Emlékezetgyalázás emlékművel



December 31-én, mélyen benne a szilveszteri pillanatokban, arról értesülhettünk, hogy a magyar kormány a budapesti Szabadság téren „felállítja Magyarország tragikus német megszállásának emlékművét”. A Magyar Zsidó Hitközségek Országos Szövetsége (Mazsihisz) által nyomban kifejezésre juttatott értetlenségre válaszolva később még azt is hallhattuk, hogy a kormányzatnak ezzel, illetve a magyar holokauszt 70. évfordulója alkalmából megtartandó emlékévvel az a célja, hogy – követve az Alaptörvényben rögzített konfesszióját – „minden magyar áldozat előtt lerója a kegyeletét”. (A jelen írás nyers változata másfél hete készült. Mondanivalómon és annak irányán az időközben támadt fejlemények nem változtattak. A szöveg véglegesítése során ezért ezekre már csak egy-két esetben tértem ki. Ungváry Krisztián két fontos írására mindenesetre külön is fel kell hívnom a figyelmet – lásd itt és itt.)


Ne kerteljünk! A magyar zsidóság történetének legtragikusabb, 1944-es időszakát megidéző emlékév előtt a 24. órában bejelentett elképzelés nem más, mint annak az obszcén lelkű közlése, hogy a kormányzat a meghirdetett országos kegyeleti holokauszt-rendezvényeket még félig sem gondolja komolyan, hiszen a Horthy-rezsimet és képviselőit ugyanúgy az áldozatok oldalán tudja, mint az országnak – legalábbis a történelmi tények értelmében – e rezsim által áldozattá tett állampolgárait, zsidókat először és a nem zsidókat továbbá.


Az elmúlt években sokrendbelileg tapasztalhattuk, hogy az Orbán-adminisztráció egyfelől látványos retorikával utasítja el a szélsőséges antiszemita akciókat, sőt, a külföldi médiumok által nagyobb figyelemmel követett alkalmakon, illetve a nemzetközi hírcsatornáknak tett nyilatkozataiban kész annak a kijelentésére is, hogy „a magyar állam is felelős volt a holokausztért”, hiszen „szembefordult saját polgáraival, sőt segédkezett abban, hogy kiirtsák őket”, és legújabban ebben az értelemben állt csatarendbe a magyar ENSZ-nagykövet is (lásd még: Kinek a nevében beszélt az ENSZ-nagykövet?), a társadalomnak, többszörös és egyidejű igyekezettel ugyanakkor már azt üzeni (lásd a fasiszta, antiszemita kultúrát bátorító képtelennél képtelenebb emlékezet- és kitüntetésliturgiai mutatványokat, az ilyen szellemű íróknak az oktatási irodalmi kánonba való beemelését, félfasiszta-rasszista szellemiségű médiumok hatalomstabilizációs igénybevételét stb.) (1), hogy a horthysta korszak ideáljainak az újraélesztését ambicionáló (ezt a korszakot egyszersmind viszonyítási ponttá is tévő) törekvéseivel szemben mindezeket elsősorban a politikai pávatánc külvilág felé kötelező kűrjeinek tekinti.


A szóban lévő bináris emlékprojekt, a „Megszállás és a Holokauszt 70 éve” névre hallgató kentaur maga is ennek a kétlelkűségnek az „emlékezetpolitikai” torzszüleménye. A sanda lelketlenségre a kormány ráadásul az előzetesen megteremtett tiszteletteljes külsőségek látszatába burkolózva szánta el magát.


Ám lássuk a részleteket!


