A magyar nyelv török kapcsolatai
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. november 07. vasárnap, 05:21
...és ami körülöttük van
A sorozat tizenkilencedik része
Esti Kornélnak kapóra jött Kosztolányi nyelvészeti tájékozottsága: azzal az ürüggyel csókolózhatott a „keleti villámvonaton” vele egy fülkébe sorsolódott vadidegen tizenöt éves török leánnyal, Kücsükkel, „aki egy mézes cukrászsüteményhez hasonlított”, hogy ez egyfajta békekötés. Kücsük ősei ugyan százötven évig tartották „szégyenletes rabságban” Esti őseit, de ő, lévén költő, a szavak szerelmese, csöppet sem haragszik ezért, minthogy Kücsük népétől valók a magyar nyelv legszebb szavai: a gyöngy, a tükör, a koporsó, a gyűrű, a búza, a bor, a betű és az ír meg a többi mind, „háromszázharminc legékesebb szavunk”. Esti a kislány szédítése érdekében még azt is bevetette, hogy már régen keres egy törököt, akinek visszafizethetné a szókölcsönt, a „nyelvtörténeti adósságot”, így aztán indokolt az a háromszázharminc csók... Ha Esti komoly fickó lenne, persze megkérdezhetnénk tőle, miért nem jutott az adósságtörlesztésből a „rózsaszínfehér” cukrászremek gyermeklány feketébe burkolózó szikár nagyanyjának és szalmasárgára festett hajú, bőszen dohányzó anyjának, de hát Esti könnyelmű szélhámos, különben is, fiktív alakokkal talán mégse társalkodjunk.
Kosztolányi Dezső – edesotthon.blogspot.com
Kosztolányi persze maga sem volt sokkal jobb firma Estinél. És most nem azokra a levelekre gondolok, amelyeket ifjú szerelmének küldött áradozásaival párhuzamosan írogatott unokatestvérének, Csáth Gézának a párizsi bordélyokban szerzett élményeiről, hanem arra, hogy amikor 1933-ban a Pesti Hírlapban a tíz legszebb magyar szóról elmélkedett, egy kivételével egészen más szavakat sorolt föl, ha pedig a műpatetizmust levetve ironizált a nyelvről alkotott ítéletek önkényességén, akkor a híres fülolaj-t választotta. (Na de mit várjunk attól, aki fényes nappal képes háttal mászkálni a nyílt utcán.) Kosztolányi azt is pontosan tudta, amit Esti nem – vagy igen, de akkor más szövegelés kellett volna az ingyenflörthöz –, hogy a százötven éves oszmán uralomnak semmi köze ahhoz a bizonyos háromszázharminc szóhoz. Az itt idézett Esti-novella 1930-ban jelent meg, ez volt a magyar őstörténet- és nyelvtörténet-kutatás virágkora, jóval túl voltunk a zseniális Gombocz Zoltán korszakalkotó elméletének közzétételén, amely azt taglalta, hogy a magyar nyelv honfoglalás előtti török kölcsönszavai nagyobbrészt az egykori bolgárok nyelvéből származnak. Az általános nyelvészetet, jelentéstant, magyar nyelvtörténetet és turkológiát egyaránt új alapokra helyező nyelvész, eredetileg a kolozsvári, majd Trianon után a budapesti egyetem tanára 1912-ben publikálta erről szóló monográfiáját. Szómagyarázatainak többsége ma is helytálló. A nézetet az 1920-as években Németh Gyula fejlesztette tovább azzal, hogy az ogurok, utigurok, kutrigurok a bolgárokkal azonos nyelvcsoportba tartozó nyelvet beszéltek, de maga Gombocz is folyamatosan csiszolgatta véleményét egyetemi előadásaiban, és Kosztolányi novellájával azonos évben jelent meg Moravcsik Gyula alapvető dolgozata az onogurok, azaz Kuvrat utódainak történetéről.
Kosztolányival szemben – aki még véletlenül sem kevert bele egyetlen oszmán szót sem a listába, bárhogyan bűvölte is Esti Kücsüköt megszálló ősökkel és békekötéssel – a közvélemény leginkább a hódoltságkorra gondol, ha török kölcsönszavakról hall. Néhányan még példákat is föl tudnak sorolni, a zsebet, a papucsot. Ennek a török rétegnek két nagyon érdekes vonása van. Az egyik, hogy a hódoltságkori oklevelekből, levelekből, naplókból, egyéb iratokból, szépirodalmi alkotásokból adatolható sok száz oszmán kölcsönszóból ma már alig néhányat használunk – ilyen például a dívány, dohány, kávé, kefe, pite, kajszi, tepsi, deli, tényleg ide tartozik a papucs és a zseb, török szóból való a basáskodik és a harácsol. Vannak még ismert, de már régiesnek érzett szavak (pl. ibrik, findzsa), és vannak olyanok, amelyeket csak egyes nyelvjárásokban használnak, például a ’töltött káposzta’ jelentésű szárma. Az átvett szavak túlnyomó része a török adminisztrációhoz, adórendszerhez, állami berendezkedéshez kötődött, így a török kor után egyszerűen kihalt, esetleg a hódoltságkorban játszódó regényekből ismerjük őket (pl. bég, aga, szandzsák, janicsár, csaus stb.).
A másik érdekessége ennek a rétegnek, hogy a török eredetű szavakat sok esetben nem közvetlenül az oszmán nyelvből vette át a magyar, hanem azoknak a szláv nyelvű muszlim katonáknak a nyelvéből, akik nagy számban szolgáltak magyar területen – ilyen a csizma, csizmadia, szattyán vagy a ’kolostor’ jelentésű tettye. A török korban élő magyar szerzők is különböztek abban, hogy inkább a szlávos alakokat használták-e, mint a délvidéki Zrínyi Miklós, inkább a törökös alakokat, mint a török környezetben élő Mikes Kelemen, vagy mindkettőt, mint a mindenfelé mászkáló Thököly Imre. Végül van néhány olyan, a török kultúrához kapcsolódó szavunk, amelyet jóval a hódoltságkor után, európai nyelvekből, elsősorban a németből kölcsönöztünk újra, bár nyilván ismeretesek voltak a hódoltságkori magyar nyelvben is – a baksis, dervis, hárem, iszlám, padisah, szeráj ezek közé tartozik.
A mohácsi csata (1526) 16. századi török miniatúrán – Wikipédia
A honfoglalás után azonban nemcsak a hódoltság idején, hanem már korábban is kerültek a magyar nyelvbe török eredetű szavak – a Magyarországon megtelepedett besenyők, kunok nyelvéből. Nem véletlen, hogy ezekről a szavakról alig valamit hallunk: elenyésző a számuk, és ami megmaradt, az is jórészt a nyelvjárásokban él, vagy inkább élt még néhány évtizede. A besenyő és a kun szavakat eleve nehéz szétválasztani, mert két egymáshoz közel álló török nyelvről van szó, de besenyő eredetű szavunk nem is sok maradhatott meg. Kunok nagy tömegben érkeztek az országba, és egy tömbben maradtak, IV. Béla (1235–1270) a Duna-Tisza-közén, valamint a Körös, Maros, Temes mentén adott nekik területeket, itt szabadon nomadizálhattak, sőt Béla király fiának, V. Istvánnak (1270–1272) kun feleséget szerzett. A kunok jelentős hadereje nagy érték volt már Béla idejében, befolyásuk azonban igazán az unoka, IV. (Kun) László (1272–1290) alatt növekedett meg, hiszen László anyja kun volt, hivatalos felesége mellett három kun barátnőt is tartott, és sok minden másban is kedvelt kun környezete szokásait követte. László halála után a kunok sokat veszítettek hatalmukból, de teljes letelepítésük még ezt követően is legalább egy évszázadba telt, nyelvüket pedig a föltételezések szerint egészen a 17. század közepéig megtartották, legalábbis kisebb szórványaik biztosan. Különösen értékesek azok a szövegek, amelyekből még többé-kevésbé visszaállítható a magyarországi kun nyelv, például a kunra fordított Miatyánk, vagy kiszámoló-halandzsává torzult régi énekek. Kun eredetű szavak elsősorban a kunsági magyar nyelvjárásokban maradtak fenn, zömük állattenyésztéssel kapcsolatos. Egyet-kettőt azonban a köznyelvben is használunk, ilyen a komondor, csődör, kantár, csősz, szúnyog, bögöly, tőzeg, csákány, balta, bicska.
IV. (Kun) László kun viseletben – Iniciálé a Képes Krónikából (1358) – Wikipédia
Ezek után próbáljuk meg elképzelni, milyen erejű volt a honfoglalás előtti török hatás, amelyből még ma, több mint egy évezreddel később, sokszori kultúraváltás után is több száz szóval élünk, valóban legalább háromszázharminccal, de meglehet, hogy többel is: 300-500 közé tehetjük a honfoglalás előtti török kölcsönszavak számát. A pontos számot azért nem lehet megmondani, mert vannak egészen biztos, kevésbé biztos és bizonytalan török etimológiák – de ezek közül bármelyik válhat biztosabbá, ha új adatok kerülnek elő. (A másik irányba alig-alig van mozgás, annyira szigorú az a turkológiai szűrő, amelyen keresztül kell menniük az egyáltalán török gyanúba kevert szavaknak.) E szavak az élet valamennyi területére kiterjednek, lefedik az életmódot, a természeti környezetet, sőt testrésznevek is vannak közöttük, másrészt a magyarok török neveken, kultúrájuk minden elemében török népként éltek már Etelközben, s érkeztek a Kárpát-medencébe – nem csoda, ha nem egy kutató gondolt már arra, hogy az igen erős nyelvi hatás valójában nem is kölcsönzés, hanem, mondjuk így, megőrzött nyelvtöredék. Közvetve vagy határozottabban valami ilyesmit fogalmaznak meg mindazok, akik azzal próbálják meg föloldani az egykori török kultúra, illetve az erre alapuló, a kulturális beágyazottsága miatt lényegében máig érvényes török (nomád) identitás és az uráli eredetű nyelv között feszülő ellentmondást, hogy azt vallják: a magyarok két etnikai komponensből állnak, egy uráli és egy török eredetűből, az előbbi magyarázat a nyelvre, az utóbbi a kultúrára, de az utóbbiak eredeti török nyelve nem tűnt el nyomtalanul, szavaik közül sok száz beépült a magyar nyelvbe.
