Egy antirasszista vallomása
- Részletek
- 2014. március 24. hétfő, 06:39
- Aczél Endre
Március 21-én, az antirasszizmus nemzetközi napján a a MEASZ kitüntetett engem az általa alapított Radnóti Miklós díjjal. Ebből az alkalomból felkértek egy önvallomás megírására, melyből aztán az ünnepségen két mondat hangzott el. Ennyire volt hely és idő, végtére is volt rajtam kívül 16 kitüntetett. Most közreadom az egészet.
Az alább következő mondatok kicsit fésületlenek lesznek, de végtére is nem esszét írok.
Kora ifjúságomtól csillapíthatatlan vágy élt bennem, hogy a nácizmus rémtetteit megismerjem. Összeolvastam mindent, ami ebben a tárgyban elébem került: a néhai Karsai Elek könyveitől a II. világháborús regényekig. De el kellett jutnom a szellemi érésnek arra a fokára, hogy – kivált a zsidók sorsa miatt – fogalmilag is azonosítani tudjam a rémtettek indítékát: a rasszizmust. Onnan nem volt rögös az út a faji felsőbbrendűség ideológiájához, amely a korábbi századok, mondjuk így, ártalmatlan, bár konzekvensen áltudományos formáitól a 20. században már mozgatója lett a szervezett népirtásnak. Nem csak Auschwitz borzasztott el. Hanem az az 1941-ben, valahol Ukrajnában készült német katonai csoportkép is, ahol az álldogáló-üldögélő egyenruhások – nem az Einsatzkommandók tagjai, hanem egyszerű Wehrmacht-katonák - az alábbi szöveggel feszítettek ki maguk előtt egy molinót: „Der Russe muss sterben, damit wir leben.” Azaz: „Az orosznak meg kell halnia ahhoz, hogy mi élhessünk.” (Akár hiszik, akár nem, ennek a borzalomnak magyar nyelvű, pontos, szó szerinti változatát is megtaláltam – megszálló magyar honvédek ölében…)
Aztán, amikor jóval később Kínába kerültem újságíróként, az MTI tudósítójaként, újabb rémségek részleteibe zuhantam bele. Mert mi itt úgy szocializálódtunk, hogy szinte sejtelmünk se volt róla, mit műveltek a japánok a II. világháborúban a kínaiakkal. Noha gázkamráik nem voltak, százezerszámra irtották az általuk jórészt megszállt ország lakóit, csak azért, mert alacsonyabb rendű, az életre méltatlan embereknek tekintették őket. Mint a nácik a zsidókat, s ha nem is hasonló mértékben, de a lengyeleket meg a keleti szlávokat. A japánok szemében egyébként alacsonyabb rendűnek számítottak az általuk gyarmatosított koreaiak is, olyannyira, hogy még a nyelvüktől, a nevüktől is meg akarták őket fosztani. Akikre szükségük volt, azokkal meg is tették. Emlékszem, mennyire meghökkentem, amikor azt olvastam, hogy az 1936-os berlini olimpia maratonfutó bajnoka, a japán Szon Kitei nem is japán volt, hanem egy Szon Ki Csung néven született koreai, aki saját néven, saját lobogó alatt nem indulhatott.
A rasszista felsőbbrendűségről idővel ki kellett derítenem, hogy a belőle fakadó kegyetlenség – a japán-kínai viszonyban például – nem föltétlenül az, aminek látszik: lehetett éppenséggel egy kisebbrendűségi érzés véres kompenzálása. Tudniillik a gyilkos japánok pontosan tudták, hogy mindaz, ami az életükben, a kultúrájukban számít, nevezetesen: az írás, az étkezési kultúra, a selyemöltözék – nos az mind a kínaiaktól származik.
A zsidókat is lehetett gyűlölni azért, mert ők adták a kereszténységnek az egyistenhitet, Jézust, a bibliát.
Egyébként nem vagyok meggyőződve róla, hogy a gyarmattartó-gyarmatosító viszonyban az európai fehér hatalmak sokkal kíméletesebbek voltak a leigázott feketékkel vagy épp ázsiaiakkal, mint a japánok a koreaiakkal. Sőt ehhez még gyarmattartónak sem kellett lenni. Az Egyesült Államok például elvi okoknál fogva szemben állt a gyarmatosítással – de ő szívta fel és tartotta évszázadokon át emberi jogaiktól megfosztva az Afrikából érkezett rabszolgákat – és utódaikat.
Sőt, hogy ezt a gondolatot tovább gombolyítsam, nem is olyan régen kiderült, hogy egy fekete-afrikai országban, Ruandában nevezetesen, az egyik, magát kisebbrendűnek érző, de számban erős törzs milliós nagyságrendben volt képes legyilkolni ugyanannak az országnak egy nála fejlettebb, kulturáltabb, gazdagabb törzsét (a hutuk a tutszikat). Afrikában is lehet zsidónak lenni, mondta nekem erre egy etnográfus.
Van azonban remény, és akkor még enyhe a kifejezés, amit használok. Ugyan ki gondolta volna, hogy a világ talán legelvetemültebb rasszista rezsimjében, Dél-Afrikában létrejön a történelmi kompromisszum a fehér telepes kisebbség és a fekete többség között, s nem hogy létrejön, életképes is marad? Ugyan ki gondolta volna, hogy az Egyesült Államoknak egy szép napon fekete vagy félig fekete elnöke lesz? Lett.
Ám ehhez kellett valami. Egy fekete középosztály, mely a puszta létével enyhítette, majd javarészt felszívta a felsőbbrendűség érzületét. A faji megkülönböztetés nem önmagától szűnt meg. Mondok egy döbbeneteset: a múlt század húszas éveiben – az arányokat tekintve – több fekete és fekete-afrikai vendég tanult amerikai egyetemeken mint ahány cigány ma a magyar felsőoktatási intézményekben. Például dr. Kwame Nkrumah, Ghana (Aranypart) első miniszterelnöke; például az énekesnek-színésznek-sportolónak egyaránt kiváló, szerencsétlen sorsú, Sztálin-díjjal „sújtott” Paul Robeson.
Azt tapasztalom, hogy a mássággal szembeni előítéletek ebben a bizonyos Ká-Európában, ahol élünk, szívósabbak, mint Amerikában, Ázsiában, Afrikában. Nincs állami rangra emelt rasszizmus, de a zsidókkal, a cigányokkal, a bevándorlókkal, a más hitűekkel, kultúrájúakkal szembeni intolerancia, ami adott esetben még magyar kisebbségeket is sújt, nem hogy eltűnne, inkább erősödőben van. Tele vagyunk frusztrált nemzetekkel, amelyek önnön balsorsuk forrását mindig a kisebbségekben találják meg. Ebben ugyan semmilyen racionalitás nincsen, de létezik. Lengyelországban például de facto nem maradtak zsidók, számuk ezrelékekben sem fejezhető ki, de minthogy módom van az internetes portálok kommentjeit olvasni, kénytelen vagyok az antiszemita áradattól elborzadni.
Van egy bizarrul szomorú történetem a végére. Lendvai Pál, Paul Lendvai végiglapozta a II. világháború utáni kommunista rendszerek történelmét, és olvasmányaiból született egy remek könyv: Antiszemitizmus zsidók nélkül. Lesújtó, hogy Sztálin minipogromjaitól a Slánsky-peren és 1968 lengyel tavaszán át az anticionizmusba burkolt sunyi zsidóellenesség milyen tragédiákat tudott szülni a magukat kommunistának nevező rendszerekben, s aztán – a rendszerváltozások után – miképp éledtek újjá halkan, majd hangosan zsidózó, cigányozó, rikoltozó nacionalista pártok és szervezetek. És úgy látom, a méreg nem felszívódik, hanem tovaterjed.
Én egész újságírói munkásságomban hangot próbáltam és próbálok adni az undornak, amit efölött érzek. De nem tagadom, a félelmeimnek is. Még csak az kell, hogy Horthy Miklós mentegetése után valaki - amúgy történészi módszerekkel - bizonyítsa: mennyire igaza volt Sztálinnak, amikor az ötvenes évek legelején az egész Zsidó Antifasiszta Bizottságot (mely a háború alatt neki koldult a tengeren túl) mint az amerikai imperializmus ügynökét likvidáltatta. Van amerikai imperializmus ma is? Van, létezik. Több leágazással.
