rss      tw      fb
Keres

Ő elküldte az anyjába, én meg hazamentem

Ungváry Rudolf író a Charta szervezte tüntetésen ezzel a mondattal vezette föl beszéde lényegét: „Lassan mondom, hogy mindenki értse, és halkan is, nehogy bárki azt higgye, indulatból beszélek”.

Majd ezt üvöltötte jó hangosan és jó sok indulattal a mikrofonba: „A kurva anyját annak, aki kétségbe vonja a magyarságomat”.

„Menj te a fenébe!” – mondta ekkor bennem az indulattal párosult, elemi önvédelem, amely a lényeget illetően azonos volt az Ungváryéval (tehát indulat volt és önvédelem), csak azzal a nem csekély különbséggel, hogy nem hazudtam másnak.

Miért kéne letagadni? Az indulattal nem az a baj, hogy keletkezik (gyakran nagyobb baj, ha nem, mert az azt jelenti: az ember kiégett és nem reagál adekvát módon), a baj az, ha nem látok rá az okára, és ezért nem tudom eldönteni, hogy itt és most indokolt-e, vagy csak a helyzet hasonlósága hívott elő bennem egy régit. Meg azt sem látom, hogy ha netán mégis jogos, akkor célszerű-e érvényesíteni, és ha igen, akkor hogyan.

Ránézve a magam indulatára, azt állapítottam meg, hogy indokolt. Én ugyanis nem azért mentem el a Charta-tüntetésre, hogy ott egy Fidesz-tüntetés inverzét lássam, valamint a „Gyurcsány takarodj”, és a „te nem vagy legitim” szlogenjeit hallgassam, csak most Orbánnal, és a saját oldalamról. Nekem nem a Fidesszel szemben van az oldalam, hanem a diktatúrával, a civilizálatlansággal, a differenciálatlansággal és a kirekesztéssel szemben. Következésképpen ez nem az a hely, amelyhez nekem bármiféle közöm is volna, ezért az indulatom az integritásom védelme érdekében keletkezett. Következésképpen nem bűn tetté fordítani, de semmiképpen sem azzá, hogy magam is elkiabálom mint demonstrációt. Hanem azzá, hogy ennek jegyében egyik lábamat a másik után rakva úgy elmegyek onnan, mint annak a rendje.

El is mentem. És nem azért, mintha finnyás úrinő lennék, nem, éppen ellenkezőleg. Azért, mert finnyás demokrata vagyok, akinek a demokratizmusa nem jöhetett volna létre az elemi ön- és emberismeret nélkül. Amit pedig Ungváry Rudolf ezzel a mondatával ezúttal nagy ívben elkerült, figyelmen kívül hagyott. És ami azért nagyon nagy baj, mert egyébként Ungváry minden szavával és minden írásával igazságokat szokott kimondani, amikor például a nácizmus vagy az antiszemitizmus ellen szólal meg, ám most ezzel a mondattal ezeket az igazságait sikerült hiteltelenítenie.

Az a véleményem ugyanis, hogy Ungváry sem a nacionalizmus, sem az abból is kinőtt fasizmus-nácizmus lényegét nem értette meg, csupán a hiúságát sérti a jelenléte. Úgy tesz, mintha a Fidesz törvénysértései, agresszív, ideológiai nyomulásai kifejezetten és személyesen ellene, ellenünk irányulnának, holott az egész kérdésnek semmi köze a személyességhez: az agresszió azok ellen a keretek ellen irányul, amelyek lehetővé teszik a személyes különbségek és azonosságok létezését.


The withering will – flickr/chris

Ha valaki komolyan gondolja, hogy a keretek szétdúlása mögött a másik érzelmeinek kétségbevonása áll, és az a lényeg, hogy a felek ebben vetélkedjenek, gondoljon az efféle „vetélkedők” következetesen végigvitt eseteire. Egy pillanatra legyen kedves gondoljon a zsidótörvényekre, amelyek – épp mint a helyzet legvégletesebb példái – ezt modellszerűen érzékeltetik. Ott van például az 1939. IV. tc 2. paragrafus. Ebben akkurátusan, taxatíve felsorolják, hogy kik azok a zsidók, akik tűzharcosokként, háborús kitüntetettekként, olimpiai bajnokokként stb., stb. mégis igaz magyaroknak minősülnek, és akikre ezért a teljes vagyon-és jogfosztásukat előíró törvényt csak részlegesen lehet alkalmazni. Azután gondoljon a felsorolás alá oda tett lap alji jegyzetre, amelyben tisztázzák, hogy azért nem úgy van az: „A törvény végrehajtása során szerzett tapasztalatok nyilvánvalóvá tették azt, hogy a kivételeknek ez a megállapítása nem megnyugtató”, írják, mert hiszen aki zsidó, az zsidó, és hogy személyesen mennyire magyar, azt ez a tény felülírja. Ezek után fel kell lapozni a későbbi rendeleteket, amelyek sorra lehetetlenné teszik a személyes kivételeket, vagy ha mégis, akkor igazolásukat az antiszemita szellemiségű Országos Vitézi Szék öttagú bizottságának kezébe helyezik! Ezután jönnek a zsidók begyűjtésére vonatkozó, gyakorlati utasítások, amelyek végképp egyértelművé teszik, hogy a játszma végén a „nemzethűség szempontjából” semmiféle kivételezés nem lehetséges: a csendőrségnek és a rendőrségnek minden zsidót be kellett gyűjtenie, személyes érdemességének bizonyításától függetlenül.