E „nyelvcsere-elméletnek” is nevezett nézet első jól ismert változatát Vámbéry Ármin fogalmazta meg 1895-ben, A magyarság keletkezése és gyarapodása című munkájában. (Egy későbbi fejezetben bőven lesz még szó arról, hogyan vált szegény Vámbéry a magyar nyelvtörténet pofozógépévé.) Szerinte a magyar nép és nyelv „vegyülék”, ugor és török elemeket egyaránt tartalmaz. A nyelvet elsődlegesen ugornak, másodlagosan töröknek tartotta, s úgy vélte, hogy a magyar etnikum kialakulásában az idők folyamán egyre nagyobb lett a török komponens aránya. Arra azonban nem tudott magyarázattal szolgálni, miért vették át a vélekedése szerint kulturális, majd később számbeli fölényben is lévő törökök az ugorok nyelvét (kiemelés az eredetiben): „A nyelvi nyilvánvalóság alapján itélve úgy látszik, hogy e nyelvtest csontváza ugor, husa és vére azonban török eredetű volt; hogy azonban a hunnok és avarok nevén ismeretes törökségre az alája rendelt ugorság csupán az idő folyamán hatott-e, vagy hogy az ugorok eredeti törzsbeli odatartozásának e mélyre vágódó nyoma mindjárt kezdetben maradt-e nagy számuk következtében: ezt, úgy hiszem, nehezen lehet valaha végleg eldönteni. […] Csak feltételesen volna szabad elfogadnunk, hogy az eredeti ugor többség a mind inkább szaporodó török elemek hatásától ethnikai tekintetben átalakult, de nyelvi tekintetben meg bírt maradni."
A Münchenben, Párizsban, Nagybányán tanult festő és grafikus Zichy István gróf (1879–1951), ígéretes képzőművészeti kiállításai ellenére egyre inkább a magyarság korai történetével kezdett foglalkozni, olyannyira, hogy 1934 és 1944 között főigazgatóként ő vezette az Országos Magyar Történeti Múzeumot (a Nemzeti Múzeumot), s egyben elnöke volt a Néprajzi Társaságnak is. Nem véletlenül: a két diszciplína, mint legutóbb már esett szó róla, számára is szorosan összekapcsolódott. 1939-ben megjelent, Magyar őstörténet című könyvecskéjében Vámbérynél összefogottabban és jóval részletesebben fejtette ki elméletét. Nézete szerint a Káma és Pecsora vidékén élő, erdőlakó, halászó és vadászó ugor népeket a későbbi Baskíria területét birtokló nomád, de prémkereskedéssel is foglalkozó onogurok hajtották uralmuk alá, hogy prémben fizettessenek velük adót. Az alacsony szintű kultúrában élő ugorok „nem vágytak többre”, így a fejlettebb onogurok prémkereskedő csoportjai tanulták meg alattvalóik nyelvét, majd később tőlük a többi onogur is elsajátította ugyanezt a nyelvet. Amire nem volt szava a fejletlenebb kultúrát tükröző ugor nyelvnek, azt az onogurok megőrizték török nyelvükből – Zichy szerint innen valók a magyar nyelv török kölcsönszavai. Az onogurok természetesen kétnyelvűek maradtak, de az ugor (uráli eredetű) nyelv korán, már az 5. század előtt elterjedt közöttük, hiszen a vándorlások során leszakadt, később Julianus által megtalált volgai magyarok már az „ugor magyart” beszélték. Ugyanakkor a török nyelv ismerete, igaz, egyre kisebb csoportokat érintően, egészen a 11. század második feléig megmaradt Zichy szerint, ezzel magyarázható, hogy a magyar törzsnevek és személynevek között olyan sok a török eredetű. Az onogur eredetű török nyelv végső eltűnésének okát Zichy abban látta, hogy megszűnt a kapcsolat az „onogur-magyarhoz” közelálló török nyelvekkel, a volgai, illetve a dunai bolgárral, ez utóbbival azért, mert a dunai bolgárok elszlávosodtak.
A Zichy-könyv 1939-es kiadása – hollo-antikvarium.hu
Zichy tehát etnikai egybeolvadásról sokkal kevésbé beszél, mint Vámbéry, számára a magyarok lényegében onogur-törökök, csak nyelvet cseréltek. Ez az ötlet valószínűleg sokak szívét megdobogtatja, csak igen sok a baj vele. Különösen érdekes, hogy a nyelvcsere társadalmi és kulturális vonatkozásaira egyébként igen érzékenynek mutatkozó Zichy milyen nagyvonalúan festi föl, hogy a török nyelvű onogurok a prémkereskedés kedvéért egyszerűen megtanulták alattvalóik nyelvét. Szó nélkül siklik el annak megokolása elől, hogy még ha így lett volna is, mi okból tanulták volna meg a prémkereskedő onoguroktól a többi onogurok az „alacsony műveltségű” ugorok nyelvét. Nem ad magyarázatot arra sem, miért vált volna a vándorlások korára a kétnyelvűnek vélt, etnikailag és kultúrájában török magyarok domináns nyelvévé az egyébként korábban csak az erdőlakó ugorokkal használt alattvalói nyelv.
Hosszú idő után Halasi-Kun Tibor (1914–1991), a Columbia Egyetem magyar származású turkológiaprofesszora vetette újra föl a nyelvcsere-elmélet módosított változatát 1990-ben. Nézete szerint a török eredetű magyarság nyelvcseréjét az okozta, hogy a harcok emberveszteségének pótlására a nomádok ágyasaiktól származó gyermekeiket is a közösség teljes jogú tagjává fogadták. Ezeket a gyerekeket viszont nem török származású apjuk nevelte, „a magyarok mint sztyeppei nomádok harcos társadalomban éltek, patriarchális tradíciókkal és matriarchális nyelvi behatással egy poligamikus társadalmi keretben”, és „mivel a férfiak gyakran voltak távol, a nők váltak a fennálló tradíciók hordozóivá, miközben a saját nyelvüket átplántálták az őket bekebelező társadalomba”. Halasi-Kun elméletével legalább olyan nagy bajok vannak, mint Zichyével: azt kellene hinnünk, hogy a török anyától származó gyerekek nem érintkeztek ugor-magyar anyától származó fivéreikkel, nővéreikkel, valamint azt, hogy a szolgák, ágyasok mind ugyanabból a népcsoportból kerültek ki, és nagy számban voltak jelen, s még azt is, hogy a gyerekek nem tanulták meg apjuk, családjuk, nemzetségük, törzsük török nyelvét – mindhárom föltétel igazolhatatlan és meglehetősen valószínűtlen.
Zichy és Halasi-Kun meseszerűen tetszetős elmélete tehát egyszerűen nem igazolható, Vámbéry itt sokkal visszafogottabb – neki lehet-e igaza? Egyáltalán lehet-e a magyarban lévő sok-sok honfoglalás előtti kölcsönszó és egyéb nyelvi hatás az elhagyott régi anyanyelvből megőrzött „örökség”? Vámbéry nem a kabarokra gondol mint beolvadó török népességre, de van, aki meg éppen a magyarokhoz csatlakozó kabarok nyelvéből eredezteti a magyar nyelv török kölcsönszavait, s ehhez még csak az iméntiekhez hasonló nyakatekert érvelésre sincs szükség. Sajnos vagy nem, de ennek megválaszolásához szilárd nyelvészeti alapozás szükséges. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy egyáltalán volt-e bármilyen nyelvcsere a magyarok és törökök viszonylatában – első ránézésre úgy tűnik –, azonnal, minden további hercehurca nélkül is meg tudjuk válaszolni. A Magna Hungariát elhagyó, uráli eredetű magyar nyelvet beszélő csoportok értelemszerűen nem cseréltek nyelvet, hiszen a magyar nyelv legkorábbi kimutatható rétege ma is az uráli nyelvekkel sorolja nyelvünket azonos csoportba. De mindenki más igen: a magyar törzsekbe beolvadt iráni, majd török nyelvű népesség, később, főként a honfoglalás után pedig a szláv nyelveket beszélők. Itt persze mi is szembekerülünk azzal a problémával, amellyel Vámbéry, Zichy és Halasi-Kun birkózott: miért a domináns kultúrájú törökök vették át az alárendelt uráli eredetű nyelvet, miért nem fordítva? Ez a kérdés sokkal makacsabb, mint gondolnánk, akkor is fölbukkan ugyanis, ha a török hatást kölcsönzésnek, s nem a magyar etnikum török komponensét adó törökök „megőrzött” nyelvi elemeinek tartjuk. Csak akkor nem úgy hangzik, hogy miért nem az uráli nyelvet beszélő csoportok vették át a törökül beszélő, a magyar szövetséghez csatlakozott etnikumok nyelvét, hanem úgy, hogy és a nyelvet miért nem vették át a magyarok, ha minden mást igen? Azaz: tulajdonképpen miért nem törökül beszélünk?
