Meg nem született gyerekekMeg nem született gyerekek
- Részletek
- 2014. április 08. kedd, 06:32
- Szász Anna
Női társaságban utódokról beszélgetünk. Gyerekekről, unokákról. Nálam öt vagy hat évvel fiatalabb asszony, nyugdíjas orvosnő azt mondja: „Három gyerek, és csak két unoka!” Mert hát gyerekenként legalább két unokát szeretne. De a gyerekei, az egyik lánya kivételével, jóllehet, túl vannak a harmincon, egyelőre várnak.
Egy másik nőnek, ugyancsak nyugdíjas, véletlenül szintén három gyereke van, a negyvenéves lánya külföldön él, ott már van két gyerek, azaz két unoka, az itthon élő ikerpár lányai harmincegy évesek, és noha tartós kapcsolatban élnek, még nem szánták rá magukat, hogy szüljenek. Mindkét pár hitelből vette lakását, még jócskán van rajta teher. Az asszony azt mondja, a lányai akkor vállalnak gyereket, ha egy keresetből meg tud élni a család. Miért is? Mert a gyerekes anyákat nem szeretik a munkaadók. Mert ha a megélhetéshez két keresetre, két keresőre van szükség, és ha az egyik helyzete bizonytalan, ha bármikor kitehetik az állásából, akkor a család helyzete is bizonytalan. Akkor bekövetkezhet, hogy a hitelt nem tudják törleszteni. És ennyi épp elég a csődhöz.
Másik társaság, fiatal nők, edzők egy fitneszcentrumban. Fiatalok, mondjuk hozzánk, nagymamakorúakhoz képest. De már jócskán túl a harmincon. Egyikük most decemberben szült. Végigdolgozta a terhességét. Hathetes volt a kisfia, amikor bejött, hogy megtartsa az óráit. Néha ilyenkor az apa vigyázott rá, de legtöbbször az ifjú anya magával hozta a kisbabát. Mert muszáj volt dolgozni, mert a megtartott órák után kap fizetést. Mert kellett a pénz. A kolléganője 37 éves. Nem tudja, hogy egyáltalán vállal-e gyereket. Nála is a lakás, illetve a lakáshitel a fő gond. Nem titkolt keserűséggel mondja, hogy viszont van egy kiskutyája.
Az említett asszonyok középosztálybeliek. Nem a felsőközéposztályhoz tartoznak, legföljebb a középosztály középső részéhez, és mindennapos küzdelmet folytatnak azért, hogy megtartsák a pozíciójukat.
Abban a családban, ahol már unoka vagy pláne unokák vannak, a nagymama a biztonságot nyújtó hátország. Amikor a gyerek beteg, ő az, aki vigyáz rá, orvoshoz viszi, ápolja. Akkor is ő az ügyeletes, ha a szülők néha moziba, színházba, hangversenyre mennek. A nagymama legalább egy héten egyszer, leginkább a hét végén főz a családra. Nyaralni viszi a csemetéket, vagy ha nem telik rá, a nyári szünidőben játszótérre megy velük, a Margitszigetre, uszodába.
Ezért is tartom idétlennek és ízléstelennek az anyósvicceket, mert az anyósok nem mások, mint a nagymamák.
A néhai szocializmusban a nőket gyakran vádolták önzéssel amiatt, hogy az emberpár kívánatos reprodukciójához képest kevés gyereket szülnek. Az idősebb korosztályhoz tartozók talán még emlékeznek a hetvenes évek elején a Nők Lapja hasábjain folytatott Éljünk magunknak? című vitára, amelyet Fekete Gyula író és publicista indított: szembeállítva a többgyerekes anyákat a szerinte antianyákkal, akik a születendő és felnevelendő gyereknél fontosabbnak tartották a saját jólétüket, kényelmüket. Valójában ez egy álvita volt. A népesedési helyzet, a népesedésnövekedés lanyhulása nem vezethető vissza sem tisztán anyagi, de még kevésbé erkölcsi okokra, mint ahogy azt Fekete Gyula purista szenvedéllyel igyekezett bizonyítani. Egyébként Fekete Gyula állításait nem támasztotta alá egy akkori, felméréseken alapult szociológiai tanulmány. E szerint a nők többsége, 58,2 százaléka a kétgyermekes családot tartotta kívánatosnak, 29,3 százalékuk a háromgyermekest, és az egy szem gyereket csak egy töredék, a megkérdezettek 3 százaléka.
És valóban, a tényleges helyzet is igazolta a felmérést: a legtöbb családban két gyerek született, és a nők többsége még nem töltötte be a harmincadik évét, amikor a gyerekvállalást befejezettnek tekintette.
Csakhogy mások voltak a körülmények.
Ha anyagiakkal nem is voltunk bőségesen ellátva, ha messze nem voltak olyan kényelmet szolgáló eszközök, mint ma – pl. az egyszer használatos pelenkanadrág –, de kétségtelen, nem kellett tartanunk attól, hogy egyik napról a másikra mi vagy a társunk elveszítjük a munkahelyünket, és hogy az otthonunkat eladják a fejünk fölül.
Ma a nők az első gyereküket harminc éven felül hozzák világra, ezért legtöbbször elmarad a második.
Ma az emberek, nők és férfiak bizonytalanok, ami a jövőt illeti. Nem tudják, mit hoz a holnap. Bármi megtörténhet. Kirúgják őket, mert nem a jó helyen állnak. És ha így van, nem kapnak állást, hiába tudnak nyelveket, hiába magasan kvalifikáltak. Ha rokkantak, elvesztik a rokkantnyugdíjukat, és ha előzőleg harminc évet le is dolgoztak, most csak valamilyen járadékot kapnak.
A legújabb adat: a most főiskolát és egyetemet végzettek 27 százaléka utcán van. Azaz nincs munkahelyük. Az a bizonyos első állás, amelyben kipróbálhatnák magukat.
Ezért mennek a fiatalok külföldre, mert ott, ha mosogatni kell, kiszolgálni, takarítani, de többet keresnek, mint amennyit itthon keresnének, ha éppen akadna számukra munka.
Ezért, meg az általános bizalmatlanság, sőt félelem légköre miatt.
Egy gyerek felneveléséhez nemcsak pénz kell.
Otthon kell, bizalom, némi derű.
Olyan tényezők, amelyeknek ma híjával vagyunk.
Elhangzott 2014. április 2-án a Civil Rádió Kávészünet című műsorában.
