Változó hadszíntér – változatlan háború
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2014. február 05. szerda, 05:52
Orbán Viktor negyedszázados politikusi pályafutásának első szakaszából, különösen 2010 előtti ellenzéki éveiből sokat szemezgettek, szemezgettünk már olyan mondatokat, amelyek súlyos teherként fordíthatók szembe a kormányfő jelenlegi megnyilatkozásaival és cselekedeteivel. Bár még le sem zárult az Orbán-korszak első négy esztendeje, már most ott tartunk, hogy a 2010 utáni beszédeiből is van mit felidézni. Eszembe jutott többek között a 2011-ben „A nemzeti kormányzás első éve” címmel – a szokásos „kötcsei piknik” keretében – híveinek tartott zártkörű előadása. A kiszivárgott hírek szerint a miniszterelnök akkor arról beszélt, hogy Magyarország háborúban áll az államadóssággal és a munkanélküliséggel. Nem egyszerűen harcot, küzdelmet stb. vívtunk akkor az államadósság ellen, hanem kiterjedt háborút. Ez volt a legfontosabb, minden siker ezen állt vagy bukott – az akkori Orbán szerint. Az önmagát az országgal együtt folyamatosan mindenféle háborús frontvonalba vizionáló miniszterelnök ekkoriban egyfolytában az államadósság elleni elkeseredett harcról beszélt. Kötcsén arra hívta fel hívei figyelmét, hogy vegyék komolyan ezt a háborút, mert „ha mi nem győzzük le az államadósságot és a munkanélküliséget, akkor azok győzik le Magyarországot”. Most, néhány héttel a választások előtt – az Államadósság Kezelő Központ hivatalos közleménye szerint – új csúcsot döntött a forintban mért államadósság, soha nem volt a magyar államnak ennyi tartozása, mint most, vagyis abban az időszakban, amikor a kormányzási ciklus célegyenesbe fordul.
Itt már a rezsiharcra készülnek – Kötcse, 2013 – MTI/Varga György
A két szöveg összevetése egyszerű konklúziókat kínál. Az államadósság súlyos terhe és fenyegetése kétségtelen, s a hivatalos statisztikát a legfideszesebbek sem értelmezhetik úgy, hogy az államadósság elleni „háborút” tulajdonképp megnyertük. (Persze biztos akad a kormányhívek körében, aki a többről be tudja bizonyítani, hogy az voltaképp kevesebb.) Ha 2011-ben Orbánnak igaza volt, akkor ezt a háborút bizony elvesztettük, akár kimondja ezt valamelyik haditudósító, akár nem. Rá lehet fogni az eredményt sok mindenre, lehet bűnbakot keresni, szóvivői kirohanást intézni gyucsánybajnai ellen, de a makacs számok azt sugallják, hogy 2011-ben a miniszterelnök súlyosan elhibázta az ellenség „haderejének” felmérését, a „háborúban” alkalmazott stratégiája csütörtököt mondott, az áldozatok számbavételére pedig még nem is került sor. Mindehhez persze kisebb részben hozzájárulhattak a hírszerzés hibái, a pontatlan vezénylés, a harcmezőn össze-vissza tébláboló alakulatok stb. (Nagyon is pontatlan egy felötlő párhuzam, hiszen 1918. október 17-én Tisza István a parlamentben egy valódi háborús katasztrófa miatt emelkedett szólásra, de szavai áthallásosak lehetnek a mostani fideszes magyarázatkeresők számára: „…ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük, nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy […] a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet.”)
Nem akarok most azzal foglalkozni, hogy mit kezd az Orbán-kormány az általa alkotott Alaptörvénynek az államadóssággal részletesen foglalkozó 36-37. cikkelyeivel. (Akkor, 2011-ben az államadósság nagyon fontos tematizáló tényezőnek számított. Ennyit arról, milyen hosszú távú gondolkodás jellemezte az Alaptörvény gránitfaragóit.) Sőt, még azt sem hozom szóba, hogy mennyit ostorozták a fideszesek az „elmúltnyolcév” politikusait az államadósság növekedése miatt, és hogy mi lett az e célra kisajátított magánnyugdíjpénztári megtakarításokkal. Önmagában súlyos az a körülmény, hogy ma alig esik szó a csökkenni nem akaró államadósságról. Orbán 2011-ben úgy vélte, hogy „ezt a háborút egyetlen módon lehet megnyerni: a munka megbecsülésének helyreállításával, beleértve a kétkezi, fizikai munkát is”. Könnyen lehet, hogy fikarcnyit sem sikerült ebből a becsületből helyreállítani, vagy a fizikai munkásoknak csupán a kívánatosnál kisebb (elhanyagolható) mértékű tömegét sikerült Orbánnak hadrendbe állítani. A másik, 2011-es hadüzenet címzettje a munkanélküliség volt. Erről a kormány ugyan rendszeresen győzelmi jelentéseket ad ki, de valahogy a hátország civil lakosságának személyes tapasztalatai nem igazolják vissza ezeket. (Talán azért, mert a munkanélküliségi statisztikák összetettebbek, s alighanem jobban bírják a kozmetikázást, mint az államadósság adatai.)
Orbán Kötcsén rendszerint iránymutató, stratégiai igényű beszédeket szokott tartani. 2011-ben is így volt ez. A fentiek mellett Kötcsén az ország megújítása szempontjából az alábbiakat szögezte le, mint a kormány kulcsfontosságú feladatait: „folytatni kell az adócsökkentést, a bürokrácia visszaszorítását, az Új Széchenyi Tervet, a munkavállalás feltételeinek könnyítését, és nagyszabású közmunkaprogramokat kell indítani.” Ezek közül utóbbi kétségtelenül megvalósult (hogy mennyire „nagyszabású”, illetve eredményes, az más kérdés), viszont az adócsökkentés folytatódása helyett az adóterhek növekedése következett be, s mindenki gondolja végig, mennyit csökkent az elmúlt években a bürokrácia, mennyivel javultak a munkavállalás feltételei stb.
Ma már például adócsökkentésről alig beszélnek, mert nyilvánvaló, hogy erről a „háborús” hadszíntérről is szégyenkezve kellett a kormány csapatainak visszavonulnia. Viszont feltűnő, hogy 2011-ben egyetlen szó sem hangzott el a – kormánypártnak mára alapfilozófiájává váló – rezsicsökkentéssel kapcsolatosan. Orbán akkori háború-hirdetésének eredményét tehát láthatja, aki akarja. Nem jött be, új jelszót kellett keresni.
Nem mellékesen jegyzem meg, hogy Orbán Viktor és hívei harsogó propagandával a közüzemi díjak csökkentését „rezsiharcnak” nevezik, és a választási kampány központi témájává teszik. Lehet, hogy úgy járunk ezzel is, mint az államadósság elleni 2011-es „háborúval”? S vajon ez a harc lesz-e a végső, vagy a nagy hatalmú miniszterelnöknek újabb – könnyen fogyasztható, propagandával jól meglovagolható – háborús célpont után kell néznie?