Mostanáig kerülgettük, nem tehetjük tovább: ha nagyvonalakban is, de valamelyest meg kell ismerkednünk a török nyelvek fölosztásával, és azokkal a nyelvészeti alapismeretekkel, amelyek egyáltalán lehetővé teszik, hogy elkezdjük keresni a válaszokat. Haladjunk sorban.
Bolgár-török katonák kelet-római ellenfeleikkel szemben – Részlet II. Baszileiosz X. századi misekönyvéből – Wikipédia
A honfoglalás előtti kölcsönszavak hangtani jellemzői elárulják, hogy nem egyetlen török nyelvből kerültek a magyarba, és már eddig is gyakran emlegettük, hogy az egyes történeti török népek ilyen vagy olyan típusú török nyelvet beszéltek. A török nyelveket két nagy csoportra oszthatjuk néhány alapvető nyelvi különbség alapján. Mi az egyiket bolgár-töröknek neveztük mostanáig, ezzel a Gombocz Zoltán által kialakított hagyományt követtük, a másikat köztöröknek hívják. A két csoport jó néhány hangtani, alaktani és jelentéstani sajátosságban is eltér egymástól. Ezek közül a legjobban ismert különbség az, hogy az egyikben r, a másikban z áll ugyanazokban az őstörök eredetű szavakban: például az egyik csoportban az ’ökör’ jelentésű szó alapalakja ökür, a másikban öküz, az ’iker’ ikir, illetve ikiz, a ’tenger’ az elsőben tengir, a másodikban tengiz. A csoportok erről a különbségről kapták az elnevezésüket, a bolgár-török nyelveket r-töröknek, a köztörököt z-töröknek is nevezik. Az r-török nyelvekben l felel meg a köztörök š-nek (magyar helyesírással: s), mély hangrendű ï a köztörök a-nak, ezért aztán időnként LIR-nyelveknek nevezik a bolgár-török (r-török), ŠAZ-nyelveknek a köztörök nyelveket. A magyar kölcsönszavak szempontjából igen fontos különbség, hogy az r-törökben a szó elején álló y- (azaz j-) hang az r-török nyelvekben ǰ- (azaz dzs-) hanggá változott – ez aztán már a magyarban alakult tovább gy-vé, és innen tudjuk, hogy a gyertya, gyalom, gyón, gyárt stb. r-török nyelvből került a magyarba. Bármennyire hihetetlenül hangzik is, az összehasonlító török hangtörténet legizgalmasabb óráink egyike volt, most talán mégis elég belőle ilyen kevéske.
A jelentéstani különbségek közül jöjjön egyetlen, már ismert példa. A kazárok Sarkel erődjének a nevében a šar a köztörök sarï (az utóbbi tehát sz-szel kezdődik) megfelelője: a szókezdő s- hosszú a előtt a bolgár-török nyelvekben szabályosan változott š-re. Nem is ez az érdekes benne (különben is, a hangtant befejeztük), hanem hogy a jelentése ’fehér’, és nem ’sárga’, mint a köztörök nyelvekben. A Sarkel név egy harmadik r-török jegyet is visel: az összetétel második tagja, a kel vagy kil a mai török nyelvek közül kizárólag a Volga-vidéken beszélt csuvasból mutatható ki, ’ház, építmény’ a jelentése. Nem véletlenül: ma már csak ez az egyetlen török nyelv tartozik az r-török (bolgár-török) csoportba, ezért aztán ezt a csoportot csuvasos töröknek is hívják. Mint láttuk, a jelentős múltú török törzsek közül sok r-török nyelvet beszélt, elsősorban a nyugati törökség, az 5. században a pontuszi steppét elfoglaló ogur törzsek, az onogurok, a bolgárok, nagy valószínűséggel a kazárok, szabirok, és lehetséges, hogy az avarok is.
A köztörök nyelvek további csoportokra bonthatók a közöttük lévő nyelvi különbségek alapján. Csak a nagyobbakat említve: a kipcsak nyelvek közé tartozik többek között a tatár, a baskír, a kirgiz, a kazak, a történeti török népek nyelvei közül a besenyő és a kun. Egy másik nagy csoport az oguz nyelvek csoportja: ide sorolják a törökországi törököt, az azerit, a türkment, ilyen típusú nyelv volt szeldzsuk és az oszmán. A turki nyelvek közül az ismertebbek az özbeg, a mai ujgur és a sárga ujgur (vigyázzunk, a történeti ujgur nyelv nem, minthogy az korábbi nyelvtörténeti korszakban létezett, a régi ujgur szövegek az ótörök kor sajátosságait mutatják), valamint a kiterjedt írásbeliséget létrehozó középtörök nyelv, a csagatáj. A köztörök nyelvek negyedik csoportja a kisebb szibériai török nyelveket foglalja magába, és önálló köztörök nyelvágnak tekintik a szintén Szibériában beszélt jakutot. Köztörök típusú nyelven írták a régi türk és ujgur szövegeket is.
Altaji-török-uráli nyelvek térképe – Wikimedia
(teljes méret)
A magyar nyelv honfoglalás előtti kölcsönszavainak jelentős része olyan jegyeket mutat, amelyek elárulják, hogy r-török nyelvből kerültek a magyarba, ez jól látszik az imént említett ökör, iker, tenger és a fölsorolt, gy-vel kezdődő szavak példáján, de hosszan lehetne folytatni a sort. Nagyon kevés azoknak a szavaknak a száma, amelyek hangalakja egyértelműen z-török eredetre mutat – föltűnő, hogy ezek leginkább tulajdonnevek, ilyen a Tas vagy az Üllő. Sok szó semmilyen segítséget nem nyújt átadó nyelvének pontosabb meghatározásához. Mivel azonban tudjuk, hogy a kölcsönszavak nem elszigetelten, hanem csokorban, egy-egy művelődési jelenséghez kapcsolódva kerülnek az átvevő nyelvbe – erre legutóbb bőségesen láttunk példát –, föltételezzük, hogy azokban a jelentéstani csoportokban, amelyek egy vagy több r-török jegyet hordozó szót is tartalmaznak, a szócsoport többi része is azonos eredetű. Mindezek alapján általánosan elfogadott nézet, hogy a magyar nyelv honfoglalás előtti török kölcsönszavainak túlnyomó része r-török nyelvből származik.
Akár egyetlen kölcsönszó is sokat elárulhat arról a korról, amikor a nyelvbe került: ilyen volt az alán eredetű, ’fejedelemasszony’ jelentésű asszony szó, amely általános vélemény szerint annak emlékét őrizte meg, hogy valamelyik magyar törzsfő alán asszonyt hozott a házhoz, a szó legszorosabb értelmében. Ha pedig csoportosan kerülnek szavak egyik nyelvből egy másikba, az még többet mesél az átvétel kulturális hátteréről, az átvevő nyelvet beszélők életmódjáról. Láttuk, a 7-9. századi magyarság mindennapi életének megismeréséhez ma is a török kölcsönszavak jelentik az elsődleges forrást. Mindezt nem is kérdőjelezi meg senki. A magyar történeti nyelvészet azonban alig fordított figyelmet a magyar és más nyelvek közötti történeti érintkezések hatásainak vizsgálatára, ha ezek a hatások nem a szókincset érintették. Az érdeklődés hiányának egyik oka, hogy a történeti nyelvészetben sokszorosan túlélte magát az a 19. századból örökölt nézet, amely szerint „a nyelvtani rendszer nem keveredik”, azaz a nyelvek legfeljebb szavakat kölcsönöznek egymástól, nyelvtant nem. Ez a szemlélet általában is jellemző volt, bár néhol sokkal korábban fölismerték, hogy a tényeken bizony erőszakot kell elkövetni, ha továbbra is ragaszkodni akarnak ehhez az avítt tézishez. A másik ok már hungarikum: a súlyosan egynyelvű országban sajnos még egy-két évtizede is botrányos kijelentésnek tűnt, hogy a kétnyelvűség nem kifacsart, természetellenes nyelvi állapot, hanem a világon élő emberek többségét jellemző napi rutin, így aztán hiába volt a nyelvi érintkezések kutatása világszerte megbecsült diszciplína, a főárambeli magyar nyelvészet még mindig ragasztgatta rá az „ilyen állat pedig nincs” címkét. A bősz elutasítás szorosan összefüggött a határontúli magyarok sokszor elítélt (!) kétnyelvűségével, „a kétnyelvűség kétszívűség” megbélyegzés alapján. Még ma is vannak, bár egyre kevésbé a nyelvészek, inkább a társtudományok művelői között, akik továbbra sincsenek tisztában a nyelvi érintkezések, kölcsönzés, kétnyelvűség, nyelvcsere legalapvetőbb jellegzetességeivel sem – ez mindaddig nem baj, amíg nem nyilatkoznak róla. A turkológia szerencsés módon megúszta az ideológiai brosúra-nyelvészkedést, a 19. századi történeti nyelvészeti örökségtől azonban nehezebb volt megszabadulni, ez a honfoglalás előtti török nyelvi hatás kutatásában is jó ideig kísértett. Ligeti Lajos 1986-ban megjelent, a török kölcsönszavakról szóló, páratlanul részletgazdag monográfiája volt az első, amelyben a szerző legalább már fölvetette a nyelvtani és hangtani kölcsönzés lehetőségét, s ez fontos akkor is, ha ezt megközelítően sem olyan alaposan vizsgálta, mint a kölcsönszavakat.