De ha ez még mindig nem világítaná meg eléggé, hogy a nemzethűség számonkérése, az örökös vita az ember magyarságáról csak süket duma, elterelő ideológia, ócska ürügy, az nézzen már rá a neonacionalista és neonáci pártok hatalmas térnyerésére a jelenben. És tegye mérlegre, hogy ők vajon tényleg csak a szellemük erejét szeretnék győzelemre vinni, vagy inkább az a céljuk, hogy a gazdaságban és a politikában szorítsák ki mindazokat, akik elveszik tőlük úgymond az életteret, és akik korlátozni akarják az ő végtelen hatalomvágyaikat.

Aki képes kiállni, és bizonygatni, hogy ő van annyira magyar, mint aki ki akarja őt túrni a közéletből, irodalomból, politikából, és a helyébe akar ülni, az nem tesz mást, mint elfogadja Csurka nyelvi torzszülöttjét, a „magyarságteljesítmény” kifejezést. Az elfogadja, hogy az ember magyarsága (németsége, olaszsága, bármilyen nemzetisége) nem az adottságok, tudások, hagyományok és érzelmi viszonyok komplexitása, hanem egyetlen, határozott irányú cselekvés, ami kalibrálható, számonkérhető és versenyezhető. Márpedig ha elfogadja, az azt jelenti, hogy ő maga is bizonyítási kényszerek rabja. Rólam, a hallgatójáról pedig azt feltételezi: másra se vágyom, mint hogy bizonygassa, és vele együtt az ő oldalán állóként én is bizonygassam: igenis magyar vagyok. Vagyis hogy mindnyájan tegyünk eleget a neonacionalisták vagy neonácik által bevezetett bizonygatási kényszerűségnek.

Bizonygasson a fene. Nem állok egyedül azzal, hogy úgy gondolom: az identitásom az én dolgom. Nem számonkérhető, csupán méltányolható, ha hasznot hoztam vele. De hogy létezik-e bennem, és milyen minőségben, annak tárgyában semmit és senkinek nem kell bizonygatnom, se nekem, sem másnak. A kérdés nem a bizonygatások, hanem az emberek egyéni és közösségi viszonyainak a tárgya.

November másodikán történetesen azért mentem oda, hogy erről a viszonyról halljak valami megnyugtatót és lelkesítőt, valami olyasmit, ami ahhoz ad reményt, hogy van a Fidesznek alternatívája. Ehelyett csupán a riválisait láttam, és rögtön a közepén a kóros emberi hiúság maszkulinista változatait élvezhettem. Nem kell feministának lenni ahhoz, hogy az ember azt mondja: nem kell, ez nekem nem alternatíva. Nőként sem a hiúságomra építem az állásfoglalásaimat.

Heller Ágnes szerdai írásában (A költő, a politikus és a szónok) így jellemzi a parlamentet:

„Egy 91 százalékban (vagy akár 87 százalékban) férfiak által dominált parlament, ahol mindenki a saját székét félti”. Érdekes módon nem tűnt fel neki, hogy a Charta szónokai is kizárólag férfiak voltak. (Szemben az LMP másnapi demonstrációjával, ahol nő is beszélt.) És az egy szem Bauer Tamás kivételével mást sem tettek, mint egy másik férfiról üvöltöztek. Mintha egyéb viszonyunk nem is volna a társadalommal, mint az, hogy férfiak szenvedélyesen, felháborodva és a másikat az anyjába küldve versengjenek egy másik, hiú és hatalomvágyó férfival, aki iránt a magyar nép viszont éppen szenvedelmes szerelmet táplál.

Van ilyen kórkép, csak egy gondom van vele: mi köze ehhez annak a két szónak, hogy „demokratikus”, és hogy „charta”?!


Lévai Júlia                


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!