Nemzeti önrendelkezés, Krím félsziget és Aczél Endre
- Részletek
- 2014. április 24. csütörtök, 06:50
- Eörsi Mátyás
Aczél Endre az egyik legjobb tollú magyar külpolitikai újságíró. Kevesen képesek a szövevényes összefüggéseket annyira világosan és emészthetően az olvasók elé tárni, mint ő. Könnyed, szellemes stílusa következtében lehengerlően meggyőzőek az írásai. Ha valaki most úgy véli, ez a bevezető a vitába szállás előtti kötelező udvariassági formula, téved. A kiváló íráskészség és meggyőző érvelés ugyanis felettébb veszélyes, ha a szerző ezáltal sokakat nyer meg egy alapvetően téves következtetésnek, mint ahogy ezt tapasztalhattuk Aczél Endre Ukrajnáról sorozatban publikált írásai esetében.
Elment a hajó (de nem tegnap) című, a krími népszavazással egyidőben publikált cikkében Aczél úgy érvel, hogy a Krím félsziget elszakadása oda datálódik, amikor a nemzetközi közösség meghatározó része támogatta Koszovó függetlenségét Szerbiától. „Aki támogatta, hogy a mintegy 80 százalékban albán többségű Koszovó leszakadjon Szerbiáról, annak nem lehet kifogása az ellen, hogy a 60 százalékban orosz Krím hátat fordítson Ukrajnának”, írja Aczél Endre, majd azonnal – és helyesen – cáfolja is önmagát azzal, hogy míg Koszovóban etnikai tisztogatás előzte meg az elszakadási törekvéseket, addig hasonlóról a Krím félszigeten nem beszélhetünk. A Krím félszigeten az oroszoknak haja szála sem görbült, sőt, a Krím összes általános iskolája egy kivételével orosz nyelvű volt. (Azt az egy ukrán tannyelvűt azóta az orosz vezetés felszámolta.) Aczél elismeri ezt a döntő különbséget, mégis kitart amellett, hogy akik támogatták a független Koszovót, tudniuk kellett, hogy szellemet szabadítottak ki a palackból, és ne szóljanak most egy szót sem.
Ha Aczél mindössze annyit állítana, hogy Koszovó függetlenségének elismerésével a világ egy mérsékelten releváns érvet szolgáltatott a putyini terjeszkedés alátámasztására, egyet is értenénk vele, hiszen Putyin kétségkívül érvként használja Koszovót, még ha a szabad világ – köztük Aczél Endre – fel is hívja a figyelmet a kettő közti óriási különbségekre.
Csakhogy amikor Aczél Endre azt állítja, hogy Krím elszakadása Koszovóval pecsételődött meg (akkor ment el a hajó), azzal nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Koszovótól nyílegyenesen vezetett az út a Krím félszigethez. Nocsak? Okozati összefüggés lenne Koszovó és Krím között? Ezzel vajon azt is állítja-e Aczél Endre, hogy ha Koszovó nem vált volna függetlenné, akkor a Krím félsziget sem? Putyin ugyan meg szokta említeni Koszovót mint precedenst, de azt még Putyin sem állítja, hogy Krím Koszovó következménye lenne. Putyin a Budapesti Memorandum felmondását sem Koszovóval indokolja – meglepő is lenne, ha hat évvel Koszovó után próbálkozna ilyen okozati összefüggéssel –, hanem Janukovics menesztésével, bár arra nem emlékszünk, hogy Milosevics hasonló körülmények között való menesztését az orosz vezetés annektálásra kívánta volna felhasználni. Koszovó nem lehet oka a Krímnek, legfeljebb ürügyként szolgálhat, márpedig az ok és az ürügy között akkora különbség, hogy feltételezni sem merem, Aczél ne látná ezt pontosan.
Aczél Endre „Büntetés” Ukrajnáért című cikkében megtámadja Soros Györgyöt, ami önmagában nem lenne baj, még ha a „Soros öregszik” nyitómondatban van is némi nyegleség. A vita lényege, hogy az Egyesült Államok képes-e megbüntetni Oroszországot a nyersanyag világpiaci árának letörésével. Soros szerint ez lehetséges, Aczél szerint ez képtelenség. Aczélnak még igaza is lenne abban, hogy a hatályos amerikai törvények nem teszik lehetővé az energiahordozók exportját, ám Soros előrehaladott kora ellenére is többet tud Aczél Endrénél arról, hogy ez a tilalom egyre hevesebb viták forrása az Egyesült Államokban, és a sok más szabadpiaci érv mellett Putyin megfegyelmezése, valamint hosszabb távon Európa Oroszországtól való kiszolgáltatottságának csökkentése is szerepet játszhat a tilalom megszüntetésében. Akár még igaza is lehet Aczél Endrének abban, hogy ezzel az üzemanyagok ára fel is szökhet Amerikában, de ez a szempont csak egy a sok közül, és Aczél Endre helyében nem vennék mérget rá, hogy éppen a szabadkereskedelem őshazájában az árfelhajtó érv minden más racionális szempontot megelőz majd a voksoláskor.
Aczél Endre szerint az oroszok hitelezik az Egyesült Államokat, következésképpen Amerika van kiszolgáltatva Oroszországnak. A régi közhely, hogy a hitelező – leginkább Kínát szokás említeni – megszorongathatja a hitelezettet, jelesül Amerikát, jól hangzik, bár a tétel indokolásával még nem volt szerencsém találkozni. Az Egyesült Államok jegybankja kötvényeket bocsátott ki, ezeket megvásárolta sok más mellett Kína és Oroszország is. Na és? Ezek a kötvények valamikor lejárnak, akkor Kína és Oroszország visszaballag a kibocsátóhoz, és visszakapja a pénzét kamatostul. Mi ebben a fenyegető lehetőség? Csak nem az, hogy a hitelező a lejáratot megelőzően piacra dobja (eladja) az amerikai kötvényeket? Nos, ha így tesz, nyer rajta vagy veszít, attól függően, hogy aznap éppen mennyiért adják-veszik az amerikai papírokat. Ha nyer, örülhet, ha veszít, bánkódhat, de egyik esetben sem lesz már papír a kezében, amellyel befolyásolhatja… a mit is, hogyan is? Igaz, ha az oroszok (és a kínaiak) hatalmas mennyiségben a piacra nyomnak amerikai papírokat, akkor eshet az értékük. Ki lesz ennek a kárvallottja? Elsősorban Oroszország és Kína, hiszen éppen ők akarnak eladni, ugye? Nem véletlen, hogy egyik sem viszi piacra nagy tételben a tulajdonában álló papírokat, mivel egyik sem akarja saját magát lábon lőni azon a címen, hogy Amerikát megfegyelmezze. Aczél Endre adós egy magyarázattal, hogy a kölcsönös függésen túl miben is áll az orosz hitelezői fenyegetés, én mindenesetre pénzügyi spekulációk területén óvakodnék leöregemberezni Soros Györgyöt. És ha az Egyesült Államok egyedül talán nem is lenne képes az energiahordozók árának leszorítására, Szaud-Arábiával és a térség legnagyobb exportőreivel – Oroszország ellenfeleivel (Szíria és Irán okán) – összefogva bizony jelentősen le lehetne szorítani az energia világpiaci árait. Nincs tudomásom arról, hogy terveznek-e ilyesmit, azt sem tudhatom, találnak-e partnert hozzá, hiszen egy ilyen összefogás rövid távon károkat okoz minden energiaexportőrnek, de abban bizonyos vagyok, hogy az energiaárak leszorításával komoly csapást tudnának Oroszországra mérni.
Aczél Endre harmadik Ukrajna-cikke (Kettős mérce) volt a legfájdalmasabb. Mint a címből is kiderül, Aczél Endre szerint kettős mérce működik: a nemzetközi közösség elfogadja és támogatja Gibraltár lakosságának döntését, a soron következő skóciai népszavazást Skócia függetlenségéért, Falkland népszavazását, ez a gonosz nemzetközi közösség csak a Krím félsziget népszavazását nem fogadja el. Kettős mérce, pfúj!
Nézzük csak: a legmesszebbmenőkig egyetértek Aczél Endrével abban, hogy a zsinórmértéknek a hiteles (demokratikus) népszavazáson kifejezett nemzeti önrendelkezésnek kell lennie. A legcsekélyebb mértékben nem értek viszont egyet Aczél Endrének azon beállításával, hogy amit szabad a gibraltáriaknak, a skótoknak és a Maldív-szigetek lakóinak, azt nem szabad a krímieknek, és a tanulságok végett teszem hozzá, hogy Aczél Endre nem említi a katalán függetlenségi törekvéseket. Minden bizonnyal azért nem, mert ez nem támasztaná alá a prekoncepcióját: nincs kormány széles e világon, amely a katalán függetlenedési népszavazás mögött állna, támogatná. Alapos a gyanú tehát, hogy a nemzetközi közösség nem a kettős mérce okán fogadja el a gibraltári, a skót és a falklandi népszavazást, és utasítja el a krímit és a katalánt, hanem azért, mert alapvetően – és többnyire igen sajnálatosan – a status quo mellett áll ki. A ritka kivétel Skócia, ahol a népszavazás a függetlenedésről szól, tehát a status quóval megy szembe, azonban ennek az a kézenfekvő oka, hogy az Egyesült Királyság kormánya nem ellenzi a népszavazást. Akkor a nemzetközi közösség miért ellenezné? Ha pedig így van, akkor rossz hírem van Aczél Endre számára: nincs kettős mérce a lényegi kérdésekben. A status quo megváltoztatásának nincs támogatottsága sehol: sem Gibraltárban, sem Falklandon, sem Erdélyben, sem Katalóniában, sem pedig a Krím félszigeten, hogy az ördög vinné el!
A kifakadásom oka, hogy miközben kívánatosnak tartom, hogy ez a kiváló tollú újságíró érezze kínosnak, ha ilyen mértékben támogatja Putyin érvelését, egyben kétségbeesésemnek is hangot adok, hogy a nemzeti önrendelkezés ügye ennyire rosszul áll.
Bizony, a nemzetközi közösség jobban tenné, ha az érintett területek lakossága többségének az óhaját méltányolná. Miközben a határok jelentősége csökkentésének és ahol lehetséges, a megszüntetésüknek, az integráció elmélyítésének lelkes hívei vagyunk, bizony tudomásul kell vennünk, hogy ezen nemes célok eléréséhez gyakran közelebb visz, ha előbb a függetlenedési törekvések kapnak zöld jelzést, és az egymáshoz való közeledés nem történelmi kényszerekből, hanem az érintettek saját szabad akaratából jön létre. És valóban: mi más lenne egy érintett lakosság óhajának kifejezésére alkalmasabb eszköz, mint egy demokratikus, hiteles népszavazás?
Arról, hogy egy népszavazás mitől demokratikus és hiteles, hosszan lehetne értekezni. Ám minden további nélkül maradhatunk abban, hogy a fegyverek árnyékában, hamis alternatívákat feltevő kérdésekkel lezajlott népszavazás nem lehet demokratikus, így hiteles sem.
Emlékezetes a népszavazás két kérdése: Akarja Ön, hogy a Krím félsziget az Orosz Federáció része legyen? Illetve ennek az alternatívája: Akarja-e, Ön hogy visszaállítsák az 1992-es krími alkotmányt és a Krím státusát Ukrajnában? (Ez utóbbi kérdéshez szervesen hozzátartozik, hogy az 1992-es Krími Alkotmány függetlenséget tartalmazott, magába foglalva az Oroszországhoz való visszatérés lehetőségét is, amint erre helyesen rámutatott Aczél is). Csak éppen az a kérdés nem szerepelt a szavazólapon, hogy akarja-e a jelenlegi állapot fenntartását, amelynek értelmében a Krím félsziget autonómiát élvez Ukrajnán belül. Ennek a bűnos mulasztásnak nem kisebb a jelentősége, mint az, hogy az International Republican Institute által a Gallup csoporthoz tartozó Baltic Survey igénybevételével a népszavazást követően megtartott közvélemény-kutatás szerint a nyugat-ukrajnaiak 61 százalékával és a közép-ukrajnaiak 66 százalékával szemben Dél-Ukrajnában csak 42, Kelet-Ukrajnában csak 31 százalék választotta a népszavazást megelőző státus fennmaradását. Lehet mondani, hogy a 42 és a 31 százalék nem fejezi ki a lakosság abszolút többségének óhaját, mégis ők voltak relatív többségben az Oroszországhoz tartozás (Délen 31, Keleten 21 százalék) vagy az önálló Krím állam (Délen 11, Keleten 16 százalék) akaratával szemben. Magyarán, a népszavazás kiagyalói fel sem tették azt a kérdést, amelyre a relatív többség szavazott volna, és akkor ne is szóljunk a katonai jelenlétről, amely minden más kifogást félretéve is megkérdőjelezné a népszavazás tisztaságát, legalábbis a nemzetközi standardok szerint.
Tényleg ez lenne az a „népszavazás”, amelynek kimenetelét a nemzetközi közösség, Vlagyimir Putyint és Aczél Endrét kivéve, nem fogadja el, és amelynek alapján Aczél a kettős mérce vádját fogalmazza meg?
Putyin számára a demokratikus szavazások, a népszavazások kevéssé fontos ügyek. Mi sem kevésbé fontos számára, mint a nemzeti önrendelkezés. Ha fontos volna, nem indít két alkalommal is háborút az önrendelkezési jogukkal élni kívánó csecsenek ellen, mint erre egyébként Aczél Endre, igen helyesen, maga is felhívta a figyelmet. Putyin nem okot keresett, hanem ürügyet csiholt a beavatkozás érdekében, amelynek során két cél vezette: mindenáron fenn akarta tartani azt az opciót, hogy Ukrajna vagy legalább egy része az „Eurázsiai Unió” nevű álma számára megmaradjon, és világossá tegye, hogy szava döntő marad az érdekszférájának tekintett országok kormányzásának meghatározásakor.
Látni kell ugyanakkor, hogy Aczél Endre érvelésének az alapját, a nemzeti önrendelkezés ügyét nem valamiféle kettős mérce veszélyezteti. A nemzeti önrendelkezés fontos ügyét most éppen Putyin elnök diszkreditálta hosszú időre. Túl az ukránok sok tekintetben saját maguk okozta, másfelől Putyin által is cinikus módon kihasznált nehézségein, ez az egyik legfájdalmasabb tanulsága a krími népszavazásnak.
Eörsi Mátyás politikus, ügyvéd,
a DK Országos Tanácsának tagja