Ligeti Lajos könyve – axioart.com
Szóval: mi az a kétnyelvűség? Sokan úgy gondolják, kétnyelvűnek azokat nevezzük, akik anyanyelvi szinten beszélnek két nyelvet. A nyelvészek definíciója egészen más: arra vonatkozik, ha valaki a mindennapi élete során két (vagy akár több) nyelvet is aktívan és természetes (nem osztálytermi) körülmények között használ, függetlenül attól, hogy azt, amelyik nem az anyanyelve, mennyire ismeri, anyanyelvi, esetleg „középhaladó” szinten, vagy még kevésbé. A kétnyelvűség tehát nem a nyelvtudásra, hanem a társadalmi körülményekre, s az ebből adódó pszicholingvisztikai állapotra vonatkozó fogalom. A kétnyelvű nyelvhasználatra jellemző jelenségek a nyelvtudás szintjétől függetlenül megjelennek, bár mennyiségük és erősségük természetesen változik a nyelvismeret és a nyelvhasználat mértéke függvényében. A kétnyelvűek elkerülhetetlenül másképp használják mindkét nyelvüket, mint az egynyelvűek – ez azért van, mert nincs a fejünkben egy hermetikusan lezárt fiók az egyik, egy másik fiók a másik nyelvnek, a két nyelv tehát folyamatosan hatással van egymásra, s ennek olyan szilárd neurológiai alapja van, hogy bármilyen összeszorított foggal küzdenénk is ellene, fölösleges volna a harc. Ha másért nem, azért, mert a kétnyelvűeknek a legtöbbször fogalmuk sincs arról, hogy amikor egyik nyelvükön beszélnek, akkor valamit éppen a másik nyelvük hatására mondanak: ha egy amerikai angolt jól ismerő embert kínálgatunk a vacsoraasztalnál, s azt feleli, hogy „köszönöm, jól vagyok”, akkor nemigen tud róla, hogy épp „lefordított” egy kifejezést magyarra – ő csak azt szándékozta mondani, hogy köszöni, nem kér többet. A csak magyarul tudó vacsoratársak minden bizonnyal meghökkennek, számukra nem pusztán furcsa, hanem teljesen értelmetlen is ez a mondat ebben a helyzetben. Ha azonban az angolban otthonosan mozgók ülnek az asztalnál, eszükbe sem jut, hogy valami ne stimmelt volna ebben a válaszban. Éppen ezen alapul a kölcsönzés.
Ahhoz, hogy valaki először használjon egy idegen eredetű szót saját anyanyelvében, természetesen ismernie kell a másik nyelvet, bármilyen alacsony szinten: a kölcsönzés alapföltétele tehát a kétnyelvűség. Ez azonban kevés. Ahhoz, hogy ez az újítás ne maradjon emberünk alkalmi megoldása, másoknak is érteniük kell mindkét nyelvet, legalábbis az elterjedés első szakaszában: ha valaki ma a magyar beszéd közben maori kifejezéseket használna, abból nem válna kölcsönszó, mert rajta kívül más nemigen értené, mit akar mondani. Aztán amikor az új szót már elég széles körben használják azok, akik mindkét nyelvet értik, egynyelvűek is átvehetik tőlük az új szavakat, nem is mindig érzékelve, hogy eredetileg saját nyelvüknek nem volt része az adott kifejezés. A korábban már emlegetett laptop példájával: akik először használták magyar beszédbe illesztve ezt a szót, nyilván ismerték az angol eredetit, annak kiejtését, a szó részeinek jelentését, és használni kezdték magyar szövegekben, írásban is. A nagy többség először valószínűleg nyomtatásban találkozott vele, s nem ismerte a szó angol hátterét, innen ma elterjedt kiejtése – és ők nem is az angolból másolták át a magyarba, számukra ez a szó már magyar. Aki pedig manapság tanulja meg – például egy kisgyerek a nyelvelsajátítás részeként, hogy a laptophoz ne nyúljon –, már magyar szóként, tökéletesen egynyelvű családban is így fogja hívni, s legfeljebb majd akkor csodálkozik rá, milyen hasonlóan nevezik az angolok is ezt az eszközt, amikor angolul tanul. E hosszas mese azért volt szükséges, hogy megértsük: egy közösségben nem kell mindenkinek kétnyelvűnek lenni ahhoz, hogy a kölcsönzés elterjedjen, elég, ha többen is azok, s az ő nyelvhasználatukból az egynyelvűek is megismerik a kölcsönelemeket – az azonos nyelvhez tartozó nyelvváltozatok ugyanis folyamatosan „kölcsönöznek” egymástól, csak ezt egyszerűen a nyelvi változás terjedésének nevezzük. De minél többen vannak a kétnyelvűek, annál több kölcsönelem kerül a másodnyelvből az első nyelvbe.
Ne tévesszen meg bennünket a „nyelvek közötti kölcsönzés” kifejezés: ez csak a nyelvészek egyszerűsítő szóhasználata. Természetesen nem az egyik nyelv kölcsönöz a másiktól, hanem az egyik nyelv beszélői saját nyelvükbe olyan szavakat is illesztenek, amelyeket eredetileg egy másik nyelvben használtak, ismertek. A nyelvészeti terminológia, amely átadó és átvevő nyelvről beszél, becsapós, nem gondolunk ebbe bele, de azt sugallja, mint ha a polcon egymás mellé kerülő szótárak között ugrálnának ide-oda a szavak. Ha ellenállunk a metafora kísértésének, és nem feledkezünk meg arról, hogy a kölcsönzés mindig valakinek a fejében megy végbe, akkor azonnal érthetővé válnak a nyelvi kölcsönzés folyamatai. Például hogy hogyan emelnek át új jelentéseket a két nyelvet ismerők egyik nyelvből a másikba: a magyarban eredetileg nem volt a féreg szónak ’vadállat, farkas’ jelentése, viszont a török qurt nemcsak ’farkas’-t, hanem ’férget’ is jelent (két, korábban különböző hangalakú szó későbbi egybeesése miatt), ezt másolták le a törökül jó tudó magyarok, s ezért bővült a magyar ’féreg’ jelentése úgy, hogy a toportyánféreg-ben vagy az ordít, mint a fába szorult féreg szólásban a féreg már ’farkas’-t jelent. A klasszikus nyelvtörténeti fölfogással szemben a nyelvek bizony kölcsönöznek hangokat – természetesen először kölcsönszavak részeként, így jelent meg újra, hosszú idő után a dzs hang a magyarban –, és kölcsönöznek nyelvtani megoldásokat, elsősorban a mondat megszerkesztésében szerepet játszó elemeket, de olykor képzőket sőt akár ragokat is.
Ok nélkül természetesen nem történik kölcsönzés. Ha egy nép valamilyen korábban ismeretlen fogalommal, tárggyal, jelenséggel találkozik, vagy ha ezek ugyan már ismeretesek voltak számára, de új változatukkal találkoznak, akkor elsődlegesen a jelenséget, a szokást ismerik meg a másik néptől, és ennek következménye, hogy a kulturális újításhoz tartozó szavakat is átveszik – erre számos példát láttunk. Hiszen könnyebb a másik nyelv készen kapott kifejezését a saját nyelvbe illeszteni, mint új szót létrehozni, különösen, ha a másik nyelvet is aktívan használják. Ha nagyon kiterjedt a kétnyelvűség, sokan beszélik a másodnyelvet elég jól, és sok helyzetben használják – vagyis ha intenzív kétnyelvűségről van szó –, akkor az is gyakori, hogy a beszélők minden kulturális októl függetlenül, egyszerűen pszicholingvisztikai okból kölcsönöznek, vagyis egészen egyszerűen gyorsabban hívnak elő bizonyos szavakat a másodnyelven, mert mondjuk a másodnyelvükben sokkal gyakrabban használják azt a bizonyos kifejezést. Hallgassunk csak bele egy időre a számítástechnika iránt érdeklődők beszélgetésébe, olyanokéba, akik naponta órákon keresztül látják a menüsor angol megnevezéseit, angol szakirodalmat olvasnak s még angol parancsokat is írnak, halljuk majd, ahogyan átpozícionálják a nyúzmodult, és flótleftet állítanak be a képekre. Azonnal érteni fogjuk, mit jelent az, hogy bizonyos kifejezéseket akkor is nehézkesebb az elménknek fordítgatni, ha egyébként jól bevált szavunk van rá.
Kölcsönzésre sor kerülhet aztán azért is, mert a másodnyelv mögött álló kultúra nagy tekintélyű, és a kölcsönzött szavakkal ennek elfogadását, az odatartozás vágyát fejezik ki, hiszen a kölcsönszavak az átadó nyelvet, rajta keresztül a mögötte álló kultúrát is szimbolizálják. A mai magyar nyelvhasználatban a társadalmi presztízs, szakmai hozzáértés, életkori csoporthoz tartozás, modernség stb. jelzéséül angol kölcsönelemeket használnak esetleg azok is (pontosabban főként azok), akik az angolt csak korlátozottan ismerik, de legalábbis nem használják nap mint nap – de mielőtt borzadozni kezdenénk, hogy elhamburgeresedik a magyar, tegyük azért hozzá, hogy régebben a latinnak, franciának, németnek volt ilyen presztízsjelző funkciója. Fontos feltétel még, hogy saját közösségükben megfelelő presztízzsel rendelkezzenek azok, akik először kezdik használni a kölcsönzött kifejezéseket, hogy követésük, nyelvi viselkedésük másolása vonzó legyen – ez egyébként minden más nyelvi változásnak is alapfeltétele. Nem véletlen, hogy az angol kölcsönszavak száma akkor ugrott meg a magyarban, amikor az angolt szélesebb körben kezdték tanulni, és egyben az angol–amerikai kultúra meglehetősen vonzóvá vált a fiatalok számára, először a pop- és rockzene, később a számítógép és a világháló, a filmek, szerepjátékok, meg úgy egyáltalán, a globalizált kultúra miatt. Az sem véletlen, hogy az oroszt ugyan évtizedekig tanították kötelezően, 20. századi orosz kölcsönszavunk mégis alig van (volt, ma már ezeket sem használjuk), azok is inkább a szovjet államberendezkedéshez tartoztak. Ennek oka, hogy a silány orosztanítási módszerek és a kényszerrel szemben megnyilvánuló elutasító attitűd miatt oroszul nagyon kevesen beszéltek igazán, a 4–10 évig tartó tanulás ellenére, másrészt az orosz nyelv mögül hiányzott az a társadalmi és kulturális tekintély, amely vonzóvá tette volna az azonosulást a nyelvet beszélő néppel, kultúrával.
