Kuruc szabadlegény
- Részletek
- Napi apró
- 2010. október 26. kedd, 07:26
- Lendvai L. Ferenc
Teljhatalmú miniszterelnökünk, népünknek bár a választásokon csak 53 százalékkal, ám az országgyűlésben már kétharmados többséggel elhivatott vezetője, legutóbb „kuruc szabadlegénynek” jellemezte magát. Aki az ismereteit nem Thaly Kálmán történelmi legendáiból vagy akár Ady Endre költői mitizálásaiból veszi, hanem tudja, milyenek voltak az igazi kurucok, egyet fog érteni a melléknévvel. És a főnévvel is akkor, ha meggondolja: a kormány feje végül is nem szegénylegénynek nevezte magát, hanem szabadlegénynek. Szegénynek ugyanis egyrészt ismereteink szerint nemigen nevezhető, másrészt a kuruc szegénylegények tényleg szegény ördögök voltak, akiknek mindenki csak parancsolgatott. A mi miniszterelnökünknek azonban nem parancsol senki, sőt éppen hogy ő parancsol mindenkinek. Mármost az ilyen, csak magának meg másoknak parancsolgató szabadlegénynek van a magyar nyelvben egy megfelelő pontos neve: betyár.
A legendák betyárja ugye a szegény nép érdekében kirabolja a gazdagokat, s éppen ezt csinálja a mi miniszterelnökünk is. Kirabolja előbb a bankokat, aztán, mivel onnan nem tudott elég pénzt elvenni, az energiaszolgáltatókat, a távközlési szolgáltatókat és a nagy áruházláncokat. Zseniális ötlet: így aztán tényleg pofonegyszerű költségvetési egyensúlyt teremteni. Hogy morális-e, ezt a kérdést nem érdemes föltenni, mert ilyen szempontokat a mi kormányfőnk aligha ismer. Viszont hogy ezekkel a sarcolásokkal tényleg jól jár-e a szegény nép, azt mégis érdemes meggondolni: mert ha nem közvetlen kamat- vagy áremelésben, úgy a szolgáltatások szűkítésében és hasonlókban úgyis ő issza meg majd végül a sarcok levét. A gazdagok nem, azokra vigyázva van, főleg a nemzeti nagytőke nagyjaira, miniszterelnökünk kebelbarátjaira, akiknek még némi időleges áldozatot is megér külföldi versenytársaik megszorongatása.
Ámde minden valóságos betyár odajut végül, hogy a szegényeket is kirabolja. Ez történik meg most a magánnyugdíjpénztárak kényszerállamosításával. Mert világos, hogy erről van szó: hiszen miféle szabad választás van ott, ahol csak az állami rendszerbe visszalépőknek ígérik meg, hogy nem éri őket kár? Körülbelül olyan, természetesen, mint amikor az üzletbe belép két kellően – részint fizikailag, részint meggyőző érvekkel – fölfegyverzett alak, s azt mondja: Uram, mi – némi csekély ellenszolgáltatás fejében, amiről természetesen szabadon dönt – meg fogjuk védeni az Ön üzletét a fenyegető veszélyektől! S ha a tulajdonos erre azt mondja, hogy tudtával az ő üzletét nem fenyegeti semmiféle veszély, a látogatók fölvilágosítják: majd fogja, ha elutasítja az ajánlatukat.
(Lendvai L. Ferenc)
