mindig kápráztattuk el a világot, létezésünk tényénél fogva (!) joggal tarthatunk igényt arra, hogy legalább néha azt hihessük, nem vagyunk alábbvalók senkinél (az más kérdés, hogy türelemmel és jó szóval azt is el kell tudni majd fogadtatni, saját magunkkal, hogy különbek sem nagyon), és nem kell ugyan kicsinek lenni, de kellő szerénységgel kérjünk helyet magunknak a világban – ahol viszont sokkal több bálnát gyilkoltak le büntetlenül, mint magyar miniszterelnököt.


Mindenekelőtt pedig program kell, még pontosabban: program KELL.


Program kell, de nem ám olyan összecsapott 29 pont, amit Orbán 2010-ben a nagy győzelem után kínnal-keservvel kiizzadt, hiszen ilyen (olyan) újabb 29 vagy akárhány pontos „tervet” bármelyik értelmesebb középiskolás össze tud dobni egy hosszú hétvégén, ha megszorítják, mert vizsga lesz, és aki csak ilyet tud kínálni (csinálni), az nem jobb a 2010-es Orbánnál vagy a mai Vonánál. Olyan kell, amelyiknek svungja van.


A 2014-es győzővel, vagyis Orbánnal szólva, kell egy „vízió”, amit maga elé tud képzelni még a nem túl iskolázott választó is, de nem riasztja meg az üzletembert, az újságírót, és a tanárt sem; egy vízió, amely megvalósíthatónak tűnik, és – megvalósítása esetén – reális esélyt kínál arra, hogy az emberek (igen, az emberek, apropó, el kell felejteni a „zemberezést” is!) többsége akár már a saját életében élvezze az eredményeit.


Aki le akarja győzni Orbánt, az nem mondhat olyat, hogy el kell zavarni a francba, meg hogy a történelem szemétdombjára kell küldeni, mert akkor azok, akik hisznek benne, ellenséggé válnak, a hazában pedig, mit ahogyan a futballpályán is, csak ellenfelek lehetnek a csapatok, de nem ellenségek; ezért nem rúgjuk hátba, stoplis cipőben, páros lábbal, nekifutás után felugorva az ellenfél edzőjét, és nem gyalázzuk azt, aki uralja a másik térfelet (Viktor, ez neked is szólt).


Jobb összeállítású csapat, jobb taktika, nyerő stratégia kell. Meg egy edző. Nem öt, egy.


És egy béközép. Szurkolótábor nélkül, üres lelátók előtt nem ünnep a foci.




Utóirat


Ha Magyarországon nincs annyi „partizán”, amennyi végleg szétrúgja, mint tyúk a töreket a hazug Gábrielt, kordonostól, TEK-estől, ötödik kerületi hátizsákostól, akkor mártírjaink lehetnek, de büszkeségünk soha.





A szerző ügyvéd