VII. Konstantin a halálos ágyon – Szkülitzész krónikája (11. század) – Wikipedia
Mennyire tudtak törökül az etelközi magyarok? Úgy tűnik, nagy többségük valószínűleg kétnyelvű volt – erről, igaz, közvetetten, még egy írott forrás is beszámol. Bíborbanszületett Konsztantin munkájának 39., a kabarokról szóló fejezetében olvassuk: a kabarok „a kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket [magyarokat], és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a türkök [magyarok] másik nyelvét is”. Föntebb már említettük, van, aki szó szerint érti ezt a mondatot, s ezért azt gondolja, hogy a magyarban lévő török kölcsönszavak a kabarok nyelvének maradványai. A görög császár sorait nagyon sajátosan értelmezte Kristó Gyula: úgy vélte, hogy a császári tudósítás által regisztrált kétnyelvűség a magyarok „nyelvvesztésének” (valójában nyelvcseréjének) közvetlen előzménye volt. Ezt pedig az idézte volna elő, hogy 830 körül csatlakozott a magyarul beszélő Megyer, Nyék, Kürt és Gyarmat törzshöz a Kristó által török nyelvűnek tartott Tarján, Jenő, Kér és Keszi, 850 táján meg még a kabarok is, s mindez teljesen átrendezte a magyar törzsszövetségen belüli etnikai és nyelvi viszonyokat, olyannyira, hogy megkezdődött a magyarok nyelvcseréje. Ezzel az ötletláncolattal azonban szinte minden ponton baj van. Egyrészt a törzsek török eredetű nevéből egyáltalán nem következik, hogy a törzsek népe török anyanyelvű volt, ezt már jól tudjuk, és nem is mindenki szerint török a Kér és a Keszi neve. Arra nézve sincs semmiféle bizonyíték, hogy a magyarság eredetileg négy törzsből állt, aztán egyszeriben négy másik, török törzs csatlakozott hozzá, s mindez éppen 830 körül történt volna. Másrészt a kétnyelvűség szükséges feltétele ugyan a nyelvcserének, de nem szükségszerű következménye: a világon ma élő emberek nagyobbik része két- vagy többnyelvűként éli hétköznapjait, anélkül, hogy ez az állapot nyelvcseréhez vezetne. Az tehát, hogy a magyarok kétnyelvűek voltak, messze nem jelenti azt, hogy a nyelvcseréjük is elkezdődött.
Sokkal inkább összhangban van a nyelvi érintkezések vizsgálatának eredményeivel Szűcs Jenő véleménye. Szerinte a császár munkájában említett, magyarok által „megtanult” török nyelvnek semmi köze nem volt a kabarokhoz: a megjegyzés pusztán egy „sok évszázados török nyelvi és etnikai infiltráció maradványa, aminek emléke azonban már úgy elhomályosult, hogy az itt-ott – minden jel szerint ’rétegnyelvként’ – még élő török dialektusok a kabarokkal való alig évszázados szimbiózisból voltak magyarázhatók”. Lényegében ugyanezt fejtette ki Zichy István: „Alig tehető fel, hogy a magyarok egy hozzájuk menekült néptöredék nyelvét felvették volna … a magyarok már a kabar csatlakozás előtt is beszéltek egy török nyelvet … ennek félreértésén alapult Konstantinos idézett szövege.” Konsztantinosz informátorai e följegyzés tanúsága szerint még pontosan tudták, hogy a kabarok a közelmúltban, de akár az ő korukban is a magyartól eltérő nyelvet beszéltek, s arról is tudomásuk volt, hogy a magyarok nem olyan régen őelőttük még törökül is tudtak.
Na de térjünk vissza a kétnyelvűség általános nyelvészeti jellemzőihez, szükségünk lesz rá. Az utóbbi fél évszázadban az empirikus nyelvészeti iskolák térnyerésével robbanásszerűen megnőtt a kétnyelvűség, kölcsönzés, nyelvcsere eseteinek leírása. E megfigyelések tanulságainak összegzésével alakították ki a nyelvi érintkezések hatását mérő skálát: egyik végpontján a csak néhány kölcsönszót eredményező nyelvi érintkezések állnak (ide tartoznak például az olaszból a magyarba került szavak, mint a narancs, mazsola, lándzsa), a másikon pedig azok, amelyek következtében az egyik nyelv jellege, nyelvtani fölépítése, hangzása is megváltozik a másik nyelv hatására (ilyen a román hatása a csángó nyelvjárásokban). A nyelvtörténeti irodalomban a kölcsönzés intenzitását gyakran az érintkezés időtartamából vezetik le, valójában azonban jóval összetettebb jelenségről van szó – a nyelvi érintkezések erőteljessége sok tényező összhatásának a függvénye. Olyasmiké, mint hogy mennyien és milyen szinten kétnyelvűek a közösség tagjai, hogyan oszlik meg a két nyelv használata az élet különböző területein, hogyan viszonyul egymáshoz a két kultúra tekintélye, mennyire ragaszkodnak a közösség tagjai saját kultúrájukhoz – vagy esetleg mennyire szégyellik. Az, hogy a két nyelv szerkezetileg mennyire hasonlít egymáshoz (ha szakszerűek akarnánk lenni: hogy milyen közöttük a tipológiai távolság) a kölcsönzés szelídebb verzióiban nem érdekes, csak akkor számíthat, de akkor sem döntő, ha a nyelvtani kölcsönzés is megindul. Tökéletesen indokolatlan azonban az a típusú ijedelem, hogy „ha sok angol szó kerül a magyarba, a végén majd angolul beszélünk magyar helyett” – a nyelvcsere ugyanis nem így zajlik. Nyelvek nem alakulnak át egymásba, még intenzív kölcsönzés során sem.
A nyelvcseréről érdemes lenne sokkal többet tudnunk, részben a fölösleges ijesztgetések elkerülése érdekében (például hogy Magyarországon veszélyben lenne a magyar nyelv), részben a valós veszélyek fölismerése érdekében (ilyen például a szlovákiai magyar nyelvhasználatot korlátozó nyelvtörvény, ez nem a beszélőkre bízza a nyelvválasztást, hanem erőszakosan avatkozik bele, s ezzel próbálja fölgyorsítani a nyelvcserét). És illene többet tudnunk róla azért is, mert a nyelvcsere klasszikus, világszerte iskolateremtő leírása egy amerikai magyar nyelvész, Susan Gal munkája, tárgya pedig a burgenlandi magyarok nyelvcseréje.
 Susan Gal University of Chicago |
A világ ebből tanulta meg, hogy ha egy nép korábbi anyanyelve helyett egy másik nyelvet kezd anyanyelvként beszélni, az nem úgy történik, hogy mondataiban egyre több szó majd nyelvtani elem jelenik meg a másik nyelvből, míg végül fokozatosan áttér a másik nyelvre. A nyelvcsere nem a mondatokban történik, hanem a nyelvhasználat különböző területein zajlik. Azt mindannyian tudjuk, hogy bizonyos élethelyzetekben némiképpen más-más nyelvváltozatban, más stílusban beszélünk – otthon, a munkahelyen, a barátokkal, a nagyszülőkkel, a gyerekekkel, a szomszédokkal, hivatalos helyeken stb. A kétnyelvű közösségekben ehhez hasonlóan az is kialakul, hogy milyen helyzetben melyik nyelvet választják – hogyan beszélnek a családban, iskolában, orvosnál, templomban, a szomszédokkal, a hivatalokban, utcán melyik nyelven szólítanak meg inkább idegeneket és így tovább. A nyelvcsere valójában azt jelenti, hogy egyre több helyzetben használják az új nyelvet, míg végül a családban is megjelenik, először a fiatalabb generációval, például az unokákkal, aztán a következő nemzedékben már a gyerekekkel, azt követően a kortársakkal is. A nyelvcsere gyors: ha elkezdődik, többnyire három generáció alatt lezajlik. A nagyszülők még a nyelvhasználati tartományok többségében eredeti nyelvüket beszélik, az unokák viszont már az újat, noha értik és használják a közösség eredeti anyanyelvét is, de talán már csak a nagyszülők generációjával, első nyelvükként pedig már a közösség új anyanyelvét tanulják meg. De nagyon fontos, így jobb még egyszer elismételni: nyelvcsere ugyan természetesen nincs kétnyelvűség nélkül, de a kétnyelvűség önmagában nem vezet nyelvcseréhez, nagyon hosszú és tartós állapot lehet.
