Az egészséges lélek
- Részletek
- Cserni János
- 2009. december 31. csütörtök, 04:42
A Fővárosi Bíróság decemberi 17-i sajtóközleménye:
„A K. Rajmund ellen halált okozó testi sértés bűntette miatt indult büntetőügyben a Fővárosi Bíróság 2009. december 17. napján ítéletet hozott, mely szerint a vádlott bűnös halált okozó testi sértés bűntettében, ezért őt a bíróság 1 év fiatalkorúak fogháza büntetésre ítélte.
A büntetés végrehajtását 4 évi próbaidőre felfüggesztette. A próbaidő tartama alatt a vádlott pártfogó felügyelet alatt áll.
A bíróság a szabadságvesztés büntetésbe - annak végrehajtása esetén - beszámítani rendeli a vádlott által előzetes fogvatartásban töltött időt. A házi őrizet beszámítása során egy napi szabadságvesztésnek 3 napi házi őrizet felel meg.
Az ítélet nem jogerős, mivel azzal szemben az ügyész fellebbezést jelentett be. A vádlott és védője három nap gondolkodási időt tartottak fent a jogorvoslati nyilatkozatra.”
A polgári közéleti napilap publicistája karácsony előtt három nappal, nem akaratlagosan, inkább amolyan lelki kényszer hatására, muszájból, a polgári értékek védelmére kelt. Tegyük hozzá: ismét, mert a kényszer nagy úr. A lelki meg különösen. A polgár persze azonnal színt vall, ha kell, ha nem, mert attól polgár, s a szerző még bevezetőjében elárulja, hogy az írásra valójában a halálfélelem vette rá, mert ha nem ragad tollat, a halál ragadja el őt. Meg a társadalmat. Így együtt. A halál nem válogat.
„A média őrködik! Aludjatok polgárok!”
A polgár fél és dühöng. Fél, hogy meghal a dühtől. A polgár nem demokrata: a demokrata nem fél, pedig néha biztosan ő is dühös.
A polgárt az különbözteti meg a nem polgártól, hogy a polgár a cigányt cigánynak, a magyart nem cigánynak hívja. Talán azért, hogy a cigány szó nagyobb hangsúlyt kapjon.
A polgár felismeri, hogy nem a cigányozó a gátlástalan, hanem az a cigány, aki ezt szóvá teszi.
A polgár további megkülönböztető jegye, hogy a neki nem tetsző – bár törvényes – ítéletet hozó bírót elmebetegnek nevezi. Pontosabban közveszélyes őrültnek. Nyilván az alkotmány biztosította véleménynyilvánítási szabadságával élve. A polgár azonban nem egyoldalú. A polgár kiegyensúlyoz, és a jogvédőket is az elmebetegek kategóriájába sorolja, függetlenül attól, hogy cigányok, nem cigányok, elmebetegek vagy publicisták jogait védik.
A polgár ért a joghoz, ami hasznos, hiszen sok mindenhez joga van. Tudja, hogy várni csak előre megfontoltan lehet, spontán módon nem, mert nemcsak értő, okos is. Azt is látja, hogy valakit halálra verni különös kegyetlenség, bár a tények láncolata hidegen hagyja.
A polgár végiggondol. Nem akárhogyan:
„Lássuk tehát: Kozák Raymund immáron tizennyolc éves elkövető, szabatosan fogalmazva gyilkos, otthon van. A ’nyóckerben’. És a ’nyóckerben’ terjed a hír. Beszivárog a gettó minden szegletébe, a pincékbe, odvas bérházak közé, patkányzugokba és a csapszékek homályába: ’A Raymund hazajött!’ ’A Raymundot nem merték elítélni!’ ’Még előzetesbe' se volt, egy percet se!’ Kozák Raymund, immáron tizennyolc esztendős gyilkos pedig áll, ahogy csak a cigányok tudnak állni. Kicsi terpeszben, leejtett vállakkal, előrenyújtott fejjel, könyökben meghajlított karokkal, és büszkén néz előre, és azt mondja a tekintete: ’Itt vagyok, b…meg! Megöltem a köcsög gádzsót, és itt vagyok! Kell meg valakinek valami, b…meg!’
Kozák Raymund tizennyolc éves gyilkos egy hős lett. A gettó hőse, a ’nyócker’ hőse. A cigányok hőse.” (Magyar Hírlap 2009. december 22. – B. Zsolt: Ítélet) (1)
Ahogy csak a cigányok tudnak állni…
A közlemény és a sajtóhíradások szerint a vádlott volt előzetesben, a polgár tehát hazudhat. Úgy, ahogy csak a polgárok tudnak. A nem cigány polgárok. Ellentétes hírek szerint van olyan polgár, aki sosem hazudik. Ő az igaz, vagyis nem igazi polgár. Attól, hogy a polgár hazudhat, tette még hazudozás. A publicista definíciójával: „Néhány seggfej beteg önmegvalósítása.”
A publicista párhuzamot is von. Elhibázottnak tartja azt a bírói döntést is, amikor cigányverő nem cigány „suhancokat” börtönre ítéltek, mert „majd kijönnek a börtönből, és egész életükben engesztelhetetlenül fogják gyűlölni a cigányokat, és Isten tudja mit fognak még elkövetni gyűlöletükben. De ha semmit – akkor sem lesz belőlük többé egészséges lelkű ember.”
A publicistának mindazonáltal egy dologban igaza van. Olyan folyamatok indultak be a társadalomban, amelyek eredménye több helyen (de egy helyen biztosan) az általa hivatkozott „agyi katasztrófa”.
