Az Igazság szelleme
- Részletek
- Napi apró
- 2014. január 21. kedd, 05:41
- Fazekas Csaba
A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor már első nyilatkozatával szelet vetett és vihart aratott. Vasárnap megkövette azokat, akiket megbántott a nyilatkozatával, de sarkos megfogalmazásai alighanem sokáig kísértik még a vezetése alatt álló, az Orbán-rendszer történetpolitikai megalapozását képviselni hivatott intézetet. Leginkább az verte ki a biztosítékot, hogy „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte a magyar hatóságok által halálba küldött zsidók 1941-es tragédiáját, ellenzéki pártok, társadalmi egyesületek, sőt, az e szempontból különös súlyt képviselő Mazsihisz is tiltakozott, a lemondását követelték. (Utóbbi számára úgy tűnik, ez volt az utolsó csepp a pohárban, a holokauszt-évforduló bojkottálását is kilátásba helyező nyilatkozatuk meglepően „erős”, aligha marad hatástalan a kormányzatra.)
A Veritas intézettel kapcsolatos korábbi véleményem fenntartom, és minimum ízléstelennek, sértőnek gondolom a főigazgató szóhasználatát, aki „idegenrendészeti eljárás”-ról beszélt, de azt is, hogy eljárását az egykori hivatalos szakkifejezések használatával próbálta védeni. (A helyreigazítás, bocsánatkérés, a tévedés lehetőségének hangsúlyozása mindazonáltal önmagukban üdvözlendő tettek.) A történész mesterségének nehézsége és felelőssége ugyanis abban is megmutatkozik, hogy nemcsak az elemzése tárgyává tett múltat kell látnia, hanem az azóta eltelt időszakot és az őt körülvevő jelent is, hogy tudja: az utóbbi számára kell a történelmet elbeszélnie. Az egykori hivatalosság átvétele közvetlen dokumentum-idézéskor, az idézés szabályai szerint elfogadható, interpretációban azonban ez lehet sértő, kegyeletsértő vagy egyszerűen hamis is. Múltbeli jelenségre mai (pontos és torzításmentes) fogalmakat kell találnunk – ez (is) a mi munkánk, és ez tényleg nem is kevés. (Azokkal értek egyet, akik szerint a körösmezei deportálás „idegenrendészeti eljárásként” való leírása párhuzamba állítható lenne olyasmivel, mint mondjuk a Ceauşescu-féle falurombolást „településhálózati racionalizálás”-ként, a hortobágyi kitelepítést „lakóhely-változtatás”-ként, ne adj Isten a középkori eretnekek szörnyű máglyahalálát „hőtechnikai eljárással folytatott lélekmentés”-ként interpretálni. Hagyjuk is a példákat, tényleg szörnyű ez.)
A felhevült nyilatkozatháborúban a szükségesnél talán kevesebb figyelmet kapott az, hogy a Veritast létrehozó kormányzat is elhatárolódott a történész nyilatkozatától: „Szakály Sándor nem a Miniszterelnökség, vagy Lázár János álláspontját ismertette. Ő egy történész, a Veritas Intézet pedig pont azért jött létre, hogy a történészek elmondhassák a véleményüket, és vitatkozhassanak.” (Utóbbi különösen aranyos megfogalmazás, hiszen ha az intézet a nevében hordozza az igazság [veritas] kimondásának képességét, a kormányrendelet világosan rögzíti a feladatokat, akkor tényleg, miről is lehet ott vitatkozni? Persze igazán jó az lett volna, ha a kormányzati megnyilatkozás nemcsak arról szól, hogy erről mi nem képezi a Miniszterelnökség és Lázár János álláspontját, hanem arról is, hogy az pontosan micsoda.) A nyilatkozat mindemellett arról tanúskodik, hogy az Orbán-kormány nem állt ki Szakály Sándor mellett, aki ebből alighanem megértette, hogy bármennyire is magáénak érzi a kabinet az általa vezetett intézetet, azonosul az általa képviselt szemlélettel – bármikor könnyen kihátrál mögüle, ha az érdekei úgy kívánják.
A másik, ami feltűnt ebben az elhíresült interjúban, hogy Szakály Sándor szerint a Veritasnak „kicsit más szellemiséget kell képviselnie”, mint az eddig már meglévő történettudományi kutatóműhelyeknek. Ezen vajon mit érthetett? Pusztán a módszertani megújulásba vetett bizalmat? A „szakma” nagy kérdése lesz a közeljövőben, hogy van-e a történeti igazságnak „szellemisége”, ha igen, akkor hány ilyen van, és ha több van, akad-e közöttük olyan, amely jogot formál a többi háttérbe szorítására.
Lásd még Gerő András véleményét.