S ha mégis bekövetkezik a nyelvcsere, a közösség korábbi anyanyelve akkor sem tűnik el nyomtalanul: hatása egy ideig kimutatható a közösség új nyelvében. Az egykori anyanyelv új nyelvbe átszűrődő elemeit szubsztrátum-hatásnak hívják, és korábban is emlegettük már. Azért alakul ki, mert amikor a közösség korábbi generációi kétnyelvűvé váltak, akkor az új nyelvnek egy olyan változatát alakították ki, amelyben anyanyelvük szemlélete, hangzásbéli sajátosságai visszaköszöntek. Pontosan úgy, mint amikor idegen nyelvet tanulunk, mert hát erről van szó, idegen nyelvet tanultak. A legnehezebben a kiejtéssel, hangsúlyokkal, a határozottság-határozatlanság megállapításával, az igeidőkkel, igemódokkal és társaikkal birkózunk meg – azért van ez, mert ezek a nyelv legmélyebben beágyazódó részei, a hétköznapi beszélők tudatossága, figyelme ezekhez fér hozzá a legnehezebben. A szavakhoz pedig a legkönnyebben: ezért van az, hogy a kölcsönzés első fázisaiban csak szavak kerülnek egyik nyelvből a másikba. A szubsztrátum-hatásnál meg pont fordítva: a nyelvnek a szavak a tudat számára a legkönnyebben ellenőrizhető, észrevehető elemei, így a szavak ólálkodnak át legkevésbé az új nyelvbe – oda leginkább azok a nyelvi elemek olvadnak be, amelyek létezéséről az emberek többségének egyáltalán fogalma sincs. (De használni természetesen tökéletesen tudja őket, hiszen anyanyelve részei – azt sem tudjuk elmondani, milyen fiziológiai folyamat szerint lépünk vagy lélegzünk, de tesszük, viszont mindkettőt lehet részben tudatosítani, miként a nyelvhasználatot is). A következő generációk szüleiktől az új nyelvnek ezt az eredeti anyanyelv által módosított kontaktusváltozatát tanulják meg, így aztán a közösség régi anyanyelvének nyomai is megőrződnek, legalábbis egy ideig. Még egy nagyon fontos különbség következik abból, hogy a nyelvi tudatosság számára a szavak könnyen, a hangrendszer belső szabályai, a nyelv kategóriarendszere (hogyan, milyen egységekre, alegységekre osztja a világot) és „szemlélete” (igemódok, igeidők, többes és egyes szám használata, mi számít „egységnek” stb.) nehezebben érhetők el. A kölcsönzés folyamataiban a társadalmi-kulturális-politikai tényezők – azaz a nyelvhasználat szimbolikus vonatkozásai – is nagyon nagy szerepet játszanak a nyelv kognitív összefüggései mellett, a szubsztrátum-hatás kialakulását azonban a nyelv kognitív beágyazottsága irányítja. Igencsak leegyszerűsítve: a kölcsönzött szavakkal tudunk elvárásokat, értékeket, igazodást kifejezni, hiszen mások is észreveszik, hogy „idegen szót” használtunk. Amikor anyanyelvünk szemléleti eltérései miatt fogalmunk sincs, mikor melyik angol múlt időt kellene használni, akkor nem nemzeti büszkeségből iktatunk ki egy kivételével minden bonyodalmas alakot, hanem mert nem is értjük, minek az a sok. Az új, módosított, szubsztrátumhatásokat tartalmazó nyelvváltozat persze kialakulása után maga is szimbolikus értékeket vesz föl, s mint minden nyelvváltozat, az őt használó közösség identitásának jelzője lesz. De abban, hogy miért éppen azok az elemek szivárogtak be az új nyelvbe a régiből, amelyek átszivárogtak, nincs szerepe a társadalmi és kulturális értékrendnek. És érdemes lesz majd arra is emlékeznünk, hogy a nyelvcsere elindulása, lefolyása viszont csakis a társadalmi-politikai-kulturális tényezőktől függ, a nyelv szerkezetének, jellegzetességeinek nincs benne szerepe.
Hogyan illeszthető bele ebbe a rendszerbe a honfoglalás előtti török hatás? Ha a mai magyar nyelvben is használatos honfoglalás előtti török kölcsönszavak számából indulunk ki, és az alsó határt fogadjuk el, a mintegy 350 szó is tetemes mennyiségnek számít, önmagában is. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az a nomád kulturális környezet, amelyet a török kölcsönszavak eredetileg tükröztek, lényegében minden elemében eltűnt, akkor még elgondolkoztatóbb ez a szám. Természetes, hogy a szláv, latin, német, olasz, francia eredetű kölcsönszavak ma is használatosak, mert az általuk megjelenített kultúra – iskola, vallásosság, földművelés, városi élet, ételnevek stb. – mai kultúránk alapja. Emlékezzünk vissza: a sok száz adatolható egykori oszmán kölcsönszóból ma mindössze 60-70 él a köznyelvben vagy a nyelvjárásokban. Milyen elsöprő erejű lehetett az a hatás, amelynek csak a töredéke az ezer száz év és a teljes kultúraváltás után nap mint nap használatos háromszáznál több szó? Ráadásul a szavak nem néhány specifikus fogalomkörbe tartoznak, hanem az akkori élet lényegében valamennyi területét felölelik, és olyan alapvető, óriási szócsaláddal rendelkező igék is vannak közöttük, mint az ér. A hatás erejét mutató másik jel éppen az igékkel kapcsolatos. A nyelvi kölcsönzések univerzáléinak egyike – vagyis minden megvizsgált nyelvi érintkezésre érvényes –, hogy ha egy nyelv igét kölcsönöz egy másikból, akkor azzal teendője van. Az ige tövét főnévnek értelmezi, és igeképzőt illeszt hozzá, esetleg valamilyen más „igegyártó” módon illeszti be saját nyelvtani rendszerébe, hogy igeként használhassa. A magyarban ez a -z vagy az -l igeképzővel történik (éppen ezért ezeket „honosító képzőnek” is hívják), pl. löncsöl ’ebédel’, szörfözik, startol és így tovább. Egyetlen kivételt ismerünk mindössze: a honfoglalás előtti török réteg igéit, ezeket igeképző nélkül, tőalakban vette át a magyar. Ezt a magyar és a török nyelv tipológiai közelsége – hogy nagyon hasonló nyelvi rendszerük fölépítése – tette lehetővé, de ezzel együtt is kiterjedt kétnyelvűségre utal.
Túllépve a szókincsen: sajnos „tudománytörténetileg úgy alakult” tehát, hogy a nyelvtanra, hangrendszerre gyakorolt török hatást alig-alig kutatták, Ligeti Lajos vetett csak föl néhány javaslatot ezzel kapcsolatban, és ezekből legalábbis annyi biztosan látszik, hogy volna itt mit keresni. Ligeti a hangtani rendszerre gyakorolt hatásnak tartja, hogy a magyarból a honfoglalásig nem tűnt el a mély hangrendű ï hang, mert a török nyelvi környezet, amelyben szintén megvolt, konzerválta; megjelent viszont a magyarban is a török kölcsönszavakban gyakori ö. A helyhatározó rag a magyar nyelv történetének legkorábbi kimutatható rétegéből való, s ma is használjuk (pl. hajón). A törökben pedig van egy időhatározó funkciójú -n, s valószínű, hogy a magyarban a már korábban is meglévő -n rag új, időhatározói funkciója a török hatására alakult ki (pl. nyár-on). Nem lehet véletlen, hogy a török eredetű kor szóhoz illesztve (koron) időhatározói, a szintén török eredetű képhez illesztve (képpen) pedig ismét új funkcióban, módhatározói szerepben tűnik föl az -n. Ráadásul mindkettő névutóvá is vált – ez nem ritka jelenség a magyarhoz és törökhöz hasonlóan toldalékoló nyelvekben, itt azért gyaníthatunk mégis török hatást, mert pontosan ugyanezek a változások figyelhetők meg a törökben is. Az idővel kapcsolatos alapkifejezéseink egyébként is török eredetűek (idő, kor, kés-ik), s mindnek van olyan alakja, amelyen az -n rag időhatározóként szilárdult meg: idén, korán, későn.
A magyarban jó néhány török mintára képzett szó, szólás van – ezek úgy jönnek létre, hogy a beszélők egyik nyelvükről a másikra elemenként fordítják le az összetett szót vagy a szólást, illetve alkotják meg a képzett szót (tükörszónak, tükörszólásnak vagy kalknak nevezik a nyelvészetben). Más nyelvekből is sok ilyet ismerünk, a németből tömegével vannak ilyen szavaink (köztük a klasszikus példa, a német Wasserfall mintájára megalkotott vízesés), mert a 19. század nyelvmagyarító mozgalmának kedvelt eljárása volt a tükörszavak gyártása. De van bőven török kalkunk is: a török nyelvek szemlélete tükröződik például abban, hogy a tej, illetve vér megalszik, hogy a víz felső folyását, forrásvidékét főnek nevezik (folyófő, vízfő stb.), ilyen a vagyon, házas és a kiment az eszéből kifejezés, a fogas hal neve, ennek török mintája kölcsönszóként is bekerült a magyarba (süllő). Alaposabb kutatással valószínűleg jócskán találnánk még példákat, hiszen Ligeti éppen csak karcolta a szókincsen túlmenő török hatás kérdését, s nem véletlenül írta: „az obi-ugor nyelvek a korábbi finnugor örökségnek hűséges folytatói, a magyar nem”. A hűtlenkedés okozója pedig jelentős mértékben a honfoglalás előtti török hatás.