***
Az ítélet kapcsán - ha nem is a konkrét ügyről - ugyanakkor érdemes néhány értelmes gondolatot is felvetni, mert a közvélemény nem minden tagja polgár, azaz nem mindenki ért a joghoz. Az egyéb ismérveket nem ismétlem.
A magyar Büntető törvénykönyv (Btk.) több olyan bűncselekményt is nevesít, amely halálos eredménnyel jár. Ezeket néha könnyű, néha nehezebb megkülönböztetni egymástól. Meghal a sértett akkor is, ha szabálytalanul vezetve, gondatlanul elüti az autós, de akkor is, ha direkt gázolás során akarja megölni. Az első esetben halált okozó közlekedési bűncselekmény valósult meg, a másikban olyan emberölés, amelynél nem pisztoly, hanem egy öreg, fakópiros Skoda volt az elkövetés eszköze. Azt, hogy ténylegesen milyen bűncselekmény történt, mindig az elkövető szándéka határozza meg. Erre a szándékra pedig különböző objektív és szubjektív körülményekből lehet következtetni. Csak következtetni, hiszen a tettes agyába ott és akkor senki sem láthatott bele. Vizsgálni kell az elkövetés eszközét, módját, az erőkifejtést, az eszközt, a sérülés helyét, a sérülések számát, a tettes és áldozata kapcsolatát, az elkövetéskor tett kijelentéseket és mindent, ami közelebb viheti a bírót a megoldáshoz. S ezeket nemcsak egyenként, de együttesen is értékelni kell: nem lehet ölési szándékra következtetni akkor, ha a tettes fogvájóval szurkálja a sértett könyökét, bármilyen vehemensen mondja is, hogy „megdöglesz”.
Az eszköz nélküli bántalmazás tovább bonyolítja az ügy megítélését. Ilyenkor az elkövető általában nem megölni akarja a másikat, csak sérülést akar okozni neki, s az esetek többségében meg is marad a cselekmény a nyolc napnál hosszabb gyógytartamú súlyos testi sértés tényállásának keretein belül. Olyankor viszont, ha a terhelt szándéka „csak” a sértett bántalmazása volt, de halálát nem kívánta, azonban a bántalmazott személy a sérüléseibe belehal, a halált okozó testi sértés bűntette róható az elkövető terhére.
Az emberölés és ez utóbbi cselekmény büntetése között jelentős különbség van: az előbbit öttől tizenöt évig, a testi sértés legsúlyosabb változatát pedig kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel bünteti a törvény. Nem mindegy tehát, hogy milyen minősítést állapít meg a bíró, akit köt a büntetőeljárási törvény azon rendelkezése is, mely szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem értékelheti az elkövető terhére. Magyarul: ha nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy ölési szándék vezette, az emberölés, mint minősítés, szóba sem jöhet.
Tovább színesítik a képet a Btk. fiatalkorúakra, vagyis az elkövetéskor 14 és 18 éves koruk között lévő tettesekre vonatkozó rendelkezései, melyek szerint szabadságvesztést alkalmazni fiatalkorúval szemben csak akkor lehet, ha a büntetés célja más módon nem érhető el, s ez esetben is a felnőttekre vonatkozóktól enyhébb szabályok szerint. Ilyen eltérés például, hogy a fiatalkorúakra kiszabható szabadságvesztés alsó határa bűncselekménytől függetlenül egy hónap, vagyis akár emberölésért is kaphat ennyit egy 17 éves. Az olyan cselekményeknél pedig, ahol a büntetési tétel felső határa 5 év feletti, de a tíz évet nem haladja meg, a fiatalkorút legfeljebb öt évre lehet ítélni. A halált okozó testi sértésre lefordítva a szabályozást, az ilyen cselekmény 18 év alatti tettese minimum egy havi és maximum 5 évi szabadságvesztést kaphat, s annak végrehajtandó formája is csak akkor szabható ki, ha az eset összes körülményéből nem vonható le az a következtetés, hogy az elkövető és a társadalom más tagja egyéb szankció alkalmazásával is visszatartható újabb bűncselekmények megvalósításától.
A szabadságvesztést fiatalkorúval szemben egyébként fő szabályként a fiatalkorúak fogházában kell végrehajtani, s börtönbe csak a törvényben maghatározott szűk körben zárható.
Ez tehát a bíró mozgástere, ami lehet, hogy sok, s az is lehet, hogy a törvényi szabályozás rossz, nem célravezető, nem szolgálja megfelelően a társadalom érdekeit. Ez esetben azonban nem a bíró leelmebetegezése a változtatás eszköze. A jogalkotó figyelmét kell felhívni tudományos (jogi, statisztikai és szociológiai) érvekkel a törvénymódosításra. Megteheti ezt bárki, akár úgy is, hogy olyan képviselőket juttat a parlamentbe, akik garanciát jelentenek számára az igényeihez igazodó jogalkotásra.
Két dologra viszont mindenkor érdemes odafigyelni: egyrészt az ostobák igénye, bármilyen hangosan szól is, nem feltétlenül helyes igény, másrészt addig jó, amíg a bírák ítélete nem a hangoskodók igényeihez, hanem a hatályos törvényekhez és szakmai normákhoz igazodik.
(1) A másik közéleti polgári napilap is megemlékezett az ügyről, hasonló szellemben. S. Ágnes: Halálos ütés. Magyar Nemzet, 2009. december 21.
