Az eleje és a vége
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2014. március 16. vasárnap, 08:23
2010. április 12-én, az elsöprő választási győzelem tudatában Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt beszélt a választások lebonyolításának akkor leginkább kirívó eseményéről is, vagyis arról, hogy a lakóhelyüktől távol szavazni akarók hosszú sora kígyózott a kijelölt szavazókörök előtt az urnazárás hivatalos időpontjában, és még utána sokáig. (Az Országos Választási Bizottság kapkodva hosszabbította a kampánycsendet, a tévéstúdiók elemzésre készülő meghívottai is jó darabig tanácstalanul hümmögtek vagy bosszankodtak.) Orbán akkor azt mondta, hogy a szavazás körül kialakult – kétségtelenül dühítő – eseménysor a leköszönő kormány „tehetetlenségének a következménye”, mintegy: amilyen a távozó kormány, olyanok a kormányzást záró szavazás körülményei is. (Más kérdés, hogy az állandó lakóhelyüktől távol szavazók miatt kialakult jogszabályi változás nem volt épp független a Fidesztől – lásd erről például itt –, de ezt 2010 tavaszán már észrevétlenül hozzá lehetett írni a mindenféle negatívummal illetett Gyurcsány–Bajnai-kormányok számlájához.)
A történet onnan jutott eszembe, hogy ha Orbán szerint a kormányzás egészét a választási eljárás rendjének egyetlen változása jellemezte, akkor mostani híveinek el kellene fogadniuk azt is, hogy az április 6-án debütáló új választási rendszer alapvetően jellemzi a rohamléptekkel épülő fideszes világot is. Gondolok itt elsősorban arra, hogy a jelöltállítási szabályok könnyítésével számos önjelöltet és jelentős választási eredményt bizonyosan felmutatni nem képes pártot segítettek hozzá ahhoz, hogy elinduljanak a választáson (lásd például itt). Nem is tudja az ember, hogy nevessen vagy sírjon, amikor látja, hogy 18 párt tudott országos listát állítani, egyes választókerületekben pedig törülközőnyi méretű szavazólapot kapnak a polgárok, hogy élhessenek demokratikus jogaikkal. (Már az kisebbfajta röhej volt, hogy a pártok szavazólapon való szerepeltetési sorrendjének sorsolásakor még 31-en voltak, miközben még vizsgálgatták, hogy mindegyik teljesítette-e a jelölt- és listaállítás feltételeit. Miért nem lehetett a sorsolással megvárni a végleges sorrendet? Miért is nem lehet ellenőrizni, hogy történtek-e visszaélések az aláírások gyűjtésekor?) Szóval, ha a választás lebonyolítása már így indul, az nem sok jót sejtet a szavazás időszakára nézve sem. És: Orbán érvelése szerint jellemzi az immáron általa létrehozott és fémjelzett rendszert.
A legszánalmasabb persze ebben a Fidesz által példátlanul önmagára szabott választási rendszerben az, hogy nem elégszenek meg egy-egy tényezővel, amely a hatalmukat hivatott bebiztosítani. A választókerületek átrajzolása, az efféle egyfordulós rendszer, illetve az egyéni kerületek dominanciája külön-külön is feléjük billentette volna a pályát, de láthatóan nagyon biztosra akartak menni. (Nem mondhatják, hogy a „másik oldal” nem szólt időben, cikkek és nyilatkozatok garmadája kritizálta a választási szisztémát.) Azt állították, hogy az új választási rendszer átláthatóbb, olcsóbb és demokratikusabb lesz. Átláthatóbb bizonyosan nem, hiszen választópolgár legyen a talpán, aki könnyen megtalálja az általa preferált jelöltet és pártlistát, és aki érti a törvényben elhelyezett aknákat. (Másképpen és más mértékben bonyolultabb a rendszer, mint a korábbi volt.) Az olcsóság ígérete sem teljesül, mert hiába az egyetlen szavazási nap, a lebonyolítással és a kampányköltségekkel együtt a végső számla bőven meghaladhatja a kétfordulós rendszerre fordított kiadásokat. Azt pedig már elvi szinten volna érdemes megvitatni, hogy demokratikusabb-e attól egy alapvetően képviseleti alapokon nyugvó politikai rendszer, ha kétféle párt szerepeltetheti magát a szavazólapon: boldog és boldogtalan, vagyis csak