Mindezek alapján a török-magyar érintkezések intenzitását a kölcsönzési skálán az ötből legalább a harmadik, de inkább a negyedik fokozatba lehet sorolni: átfogó és nagymértékű hatással volt a szókincsre, de érintette a hangtant, a mondattant, sőt a nyelvtani értelemben legkevésbé „befogadó” alaktant is. Érthető, ha rendre újra fölmerül: mi van, ha ez nem is kölcsönzés? Nem lehet, hogy a „török hatás” valójában a magyar nyelv legszervesebb alaprétege? Nem lehet. Az alapszókincs ugyanis vitathatatlanul uráli-finnugor eredetű, és a nyelvtani rendszer elsődleges összefüggései a török hatással és az előbb említett hűtlenséggel együtt is több azonosságot és hasonlóságot mutatnak az obi-ugor és finnugor nyelvekkel, mint a török nyelvekkel.
Na de az sem lehet, hogy a két nyelv, a Magna Hungariából levándorlók uráli eredetű nyelve és a hozzájuk csatlakozott törökök nyelve összevegyült? Az sem lehet, mert ebben az értelemben nyelvek nem keverednek. Az előfordul, hogy ha két népnek nincs közös nyelve, de állandó érintkezéseikhez szükségük lenne rá, hogy megértsék egymást, akkor a két nyelvből előáll egy harmadik: ezeket pidzsin nyelveknek hívják. Elsősorban a gyarmatbirodalmak és a leigázott népek nyelvéből keletkezik, méghozzá úgy, hogy a gyarmatosítók nyelvének szókincsét és a saját nyelv nyelvtanát vegyítik össze, ennek megfelelően vannak angol, portugál, francia, spanyol alapú pidzsinek. Ezek a „nyelvek” igen korlátozottak, szókincsük sokkal szűkebb, mint a természetes nyelveké, nyelvtani rendszerük pedig igen kezdetleges, csak a legalapvetőbb funkciókat tartalmazza. Nincs is szükség többre, hiszen a pidzsin csak nagyon behatárolt célra való, az egymással való közlekedésre, egyébként mindkét nép saját, teljes anyanyelvét használja. Bizonyos kényszerek hatására – ilyen volt, amibe a különböző afrikai törzsekből Amerikába hurcolt rabszolgák gyerekei kerültek –, amikor a pidzsin egy csoport anyanyelvévé válik, akkor ki is teljesedik, bővül a szókincse, gazdagodik a nyelvtana, megjelenik benne a stílusok sokszínűsége. Ekkor már nem pidzsinnek, hanem kreolnak nevezik, és csak eredetében különbözik más természetes nyelvektől. A pidzsinizáció és a kreolizáció nem kivételes, de a nyelvi érintkezések számához képest mégis ritka jelenség, és teljesen életszerűtlen, hogy a magyar kreol nyelv volna, hacsak nem gondoljuk, hogy a magyarság pusztába kivetett árva gyerekek hadából formálódott néppé. A magyar esetében már a pidzsin-kreol eredet alapfeltétele sem teljesül, hiszen hol, honnan, miért keletkezett hirtelen egy olyan népesség, amelynek egyszerűen nem volt más anyanyelve, csak egy török és uráli nyelvből összegyúrt, korlátozott idióma? Meg kellene tudnunk indokolni, miért felejtette el egyszeriben két népcsoport is saját, jól bevált és jól működő nyelvét, miért cserélte egy erősen behatárolt jelkészletre. Az etnikai összeolvadás kétnyelvűséggel vagy nyelvcserével jár, de nyelvi „összeolvadással” nem.
Most már kellőképpen felvértezve, nézzük akkor kiinduló kérdésünket: lehet-e a magyarban kimutatható török hatás a magyar etnikum kialakulásában résztvevő törökök nyelvének maradványa? Szerencsére itt már nincs szükség hosszas fejtegetésekre, hiszen láttuk, a kölcsönzés és a szubsztrátumhatás jellegében, sajátosságaiban, húzóerőiben is eltér egymástól. Ha a magyarságba beolvadt törökség nyomait akarjuk megtalálni a nyelvben, akkor a nyelvtanban, hangtanban, a tükörkifejezésekben kell kutakodnunk – vagy kellett volna, amikor még léteztek azok a magyar nyelvjárások, amelyeket a nyelvcserén már átesett, magyar nyelvűvé vált egykori törökök beszéltek. Éppenséggel a Ligeti által nyelvtani kölcsönzésként fölsorolt példák még tartozhatnának is ide. A szókincsben föllelhető sok száz szó azonban nem – ezek a magyarokhoz csatlakozott törökök nyelvcseréje előtt, akkor kerültek a magyarba, amikor a magyar törzsek megismerték és átvették a török nomád kultúrát, azaz már részei voltak annak a magyar nyelvnek, amelyet a később beolvadó törökök átvettek. Ilyen mértékű szókölcsönzés viszont akkor szokott bekövetkezni, ha a kétnyelvűség általános, és akkor bizony nyelvtani kölcsönzés is van – tehát maradjunk inkább biztosabb talajon, sokkal valószínűbb, hogy Ligeti Lajos példái, ahogyan ő is írta, valóban kölcsönzésből és nem szubsztrátumhatásból származnak. Ilyen hosszú idő múltán nincs is sok esélyünk ilyesmit találni: ezer száz év alatt annyit keveredtek a magyar nyelvváltozatok egymással, hogy a honfoglalás előtti szubsztrátum nyomainak kimutatása tulajdonképpen reménytelen vállalkozás.
De maradt még egy nagyon fontos kérdésünk: ha ilyen erős volt a török kulturális és nyelvi hatás, kiterjedt volt a kétnyelvűség, miért nem következett be a nyelvcsere? Miért nem vették át a magyarok a domináns török kultúrával együtt a domináns török nyelvet is? Mielőtt megpróbálunk valamiféle elfogadható magyarázatot keresni, mindenképpen tudnunk kell: idáig viszonylag biztonságosan elvezetett minket a jelenleg zajló nyelvi érintkezések ismerete, innentől kezdve ingoványos talajon járunk, legfeljebb csak ötletek és megfontolások vázolhatók föl arról, hogy miért nem cserél egy nép nyelvet.
Ligeti Lajos viszonylag egyszerű magyarázattal próbálkozott: érvelése szerint a nyolc honfoglaló törzs közül csak a kabarok beszéltek törökül, ezért nem törökösödtek el a magyarok. Ugyanakkor maga is megjegyzi, hogy a török ismeretére nem pusztán a csatlakozott törzsek miatt volt szükség: a „kazár kagán Levedivel nem magyarul tárgyalt, nem is volt szükség tolmácsra: Levedi a magyaron kívül kazárul is beszélt, mint a korábbi magyar vezetők legtöbbje. […] Kazárul értő, beszélő magyarok a vezetők közt korábban is jócskán akadtak, arról azonban aligha lehetett szó, hogy a kazárok nagyobb érdeklődést mutattak volna a magyarok nyelve iránt: egy volt a számos hódoltatott nép nyelvei közt”. Ez így rendben is van, csak nem válasz a kérdésünkre: elvégre a nyelvcsere nem azért szokott bekövetkezni, mert nagy létszámú idegen etnikum olvad be egy népességbe, hanem mert a társadalmi, politikai, kulturális dominancia nagyon erős, és mindezt épp a domináns etnikum nyelve szimbolizálja. A burgenlandi magyarok nem azért váltottak nyelvet, mert rengeteg osztrák telepedett volna közéjük, hanem mert a német nyelv tekintélye a mögötte álló társadalmi-gazdasági erő miatt elég nagy volt ahhoz, hogy bekövetkezzen a nyelvcsere. A csángó közösségek szintén nyelvet cserélnek akkor is, ha egyetlen román sem él a faluban. A 17. századtól tudatosan folytatott asszimilációs politika olcsón megúszta: elég volt a csángók számára legfontosabb, legtekintélyesebb nyelvhasználati sávot, az egyházét románra változtatni, onnantól kezdve ment minden automatikusan.
Van, aki azzal operál, hogy a magyar nyelv „különleges”, nagyon eltér más nyelvektől, ez egyfajta „kommunikációs burkot” képez körülötte, s ezzel összefüggésben, a magyarok nem is voltak kétnyelvűek. Ezt az utóbbi babonaságot jobb lenne végleg elfelejteni: ha nem lettek volna kétnyelvűek, akkor nem mutatná a magyar nyelv a török meglehetősen erős hatását. Másrészt a törökhöz a magyar nyelv bizony nagyon közel állt, ha más nem, hát az igeképző nélküli igei átvételek mutatják, de egyébként is igen sok a két nyelv között a szerkezeti hasonlóság, az ősmagyar korban pedig sokkal-sokkal több volt, mert azóta a magyar erőteljes indoeurópai hatásnak van kitéve, s ez a mondattanban jelentős változásokat okozott. Harmadrészt: „kommunikációs burok” azért nem képződhetett, mert ilyen állat tényleg nincs.