1) Legkésőbb a 2012-es Gyöngyösi Márton-féle parlamenti zsidózás óta pontosan tudhatjuk, hogy a magyar kormányfő és pártja egyfajta etnohierarchikus-kultúrnacionalista államideál híve. E nézet szerint az ország területén többségi (mondjuk így: gazdaszerepet betöltő) magyarok és nem magyarok élnek együtt, és az utóbbiak biztonságáért a magyar többség (mintegy vendéglátói minőségben) védelmi funkciót vállal magára. A koncepciónak a jelenlegi szoborállítási programban is testet öltő konzekvenciája, hogy egy olyan emlékévet, amely az ország egészére (az orbanista államkoncepció többségében nem zsidó magyarjaira) nézve is a legsúlyosabb megpróbáltatások kezdetét jelentette (1944 őszén a szovjet hadsereg megkezdte az ország felszabadítását, és decemberben ostrom alá került Budapest), nem lehet átengedni elsősorban csak a zsidóság 1944(-1945)-ös tragédiájára koncentráló megemlékezésnek. (Egészen köznapian fogalmazva: nehogy már fordítva üljünk a lovon!) Kiváltképpen nem azzal a következménnyel, hallhatjuk a nemzeti gloire politikai kalandorainak érveit, hogy egy ilyen megemlékezéssorozat dominanciája esetén óhatatlanul is eluralkodna bizonyos bűnök felemlegetése, fellobbantva ismét a nemzeti önbecsülést sértő önmarcangolásos (mások mulasztásait és saját erényeinket ignoráló) emlékezéskultúra éppen csak sikeresen elfojtott kártékony lángjait.


2) A holokauszt emlékév hivatalos nyitányát (április 16-át) megelőzően felavatandó megszállás-szobor gondolatának másik (az előbbiekkel rokon) összefüggését a kormányzatnak a múlt és az erre irányuló társadalmi emlékezet szerkezetének átszabása iránti izgatott érdeklődése értelmezi. Amikor az Alaptörvénybe foglalással kezdetét vette a huszadik századi magyar történelem kormányfilozófiailag „legitim” értelmezésének a kanonizálása, azaz a nemzeti önbecsülés populista igényeinek (mint a különleges hivatásra rendelt és mintegy alapvetően tévedhetetlennek és bűntelennek hitt magyarság eszméjének) törvényi rangra emelése, és ezzel összhangban kimondatott, hogy Magyarország 1944. március 19-én „elveszítette állami önrendelkezését” (miközben ennek a hitszerű állításnak ebben a formában minden ismert tény ellentmond), pontosan lehetett tudni, hogy mindennek előbb-utóbb jelentős konzekvenciái lesznek a kortörténeti viták kétségkívül legsúlyosabb kérdésében, a holokauszt ügyében elfoglalt állami felfogásra is.


A Fidesz-pártállam és ideológusai szemében a holokauszt-emlékápolás „nemzetpolitikailag” „felelősnek” tekintett profilját a fentiek szerint egy az etnicista-ideálnemzeti eszmevilágtól lélegző hierarchikus szemlélet definiálja. Ennek (aktuális) szerkezete nagyjából így néz ki: (a) először a megszállás alapvető országnyomorító és (mellékesen) a zsidókra is végső bajt hozó tényének a tudatosítása és a megemlékezés róla, különös tekintettel annak a hangsúlyozására, hogy az okkupációval megszakadt az ország önmagáért felelősséget vállalni tudó történelme, majd (b) a holokauszt eseményeiről való megemlékezés, éspedig annak a szobor-akciós ceremóniával kinyilvánított direkt-indirekt gondolatnak a jegyében, hogy mindezért a gazemberségért, amelyre a nemzet nemes érzelmeitől teljességgel idegen módon kerülhetett csak sor, a magyar állam és a magyar nép (pávatáncos kijelentések ide vagy oda) nem felelős. Sőt, a valódi és igaz (a metafizikai) Magyarország (a vera Hungaria) és annak túlnyomó többségben lévő igazi fiai – szorosan és kontinuusan együvétartozva az 1944-ben talán primus inter pares üldözötté tett magyar zsidókkal – szent odaszánással harcoltak (lásd az Életmentő mesék című legújabb közszolgálati dokumentumműsort) a hazát tipró elnyomókkal szemben. Külön is méltatlan lenne tehát, hangzanak a Horthy-reneszánsz és a bűntelen Magyarország eszméjét néha kissé óvatos, de határozott egyértelműséggel támogató kormányzati magatartás konzekvenciái, (2) a zsidókat ért szörnyűségekről szóló emlékezés-kalendáriumot nem a valóság tágabb keretei közé helyezni, aminthogy az is, ha ennek híján a náci embertelenséggel szembenálló igaz magyarok (köztük maga a Budapesten koncentrálódó zsidókat „megmentő” kormányzó úr is), kevesebb figyelmet kapnának, mint a magyarság dezertőreinek tekinthető bűnelkövetők. Mindent egybevetve, hallhatjuk az illetékes szócsövekből, a Szabadság téren felálló emlékmű nem az áldozatokról és tettesekről, hanem éppen ellenkezőleg, az egymással természetes módon (persze a már említett etnikai rátartással) együvé tartozó áldozatokról és áldozatokról szóló nemzetegyesítő főhajtás kultikus médiuma kíván lenni.


A kétpólusú emlékprojekt látványos közénkinkarnálódása mindenesetre nem igazán meglepő. Gondolatát hosszas és masszív politikai-ideológiai stratégia formálta, és tette egyúttal nagynépi szellemi amfetaminná. Az állomáshelyek között említhetjük mindjárt a holokausztot a háború utáni diktatúra emlékeivel relativizáló és a világháborús magyar embermentés ún. elfeledett tényeit akár az egyéb tények rovására is előtérbe helyező (még az első Orbán-kormány idején létesített) Terror Háza „emlékezetpolitikai” tevékenységét. Egyik fókuszpontjában például azzal az üzenettel, hogy az intézmény történelempolitikai performanszain újabban már egyenesen nemzeti hőssé stilizált Horthy meghatározó érdemeket szerzett a zsidók védelmében, és hogy a magyar holokausztért alapvetően néhány ember tehető csak felelőssé, akik persze nem mellesleg (és a kettős megszállás ismert elmélete jegyében) a következő diktatúra pillérelemeivé vedlettek át. (A 2004-es holokauszt-emlékkiállításon pl. a múzeum egyik tablója a következőképpen definiálta az említett dezertőröket, azaz a „tettesek”-et: „a Magyarországon tevékenykedő SS és nyilas vezetők és végrehajtók [ők alkotnák a nem jó magyarok zárt körét]”.) Hasonló irányba mutatott azonban a holokausztért viselt társadalmi felelősséget a fentiektől alapvetően eltérő hangsúlyok alapján felvázoló Pávai utcai intézmény ellen intézett támadás is („jeleztem a HDKE képviselőjének, hogy át kell értékelni a kiállítás egy részét" – mondta 2011 márciusában Gál András Levente államtitkár, az Orbán-kormány első és végül kudarcba fulladt történelemrevizionista attakjának vezére), nemkülönben a klasszikus történettudományi intézmények funkcionalizálására és végül is elsorvasztása tett kísérletek, majd a minap megalapított – önmagában véve is sokat mondó – „Veritas” névre keresztelt kormányzati históriai műhely (amelynek első színre lépése éppen azt az arcot mutatta meg, amelytől minden józan gondolkodó tartott). Végül, ugyanerre a stratégiai vonulatra tekintettel lehet csak igen kevés illúziónk a Terror Háza főigazgatója (egy személyben kormányközeli ideológus) által létrehozandó Sorsok Háza nevű új emlékintézmény üzeneteit illetően is.



Néhány konklúzió


1) A tervezett emlékművel, ha tényleg megvalósul, a kormány nem a kegyeletét fogja leróni az áldozatok előtt, és különösen nem „minden magyar áldozat” előtt, hanem az ország becsületébe is gázoló súlyos kegyeletsértést követ el (már most, a megvalósulás előtt is).