az nem indul el, aki nem akar. Készséggel elhiszem, hogy a kormányváltást akaró választópolgárok többségét nem lehet megtéveszteni, és a sosem hallott pártokra adott voksok (szimpatizánsokkal és mellényúlókkal együtt is) csak töredékszázalékokat tesznek ki. De egyrészt régi igazság, hogy sok kicsi sokra mehet, a kormánnyal elégedetlenek szavazatainak szétforgácsolása okozhat érzékeny veszteségeket, akár 40–50 esélytelen áljelöltre adott szavazat összeadódása esetén is. Másrészt a taxipártok tömeges megjelenése a választásokon mutatja, hogy a kormánypártnak semmi sem lehet drága, ha a hatalmáról van szó. (A rendszerváltás lázas időszakában csúfolták „taxipártnak” a kis baráti társaságok által alakított – és jobbára ennyi szimpatizánst megmozgatni képes – politikai szervezeteket, ugyanis az egész tagságuk elfért egy taxiban.) A megtévesztés attól függően vicces vagy bosszantó, hogy kivel téveszthetők össze a törpepártok. Nem tudom, mit szólnának például a fideszesek, ha – élve demokratikus jogával – valaki megalapítaná a Figyelmes Dolgozók Szövetsége – Közüzemi Díjcsökkentő Magyarok Pártját (rövidítve: Fidosz-KDMP), mert megteheti. A honi politikai kultúra lecsúszásának erre a szintjére még szerencsére nem jutottunk el.
A 18 pártlista a szavazólapon
Az már igazán karikatúra, hogy olyan pártok is indulnak, sőt országos listát állíthattak, amelyeknek nemhogy komoly és ismert közéleti tevékenységük nincs, de még honlapjuk (legalább Facebook-profiljuk) sem, sőt egy pártjelvény (logó) szerkesztését sem tartották szükségesnek. Minek is, a cél, vagyis a jelölt- és listaállítás az azzal járó kasszával együtt megvan. A pártprogramjukat csak azért nem lehet nagyon hiányolni, mert a politikai programhirdetés elhanyagolásában, sőt lehetőség szerint a kampányból való kiiktatásában a nagy hatalmú kormánypárt jár az élen, mintegy mintát ad. Gyakorlatilag csak két csapásirányt figyelhetünk meg a Fidesz választási kommunikációjában, a rezsicsökkentést (rezsiharcot, háborút stb.), és a baloldal visszatérésével való riogatást gyurcsányozással, zuschlagozással, simonozással terhelve minden mondatot. Nagyjából ennyi. Ezzel is lehet persze választást nyerni (hajjaj!), de azért talán nemcsak politikai elemzőt és ellenzéki vitapartnert érdekelne, hogy merre kívánják továbbgördíteni az ország általuk már egyébként újraszabott szekerét.
Még egy dolog fontos és jellemző a ciklus elejével és végével kapcsolatosan. A 2011-es Alaptörvény után az egyik legfontosabb sarkalatos törvénynek az egyházügyi törvényt tekintették, jelszavuk szerint a „bizniszegyházak” kiszűrésének céljával. Úgy látszik, keretbe foglalja elmúlt négy évünket ez a kormányzati magatartás: bizniszegyházak nem, bizniszpártok igen. Ráadásul a „bizniszegyházakról” azóta sem tudjuk, hogy voltaképp voltak-e ilyenek, a „bizniszpártok” viszont bizonyosan indulhattak a választásokon. Fideszék meg akarták óvni a magyar társadalmat attól, hogy álegyházak, névleges vallási közösségek állami költségvetési forrásokhoz jussanak (máig nem mondták meg, kik is voltak azok, akik ily módon csapolták népünk erőforrásait), viszont elősegítik, hogy álpártok milliókat kapjanak álkampányuk költségeire. Jellemző továbbá, hogy kirekesztettek a törvényes vallási közösségek közül olyanokat, amelyek pedig jól láthatóan azok voltak (és azok ma is!), mert zavarták a Fidesz köreit. A potenciális bizniszpártok jelenlététől viszont a kormánypárt kevéssé zavartatja magát, sőt, mintha tetszene is nekik a sok nevenincs formáció. Azokat a pártokat viszont, amelyek mögött valódi társadalmi támogatottság, program stb. van, legszívesebben talán kiiktatnának a közéletből.
Vagyis tényleg jellemez egy kormányzást, hogy milyen az eleje és milyen a vége. Pláne, ha utóbbi csak jó sokára fog bekövetkezni, és április 6. nem a kormányzást zárja, csak az alapozó periódusát.