Van, aki úgy véli, a válasz az, hogy a magyarok nem is éltek sokáig török környezetben, 830 körül megérkeztek Etelközbe, aztán 850 körül már önállósodtak is. Ez a valóban rövid idő azt megmagyarázná, hogy miért nem cseréltek nyelvet a magyarok, azonban összeegyeztethetetlen minden egyébbel, amit a magyarok korai történetéről tudunk: miért volt kultúrájuk, államszervezetük, eredetmondájuk török, hogyan alakult ki ilyen rövid idő alatt ilyen erős nyelvi hatás, szóval nagyon nagy ára van annak, ha ezt az elméletet fogadjuk el, mert akkor úgy kell újraírnunk a magyarság korai történetét, hogy mesénk tele lesz elvarrhatatlan szálakkal. A turkológusok egyébként mind azt mondják, hogy a magyarok évszázadokig török környezetben éltek, és a nomád népek ismeretében nekik kell igazat adnunk – hiszen vajon hogyan erősödhetett volna meg a Volga mentén egy nomád nép suttyomban, hogy közben a steppét uraló török törzsek nem vették észre őket? Ligeti Lajos szerint kb. négyszáz évig állt kapcsolatban a magyar a bolgár-kazár nyelvvel, Róna-Tas András is több évszázadról beszél, igaz, ezt „szétosztja” legalább két nyelvjárás és két korszak között.
A világ a 9. században – Wikimedia
(teljes méret)
Lehetséges, hogy azért nem cserélt nyelvet a magyarság, mert a kulturális és nyelvi hatást nem egyetlen török nép kultúrája, illetve nyelve gyakorolta a magyarokra? Esetleg mert a törökökkel való érintkezés több szakaszban történt? A kölcsönszavak hangtani jellegzetességei arra utalnak, hogy r-török és z-török nyelvet beszélő népekkel is érintkeztek a magyarok a honfoglalás előtt, illetve némely szavak korábbi, mások későbbi török nyelvtörténeti sajátosságokat mutatnak. Azaz: a kérdésekben megfogalmazott lehetőségek bizony alátámaszthatók. De semmiképpen nem döntenek el semmit, mert hiszen a nomád szerveződések esetében természetes, hogy egy-egy törzsszövetséghez több nép, több nyelv tartozik, ez önmagában nem föltétlenül akadályozta volna meg, hogy a szövetség domináns nyelvét átvegyék a magyarok. Másrészt a nyelvek soha nem heterogének, az egymás mellett élő nyelvjárások olyan jegyeket mutathatnak, amelyek a nyelvtörténész szemüvegén át nézve „korábbi”, illetve „későbbi” sajátosságoknak minősülnek – nem zárható tehát ki, hogy ugyanabban az időben kerültek be a magyarba a régebbinek, illetve későbbinek vélt hangváltozási stádiumokat mutató, igazából egyidejű, de különböző nyelvváltozatokból származó szavak.
Talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha egymás mellé illesztjük a mai érintkezésekről szerzett ismereteket azzal, amit a 6-9. század nyelvcseréiről és a nomád szerveződésről tudunk, hiszen a gondot valójában az okozza, hogy ezek ellentmondanak egymásnak. De hátha mégsem.
A magyarázat nem kerülheti meg a következő tényeket: a magyarra gyakorolt török hatás kiterjedt és hosszabb ideig tartó kétnyelvűségről tanúskodik; a honfoglaló magyarok kultúrája minden vonatkozásban a török nomád kultúrák jegyeit mutatta; a magyarok egészen a 9. század második feléig török politikai fennhatóság alatt éltek. Pont ez a baj: mert a jelenleg zajló nyelvcsere-folyamatok azt mutatják, hogy a kétnyelvűség valóban lehet hosszú ideig tartó, stabil nyelvállapot, de csak akkor, ha a másodnyelvvel asszociálódó kultúra mögött nem áll olyan politikai, gazdasági, kulturális presztízs, amelynek tekintélye arra késztetné a közösség beszélőit, hogy anyanyelvük helyett egyre több beszédhelyzetben használják a másodnyelvet. Ebből adódik legnagyobb gondunk, mert bizony a török nyelv mögött állt olyan politikai, gazdasági, kulturális tekintély, amely következtében a magyarságnak elvileg nyelvet kellett volna cserélnie.
Két dolgot nem vettünk eddig számításba. Az egyik, hogy a kulturális hatás nem sokként zúdult rá a magyar törzsekre: ne úgy képzeljük el, hogy a szegény halászgató, bogyógyűjtő, bőrcafatokba burkolózó, torzonborz ősember-magyarok kitévedtek az erdőszélre, ott találkoztak a díszes veretes brokátba, selyembe, prémbe öltözött, csodálatos fegyverekkel rendelkező lovasokkal, s minthogy megtetszett nekik ez a huszáros élet, gyorsan eltanulták, vagy esetleg a nyalka török vitézek szánták meg őket humanitárius érzülettől vezérelve, s nosza bevezették őket a finom élet rejtelmeibe. Sokat emlegettük már, hogy a magyar törzsek már a törökökkel való találkozást megelőzően is állattenyésztő, nyilván valamilyen fokú földművességgel rendelkező, fémművességet folytató, magyarán az erdővidék és steppe találkozási övezetében megszokott életmódot élő népesség voltak, ha nem így lett volna, nem tudtak volna bekapcsolódni a steppe nomád életébe. Onnantól kezdve, hogy ez megtörtént, a hatás folyamatos volt, s mivel a steppei kultúra egyébként is nagyon kiegyenlítő, gyorsan terjedtek a szokások, divatok, eljárások, a török kulturális dominancia viszonylag rövid időn belül megszűnt, hiszen a magyarok ugyanazzal a kultúrával rendelkeztek, mint török szomszédaik.
A moszkvai Állami Történeti Múzeum kazár-gyűjteményéből – lenta.ru
Nem szűnt viszont meg a politikai dominancia, de ezzel kapcsolatban ismét a nomád birodalmak egy sajátosságára kell emlékeznünk: a nomádok nem asszimiláltak, mert az értelmetlenség lett volna, hanem integráltak, hiszen nekik szövetségesekre, s nem megalázott, lázongásra hajló vagy katonailag erőtlen, szétzilált népekre volt szükségük. Szolgának a letelepedetteket fogták be (szó szerint), akiket egyébként sem lehetett beilleszteni a nomád hadi egységek rendszerébe, legrosszabb esetben az ellenük szervezkedő vagy magukat megadni nem akaró vezérek nemzetségét is szolgasorba vetették, de ez nem volt kiemelt cél. Ráadásul a nyelvnek a honfoglalást megelőző időkben természetesen nem volt olyan kiemelt szimbolikus szerepe, ahogyan mi megszoktunk. Igaz, akkoriban nem „identitásvesztésként” élték meg, ha a közösség másik nyelvet kezdett beszélni korábbi anyanyelve helyett, ez egyébként könnyíthette volna a nyelvcserét – de fontosabbnak látszik, hogy a politikailag domináns nemzetség, törzs hatalmát nem a nyelvük szimbolizálta. Ennek megfelelően a szövetséges, birodalomhoz csatlakozott népek lojalitásukat sem nyelvválasztásukkal fejezték ki, hanem azzal, hogy egyetlen szóra mentek hadakozni, ha a kagán úgy rendelte, s hogy nem szervezkedtek ellene.
Még valamit sejthetünk: a magyar törzsek vélhetően viszonylag nagy létszámúak voltak. Valószínű, hogy amikor török politikai környezetbe kerültek, török vezetőréteget is kaptak, ez azonban minden más nomád birodalomban is igen vékonyka volt, könnyen asszimilálódott. Később akár jelentős létszámú onogur népesség is a magyar szövetség részévé válhatott: azok, akik továbbra is az egykori Magna Bulgariában, vagyis az akkor már magyar ellenőrzés alatt álló Etelközben maradtak, az után is, hogy a többiek – magyar töredékekkel együtt – a Volgához vonultak. Hozzájuk képest az addigra szépen erősödő magyar törzsek minden bizonnyal létszámtöbbségben voltak, s mire a kabarok csatlakozása megtörtént, a korábban a magyar szövetség részévé váló onogurok már legalábbis kétnyelvűek voltak, de talán nyelvet is cseréltek. A kabarok csatlakozásakor az akkorra már kazár kötelékeiktől csaknem minden vonatkozásban megszabadult magyarok jelentették a politikai tekintélyt, de egyébként is óriási létszámfölényben voltak az újonnan csatlakozott törökökkel szemben.
Tehát miért nem valamilyen bolgár-török nyelven beszélünk? Tudni továbbra sem tudjuk, de egyfajta választ találtunk rá. Egyrészt azért nem, mert a steppei útjukat megkezdő magyar törzsek szerveződése nem valami szerencsétlen, nyüzüge, oktalan népség volt, hanem elég erős ahhoz, társadalmi, hadi és gazdasági értelemben is, hogy gyorsan alkalmazkodjon a kemény steppei elvárásokhoz. Másrészt azért nem, mert a nyelvnek nem volt olyan erős szimbolikus szerepe, mint manapság, s mert a nomád hozzáállás – ha tetszik, szimplán önérdekből, hogy ne veszélyeztesse saját hatalmát – egyébként is sokkal toleránsabb volt a különben lojális népekkel, mint amit ma, felvilágosult demokráciáinkban tapasztalunk. Az etelközi magyar törzsek szövetsége már komoly katonai tényezőnek számított, s ez minden nomád birodalomalakulás kovásza, hiszen további törzsek csatlakozását indítja el, s ezzel további erősödéshez vezet – egészen addig, hogy függetlenedik.
Ennek az erős, nagyhatalmú, gazdag szövetségnek mégsem volt elég ereje ahhoz, hogy Etelközt megtartsa. Menekülnie kellett, a későbbiek ismeretében azt mondhatjuk, szerencséjére, a győztesek pedig nem sokkal később menedékért kopogtattak náluk. De ez legfeljebb a kései utódokat töltheti el elégtétellel, azokat nem, akik a „sasok” csapását elszenvedték.
Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
A honfoglaló magyar nép élete
Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják
