Végzetes ki nem elégítések
- Részletek
- Vendégek
- 2010. november 11. csütörtök, 04:08
- Bitó László
Talán találnunk kell egy új definíciót az erkölcs szóra, de úgy látszik, hogy – legalábbis a politikai csatatéren – egyelőre be kell érnünk a viktor definíciójával: minden, amire úgy véli, kétharmados mandátumot kapott, erkölcsös, és mindaz, ami ellen ezt a mandátumot felhasználja, jó erkölcsbe ütközik. Annak pedig, hogy mire és mi ellen használja a mandátumot, egyetlen megmondója van – mint volt mindig is az egyeduralmak korában: a viktor. A mostaniban a Viktor. Ám ettől függetlenül is értelmetlen a vita, hogy milyen összeg fölött ütközik valami jó erkölcsbe. Hogyan lehet az erkölcsöt forintban és fillérben meghatározni? Bernard Shaw egy estélyen a következő unaloműző, de nagyon tanulságos párbeszédet folytatta:
– Lefeküdne velem egymillió fontért, Lady Ash...?
– Örömmel, Sir Bernard.
– Mondja Lady Ash..., lefeküdne velem egy fontért?
– De Sir Bernard, mit gondol, mi vagyok én?
– Azt, hogy micsoda ön, most már eldöntöttnek tekinthetjük, már csak az árban kell megegyeznünk.
Hát muszáj erre gondolnom, amikor a jó erkölcs forintosított értékéről hallok. Mégpedig különben értelmes emberektől is. Mi annak az erkölcsfogalma, aki hajlandó arról vitázni, hogy a jó erkölcs határát két- vagy három és félmillió forintnál húzzuk-e meg. És lazább erkölcsű-e az, aki hajlandó elfogadni a magasabb határt? Felvetődik itt egy másik kérdés is: honnan tudják az ezt állító urak, hogy az emberek igazságérzetét az bántja, ha nem két, hanem húszmillió forint „végkielégítést” kap az a tíz éven át jó munkát végző vezető, akit igazságtalanul kirúgnak politikai nézetei miatt. Nem pedig az bántja jó néhány ember igazságérzetét, hogy kirúgnak jó munkát végző embereket és rettegésben tartanak ötször annyit. Mellesleg, sajnos emberismeretem diktálja, hogy azok, akik felszólalnak az általuk kiérdemeltnél magasabb végkielégítések ellen, azokból esetleg nem (csak) az igazságérzetük szól, hanem talán egy csipetnyi irigység is. Na de sebaj: az irigységet sokkal célravezetőbb meglovagolni demagógiaversenyben, mint az esetleg valóban igazságosságra vágyó igazságérzetet.
The grand watermelon experiment – flick/unertklm
A végkielégítésekkel kapcsolatban értelmetlen összeg szerinti megkülönböztetésről beszélni. Mielőtt értelmesen beszélhetnénk a kérdésről, el kell választanunk, nem kvantitatív, hanem kvalitatív alapon az almát a görögdinnyétől, mert az utóbbi nem egy erkölcstelenül nagyra nőtt alma. A három- vagy akár ötmilliós végkielégítés (kollektív) szerződés, általános megegyezés alapján elnyert bónusz harminc vagy negyven év hűséges szolgálat után. Vagy egy átsegítő kisebb összeg, ha valaki mondjuk húsz év után, negyvenéves korában veszíti el a munkahelyét. Ennek az égvilágon semmi köze – az egyazon elnevezésen kívül – a negyvenmillió forintos „végkielégítéshez”, amelyben egy magánszférából a közszférába átcsábított, nagy tapasztalattal rendelkező menedzser vagy mondjuk jogász megállapodik egy magánszerződésben. Józan ember nem megy át ilyen megegyezés nélkül a közszférába, ahol egzisztenciájának biztonsága nemcsak képességeinek és munkabírásának függvénye, hanem a politikai hatalom időben nem mindig meghatározható, de biztosan bekövetkező váltásainak is.
Ilyen „golden handshake”-nek is nevezett kikötés nélkül a magánszférában értéket képviselők nem térnek át a közszférába vagy annak holdudvarába, hacsak nem olyan korrupciós lehetőségekkel kecsegtetik őket, amelyek kompenzálhatják a magánszféra nagyobb biztonságát és – jó képességű vezetők számára – általában jobb jövedelmezőségét is. Vagy akik ilyen szerződéses végkielégítés helyett inkább elfogadják (vagy adják) a mindenképpen jó erkölcsbe ütköző kilencéves munkaviszony-garanciát olyasvalakinek, aki még nem bizonyította alkalmasságát egy hasonló pozícióban.
Az ilyen megegyezett juttatások büntető jellegű, 98 százalékos adóztatása, helyesebben konfiskálása csakis oda vezethet, hogy csak azok vállalnak munkát a közszférában, akiknek nincs vesztenivalójuk: a semmi (menedzseri) tapasztalattal nem rendelkező első állást keresők, a magánszféra kihívásainak megfelelni képtelenek, az onnan kinézettek. Vagy talán azok, akik ideológiai meggyőződésükért vagy éppen köpenyegforgató képességükért remélnek rövidebb-hosszabb távú biztonságot az állami vagy önkormányzati szektorban.
Fel kell tennünk a kérdést: ha egyre többet hallunk a megegyezett kompenzációk elkobzásáról, és látunk vezetőket rabszíjon parádéztatva, talán nem kell-e mindinkább számítanunk arra, hogy értékes, önérzetes embereket lassan egyáltalán nem láthatunk az államigazgatásban.
Mindig lesznek, akik arra használják pozíciójukat a közszférában, hogy törvénytelen előnyökre tegyenek szert. Jó erkölcsbe és törvénybe nem azok ütköznek, akik egy bizonyos határ fölötti végkielégítést kaptak – legyen az egymillió vagy százmillió forint –, hanem azok, akik nem teljesítik a megállapodásban vállaltakat, illetve azok, akik olyan végkielégítési megállapodásokat írnak alá, amelyekről tudhatják, hogy messze meghaladják a várható eredményt vagy a kompenzálandó egzisztenciális kockázatvállalást. Ezeknek az ügyét a legkörültekintőbb diszkrécióval kell kivizsgálni, külön-külön egyedi körülmények figyelembevételével, nem pedig minden bizonyíték nélkül, politikai megrendelésre, elrettentő példának használva mindazokat, akik bármiről az éppen regnáló hatalomtól eltérően gondolkodtak, talán más, de éppoly jogos koncepció szerint hoztak döntéseket.
A mostani példáknak csak egy biztos és végzetes eredményük lehet: hosszú távon, talán évtizedes távlatban elrettentik a közszféra szolgálatától hazánk önérzetes, erkölcsi tartással rendelkező – az emberi méltóságot aprópénze váltani nem hajlandó, a jogbiztonságért és megbecsülésért akár az emigrációt is vállaló –, legértékesebb fiait és lányait.
Írásai a Galamusban:
Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?