1/a) Fokozottan érvényes a fenti megállapítás az 1941-ben, Kőrösmezőn át deportált mintegy húszezer magyarországi és nálunk, a keresztény Magyarországon menedéket kereső ún. külhonos zsidó testvérünk emlékét és különösen az eseményt túlélő, velünk lévő nagyon-nagyon kevesek érzelmeit illetően. Az antiszemita magyar kormány által ekkor kitoloncoltak mintegy kilenctizedét az 1944-es esztendőre emlékeztető borzalmak és a gyilkos halál várta a galíciai-ukrajnai háborús hadműveleti területeken. Sorsuk szörnyű egyediségét jelentette, hogy deportálásukat a magyar állam nemhogy minden német beavatkozástól és bármilyen német sugallattól is függetlenül, de kifejezetten a náci szándékokkal ellentétben hajtotta végre, a zsidók elleni nemzeti háborútól autochton módon megittasult lélekkel, és hogy az akció további tízezreket érintő folytatását is csak a Wehrmacht tényezői akadályozták meg. Ami 1941-ben történt, az a magyarországi holokauszt első apokaliptikus állomáshelyét jelentette. A Kőrösmező–Kamenyec-Podolszkij-i mártírok (és a Vészkorszak 1944-et megelőző áldozatainak) sorsát a német megszállással összefüggésbe hozó, nyíltan felelősségáthárító szimbólumpolitikát a legenyhébb kifejezéssel élve sem minősíthetjük másként, mint történelemhamisításnak és kegyeletsértésnek.


2) Amennyiben a kormányzatnak valóban az lenne a szándéka, hogy „minden magyar áldozat előtt lerója kegyeletét”, akkor nem csak az egyes emlékezetekkel való konkurálás és könnyed játszadozás viszolyogtató ösvényére nem tévedne rá, de elkötelezett tapintattal törekedne arra, hogy ilyesminek akár a látszata is felmerülhessen. Emellett természetesen azon igyekezne, hogy a 70. évfordulónak azokat a további üzeneteit tegye – önismeretre és konzekvenciák levonására kész lélekkel – kegyeletes érzelmei alaphangjává, amelyekre az valóban utal. Nevezetesen a nácikkal való szoros és lelkes szövetségben folytatott Horthy-féle politika (és e tekintetben a vélt vagy valós célok teljesen lényegtelenek) országvesztésbe torkolló gyalázatát (a Szovjetunió elleni háborúba ráadásul a Horthy-rezsim egyenesen bekuncsorogta magát), és azt a megrendülést, amelytől még sokszor 70 év elteltével sem fogunk tudni szabadulni, amikor e vétekben és felelőtlenségben fogant kormányzásnak az áldozataira – a mészárszékre vitt „nem magyarok” (mindenekelőtt a már jóval 1944 előtt emberi és állampolgári méltóságuktól totálisan megfosztott munkaszolgálatosok) és „magyarok” tíz- és százezreinek, továbbá a Délvidéken meggyilkoltak, a cigányok és a további kisebbségi közösségekhez tartozók, az antifasiszták és más, lelkiismeretük szavát követő jobb- és baloldali ellenállók sorsára – emlékezünk, és amikor az ország egészére hozott további, 1944-45-ös és azt követő szörnyű pusztulást idézzük föl. És végül egy szorosan idetartozó megjegyzés: a kvázi nem zsidó magyar lakosság a legsúlyosabb katonai vérveszteséget 1942-43-ban szenvedte el, a civil lakosságot érő legszörnyűbb eseményeket, a felszabadító hadműveletek retteneteit pedig elsősorban 1945-ben élte át. Az eltérő és egymáshoz nem viszonyítandó kollektív és egyéni tragédiákról természetesen meg lehetne emlékezni ugyanazon évben is, sőt, ettől lenne igazán országos és nemzeti egy ilyen alkalom, és ez lenne az igazi megbékélés megnyugtató útja és jele is. Egy ilyen, valóban nemzetépítő gesztusra azonban semmiképpen nem telepedhetne rá semmilyen emlékezetpolitikai sandaság, vagy erre utaló kétértelműség.


3) Túlzott könnyedéggel tévedtünk rá arra a kormányzat által kijelölt diskurziós ösvényre (és ezért talán ezt az írást is egészen máshol kellett volna kezdeni), ahol a kegyeletnyilvánítás gesztusát önmagában véve magasztos szándéknak gondolva, mindeddig nem tettük föl a kérdést, hogy a kormány vajon miért is a kegyeletét kívánja leróni az áldozatok előtt, és ha már igen, mindezt miért nem azzal teszi, hogy megköveti őket a Horthy-rezsim, illetve az akkori magyar állam és intézményeinek gaztetteiért, és bocsánatot is kér tőlük a nemzetfelség nevében. Azzal mindenesetre, hogy nyilvánvalóvá vált, a kegyeleti gondolat csak nyelvpolitikai kibúvó és színjáték: álcája a valódi célnak, jelesül a kegyelet szükségességét előidéző tettesek heroizálási és bűntelenítési kísérletének, a kérdés fölöslegessé vált. Lássuk azért ezt kissé közelebbről is! Kegyeletet leróni, azaz áhítatos tiszteletet nyilvánítani olyan nyitott kijelentés formájában is lehet, amelyből nem szükségszerűen derül ki, hogy (pontosan) kinek és minek az áldozata/i iránt is adózunk tisztelettel. Bocsánatot kérni viszont csak a magunk vagy éppen valakinek a nevében tudunk. A nemzetkontinuitást hivatalból képviselő államvezetés a Horthy-garnitúra és a nemzet egésze nevében ennek értelmében követhetné meg a holokauszt és a világháború magyar áldozatait. Már amennyiben mindebben nem akadályozná őt a saját kettős kontinuitáselméleti politikája. Miközben ugyanis ennek az egyik, az exportra szánt (gazdaságépítő) verziója jegyében az ezzel megbízottak a kegyeleti imperativus követelményeinek professzionális technokraticizmussal eleget tesznek („Az akkori magyar állam intézményei felelősek voltak a holokausztért. Ennek a mai magyar állam általi bocsánatkérésnek részévé kell válnia a nemzeti emlékezetnek és identitásnak”, hirdette éppen az ENSZ-nagykövet), a másik, a Vészkorszak alatt (is) bűntelen nemzet és úgyszintén ártatlanságban működő kormányainak a koncepcióját valló bázisépítő (szavazatcentrikus) változat erre a feladatra már per definitionem alkalmatlan. Mivel pedig a németek nevében a bocsánatkérés nem tűnik éppen opportunusnak, marad az a kegyeletnyilvánítás, amely kegyeletsértő módon meg is fog történni.


3/a) Marad a főhajtás, mégpedig a porciózós szobros változatban azonban azért is, amiért erre az egész eddigi kétszínű, pávás-szlalomozósan sanda lelkű ügymenetre (beleértve ebbe az egyéb szálakon megtalálható Szaniszlótól Szakályig stb. húzódó mentális fertőt) egyáltalában sor kellett hogy kerüljön. És ha eddig netalán lett volna is bármilyen kétségünk vagy reményünk, a Mazsihisz számára küldött minapi rettenetes és cinikus kormányfői válasz óta mindezzel a továbbiakban már aligha érdemes fáradoznunk. Levelében a miniszterelnök – kilépve etnohierarchikus államfelfogásának eddig negédes-kedélyeskedősnek is tekinthető medréből [3]brutális egyértelműséggel azt közölte, hogy a magyar holokauszt mártírjainak százezrei nem a magyarság halottai, hanem a gazdanéppel együtt élő egyik csoportéi: „Remélem, hogy hazánk német megszállásának 70. évfordulója jó alkalom arra, hogy az Önök közösségének veszteségeit elismerő, fájdalmukban osztozó, jóakaratú emberek fontos és közös lépést tegyenek a tisztelet kultúrájának irányába.”


Igen, a kör bezárult, a mondat zárttá vált.


4) Bármily nehéz is, a kormányzati felelősség eminens erkölcsi kérdése az (lenne), hogy a holokausztról való megemlékezésre annak a ténynek a nyilvánvaló tudatában kerül-e sor, hogy a II. világháború Magyarországot érintő áldozattörténetének első számú (nem elsőrangú!!) célszemélyei, leírni is szörnyű, a saját hazájuk által (is) áldozattá tett magyar zsidók voltak.


5) Miközben a magyar kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy a magyar holokausztot olyan üzemi balesetnek állítsa be, amelyet külső tényezők idéztek elő az alapvetően példaértékű hűséggel szolgáló Horthy-rendszer működésében, egyszerre téve áldozattá a rendszert fenntartókat és a nemzetet is, a történelmi valóság egészen másról tanúskodik.


5a) Annak, hogy 1944-ben több mint félmillió magyar (magyar zsidó és magyar cigány) állampolgár az Endlösung áldozatává vált, nem a megszálló németek voltak az elsőszámú szereplői (de még a másodsorbaniak sem), hanem az államkurzus rangjára emelt és a közszellembe mélyen beültetett antiszemita-rasszista métely, a magyar zsidók démonizálása, különösen az 1938-tól meghozott ún. zsidótörvényekkel történő legitimálása folytán becstelenné tett, a zsidó és a cigány sors iránti érzéketlenségre kondicionált magyarok százezrei. (A közreműködő németek számbeli és fizikai ereje a 600 ezer áldozatot követelő gyilkos feladat kivitelezéséhez, a közhiedelemmel ellentétben, elenyésző volt.) A zsidóellenes rendeletek megvalósításában, a gettósításban és a bevagonírozásban részt vevők nem a német fegyverek árnyékában, feladataikat fogcsikorgatva teljesítő, megfélemlített honpolgárok voltak, hanem a Magyar Állam törvényeit kötelességszerűen és nagyon sok esetben velük egyetértve végrehajtó, sőt, kéjjel szorgalmazó és siettető, a Magyarországon e célból állomásozó tényezőkkel készségesen együttműködő (és nem is nyilas!!) állami tényezők, tisztviselők és rendvédelmi szereplők. Mellettük és közülük százezrek voltak továbbá azok, akik közönséges tolvajként vetették rá magukat a hazájukból kitaszítottaktól elrabolt, általuk visszahagyott javakra, a magyar állam pedig, amelyet a minap ismertté vált Szabadság téri szoborterv szerint egy jóságos angyal lenne hivatva jelképezni, a legnagyobb magátólértetődőséggel vette kincstári birtokba az Államvasutak közreműködésével Auschwitzba hurcolt, és ott kemencékben elégetett tulajdonosok vagyonát.


5b) Horthy kormányzó megalázva és sápadtan, de belegyezett a tengelypolitikai stabilitás jogcímén végrehajtott német szövetségesi megszállásba, éspedig annak minden konzekvenciájával együtt. A helyén maradt („Isten segítségével megküzdünk a nehéz szituációval”, [4] mondotta még Klessheim másnapján is), és ezzel legitimált is minden októberig hozott állami intézkedést, így a gettósítási-deportálási rendeleteket is. Kormányával egyetemben lemondott minden ellenállásról. Belegyezett az agresszor számára elfogadható összetételű kormány kijelölésébe, így abba is, hogy a szélsőjobboldali galád eszmevilág képviselőiből rekrutálódó új államvezetői garnitúra – mintegy a birodalmi elkötelezettség alapdokumentumaként – odaadó igyekezettel haladéktalanul megkezdje a magyar történelem leggyalázatosabb tettének, a hazai zsidóság gyilkos likvidálásának a végrehajtását. Mindeközben a magyar parlament alapvetően a régi összetételben működött, és az ország irányítását a magyar államapparátus – a szuverenitásunkat sértő német beavatkozások mellett is – maga tartotta kézben.


6) Nem fakadhat tiszta szándékból és nem szolgálhatja az individuális és kollektív identitásgazdagodást egy olyan megemlékezés, amelynek az alaphangját mások (itt most a németek) felelősségére való (ráadásul teljesen hazug, történelmietlen felhangokkal kísért) célozgatás, illetve a saját felelősségünk másokéval való egybevetésének a relativizáló dogmája adja meg.


7) A holokauszt emlékévben, Auschwitznak, a modern kor Golgotájának (II. János Pál) rettenetes árnyékában, a keresztény-humanista üdvüzenet sátáni tagadásának tetté vált merényletére emlékezve nem spórolhatjuk meg magunknak rámutatni arra, hogy milyen döntéseket nem szabad soha többet meghoznunk (még) „Isten segedelmével” (sem).


8) A német megszállással és a zsidók deportálásával szemben Magyarországon számottevő és szervezett ellenállás nem létezett. A német megszálló erők megérkezése és jelenléte a lényegileg birodalomszimpatizáns lakosság körében érdemi ellenszenvet, idegenkedést nem váltott ki. (A megszállók ellen ismeretes módon egyetlen pisztolylövés dörrent csak el, Bajcsy-Zsilinszky Endréé.) A zsidók elleni intézkedéseket (legkorábban a Szálasi-kormány idején a nyílt utcai terror októberi megjelenéséig) a társadalom masszív közönye és részben látványos helyeslése övezte, amit csak jelentéktelen mértékben törtek meg egy igen kisszámú, aktív segítséget is nyújtani próbáló réteg humán megnyilvánulásai, szerető gesztusai. Különösen bántó méretű volt a keresztény egyházak köréből érkező segítség megszégyenítő gyarlósága.


Az ellenállás körül az elmúlt évtizedekben kialakult, zsidómentő Horthyról és filoszemita magyarok tömegéről stb. zengedező legendagyártó nagyüzem producerei és termékei egészen az utóbbi évekig a társadalmi konszenzussal legitimnek tekintett kulturális körletein kívül helyezkedhettek csak el. Napjainkra mindez megváltozott. Olyannyira, hogy hovatovább ennek a szellemnek a szélhámosai kezdték el „tematizálni” még az állami megemlékezések koreográfiáit is. Patriótáknak és humanistáknak minden idegszállal küzdeniük kell az ellen, hogy a holokauszt emlékév üzenethorizontja ne essen áldozatul e lélektorzító merényletnek.


8/1) Amennyiben a magyar kormány a valós tények mezején állva csak kissé is komolyan gondolja (úgy tűnik persze, hogy nem) a holokauszt tragédiájáról való megemlékezéseket illető ígéreteit („a legfőbb cél a szembenézés a holokauszt ’súlyos történelmi örökségével’”), az emlékév nem fajulhat a különösen is tiszteletre méltó maroknyi ellenálló és embermentő áldozatos tetteinek minket megnyugtató, fiktív legendákat és történelmi hazugságokat kínáló szórakoztatóipari komédiájává. Az ellenállók igaz hősiességének felidézése kizárólag akkor nem lesz rájuk nézve sem kegyeletsértő, ha közben elvégezzük annak a feltárását, hogy mivel szemben is kellett nekik (legelsősorban saját gazemberré vált honfitársaikkal szemben!) az életüket kockára tenniük. Végül, nem mulaszthatjuk el tudatosítani azt sem, hogy helytállásuk üzenetét egyedül abban az esetben érthetjük meg, ha közben buzgó lélekkel kutatjuk annak a szörnyű titkát, hogy a „keresztény” Magyarországon, és különösen a keresztény egyházak környezetében, mily nagyon-nagyon kevesen voltak azok, akik a Vészkorszak idején is meghallották a humánum és/vagy a Názáreti Jézus szavát.



A március 19-i szoborterv kegyeletgyalázó gondolatának nyilvánosságra kerülése óta a Wesley János Lelkészképző Főiskola Theológus és Lelkész Szakán rendszeresen kapunk kétségbeesett telefonokat és leveleket azoktól a holokauszt-túlélőktől és családtagjaiktól, akikkel elsősorban az 1941-es zsidódeportálás elszenvedőiként állunk kapcsolatban. A holokauszt által megkínzott testvéreink és honfitársaink szoborterves csalódását és szomorúságát csak növeli, hogy ezen újabb megaláztatásukra éppen a kormányzat által „holokauszt emlékévnek” nyilvánított 70. évforduló alkalmával kerül sor.


Rájuk is gondolva, és az ő nevükben is szót emelve úgy személyesen, mint a főiskola emlékezés- és emlékeztetésdiakóniai jószolgálataiban résztvevő munkatársként kötelességem tiltakozni az ideológiai lélek- és tudatfertőzés e legújabb szemérmetlensége ellen.


Külön is gyalázatosnak tartom azt a lelketlen gyarlóságot, amelynek jegyében a mai magyar kormányzat semmisnek kívánja nyilvánítani mindazt, amit meggyilkolt és porrá alázott honfitársaink elszenvedtek, és amit az egykor el- és kitaszítottak közül ma is velünk lévő testvéreink átéltek.


Gyalázatosnak tartom, hogy a túlélőket és hozzátartozóikat e fokozott jelentőséggel bíró emlékévben a magyar kormányzat a rendelkezésére álló rendeletalkotói és államliturgiai eszközökkel – és így már-már szakralizált minőségben – most arra akarja kényszeríteni (ráadásul ráütve e perfid gondolatra a nemzet egyetemére való indirekt hivatkozással faragott súlyos pecsétet is), hogy mindazt, amit megéltek és elszenvedtek, egy önző és haszonleső (szavazatvásárlói) célból kitalált (és még a kormányzat saját pávatáncos mondataival is szöges ellentétben álló) galád történelmi narratívában kelljen újrahallaniuk.


Gyalázatosnak tartom azonban azt is, hogy a magyar társadalom tagjainak és most nevelődő generációinak olyan miliőben kelljen élniük és felnőniük, és ez a jövő sajnos már jócskán el is kezdődött, amelyet egy tömeggyilkos rendszer és névadó személyének a rehabilitálására irányuló törekvések és az ebből fakadó szellemi piszokban megformálódó kultúra határoznak meg, és nemkülönben azt, hogy a Vészkorszak istentelenségének gyötrelmes örökségével küzdő hazánkban olyan történelmi vágyálmok tétessenek emlékezetpedagógai programmá, amelyek bizonyos célkitűzések szempontjából lehetnek ugyan nagyon hasznosak és látványosak is, de az önmagunkba tekintés fáradságosabb, ám a lelkek épülését és megtisztulását ígérő áldásait megtagadják a nemzettől.





(1) Lásd ehhez: Babaruha
(2) Ne felejtsük el, Orbán miniszterelnöknek még dadogó fenntartása sincs a Horthy-emlékműveket állító buzgóságról; nézete szerint az ilyen ügyek "kizárólag a helyi közösségekre tartoz[nak]".
[3] Lásd a fentebbi parlamenti felvételeket.
[4]
Horthy Miklós titkos iratai. (Az iratokat sajtó alá rendezte, magyarázó szövegekkel ellátta: Szinai Miklós és Szűcs László.) Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1965[3]. 427.


(A képek forrásai: infovilag.hu, atv.hu, parameter.sk)





Majsai Tamás református lelkész, a Wesley János Lelkészképző Főiskola tanára,
a Teológus és Lelkész Szak dékánja