Erőfitogtatások – avagy kommunisták harca a szállodában
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. március 14. vasárnap, 08:28
A tüdejét köpi ki a sok liberális, hogy elmondja: számos azonosság lehetséges náci és kommunista hatalmi berendezkedés között, de fontosabbak a különbségek. És ha ezeket is összemossuk, akkor bajba kerülünk, mert hiszen az egyenlőség eszméjén alapuló kommunizmusnak elvileg lehetséges konszolidált formája, a társadalmat „fajok” harcának képzelő nácizmusnak viszont legfeljebb fokozatai lehetségesek, konszolidált nácizmus nincsen. Ezzel összefüggésben a kommunizmust gyilkossá formáló „osztályharc”, de általában is a „harc” fogalmának univerzalizálása olyasmi volt, ami a kommunista elképzeléseknek csak bizonyos (totalitáriánus) formájához kapcsolódott és kapcsolódik, mert egyébként, hosszú távon nem szükségszerű a jelensége. Ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor fölösleges energiákat pazarunk el olyankor is, amikor a kommunizmus indokoltan lép fel például az önmagán túlszaladó, az egyenlőtlenséget már tűrhetetlenné fokozó kapitalizmussal szemben. És olyasmit gáncsolunk, ami pedig a liberalizmus szabadságértékeit is segítené. Arról nem is beszélve, hogy ha hagyjuk, hogy a létező azonosságok alapján a kommunizmust teljes egészében összemossák a nácizmussal, akkor ez utóbbi eredendően agresszív mivolta relativizálódik, és az egész irányzat szalonképesnek fog minősülni.
Mindezek után jön Vajnai Attila, a Magyarországi Munkáspárt 2006 demokratikus kommunista elnöke, és informátorainak jelzésére, német nyelvű táblákkal fölszerelkezve beront egy pesti szállodába, hogy onnan saját kezével, mintegy vasökölként verje ki az ott megszálló, nácinak látszó turistákat.
Eddig egyetlen, olyan interjút hallottam, amelyben Vajnait szembesítette a riporter az ez ügyben fölvethető kérdésekkel: Pikó András próbálta felébreszteni benne az aggályokat, a Klubrádióban (Reggeli gyors, 10.03.08.), de sajnos kevés sikerrel. Pedig Vajnai most átlépett egy fontos határt: akciózása egyúttal azt is jelentette, hogy elhagyott egy intellektuális úton létrehozott, képletes őrhelyet (melynek felállításával március 6-án vele együtt sokan jelezték egy antifasiszta szellemi egységfront létezését, a Hősök terén), s hogy ehelyett a puszta kézi, közvetlen harcnak, az ellenség személyes „lezúzásának” terepére lépett. Hogy azt ne mondjam, Vajnainak elég egy telefonhívás, és előbújik belőle Rákosi Mátyás.
„A fene fog az érdeketekben tovább kiabálni, menjetek ti a fészkes fenébe” – kéne most leírnom a publicisztika-formálás elemi szabályai szerint, mégsem teszem. Mert bármennyire is taszító Vajnai és a vele nyomulók „megoldása”, el kell ismernem, hogy akkor is van némi igazságuk, ha végül az derül ki a szállóvendégekről, hogy semmi közük a nácizmushoz. Azért van igazságuk, mert az eddig eltelt időszakban a tapasztalatok szerint náci-ügyben valóban nem lehetett demokrata módjára megbízni a magyar jogban, ennek következtében a jog által vezetett magyar rendőrségben sem. Ezért némileg nevetségessé válna, aki azt mondaná, hogy az önkényeskedés helyett elég lett volna bejelentést tenni, és rábízni jogra-rendőrségre a nácik hathatós eltávolítását, már csak a náci egyenruhák nyilvános viselésének tilalma alapján is. Miközben ráadásul nemcsak itt, hanem világszerte gond, hogy a neonácik egyelőre a törvényességen belül, a liberalizmus biztosította szabadságelvek kihasználásával akarnak érvényesülni, ezért például az egyenruháikat kétértelművé teszik. Vagyis a rendőrség tehetetlenkedése is csak egy szála a történetnek. Ennyiben tehát van igazsága Vajnainak, ha úgy gondolja, hogy hatékonyabb ezt a kétértelműséget a fizikai ellenerő létének felmutatásával egyértelművé tenni, ha már az erre hivatottak nem teszik azzá.
Not war but class war - flickr/freizeit
Ennek a csekély igazságának azonban itt vége is van, és végének is kell lennie, mert a cél mégsem lehet az – bármily gyakran is látunk ilyet Nyugat-Európa nagyvárosaiban –, hogy az utcákon rendszeresen összecsapjanak nácik és kommunisták. Ami a semleges állampolgárok számára egyszerűen azt jelenti, hogy „a szélsőségesek ölik egymást”. S ettől kezdve ugyan miért érdekelné őket, hogy melyiknek van igaza, és melyik valóban szélsőséges? Messziről nézve az egyik kutya, másik eb, és az embereknek joguk van őket messziről nézni. Akkor is joguk van, ha egyébként gond, hogy Európa polgárai (kivált a volt szocialista országokban) ma nem tekinthetőek feltétlenül öntudatos, értékvezérelt citoyennek, sokkal inkább kívülről irányított, sodródó kispolgárnak, vagy egyszerűen halálosan unatkozó, csak extremitásokkal felrázható neurotikusnak. De ha ez így van, akkor végképp nem megoldás, hogy a saját, politikai aktivitásuktól elvakított, irányzatos emberek a verekedéseik révén akarják értékkövetésre késztetni őket, miközben ők maguk is csupán a pánpolitizáltságukat és az irányzatosságukat keverik össze a polgári öntudatossággal. Amellett nehéz volna azt állítani, hogy a szállodába nyomuló munkáspártiakat a társadalom meggyőzésének igénye vezérelte, a mindenki által elérhető belátások révén, és nem a saját igazságuk hitéből eredő indulataik. Mely utóbbiak akár jogosak is lehetnek – miért ne: indulat nélkül vérszegény minden elv és eszme, és a jóindulat is indulat –, csak a társadalom attól társadalom, hogy az indulatokat kanalizálják benne. A meglopásomért járó, indulatos pofont sem oszthatom ki saját kezűleg, el kell mennem a bíróságra, ahol azt a jog szublimált formában és a megfelelően mérlegelt mértékben fogja közvetett úton kiosztani. Miáltal az én indulatomnak is ki kell aludnia.
A rendszerváltás idején a liberálisok – konkrétan az SZDSZ-esek – mondták ki, hogy pártként, politizáló erőként nem lehet cél a személyek elleni küzdelem; pártként csak struktúrákkal és eszmékkel lehet szembeszállni. Magyarországon hosszasan sikerült is megőrizni a hallgatólagos konszenzust, amely erre épült, és sikerült elkerülni a személyes harcok eszkalációját. A konszenzust egyértelműen a jobboldal törte meg: elsősorban a szélsőjobb, de nem mellékesen az annak kegyeit hosszasan kereső Fidesz. S minél inkább elkerülhetetlen, hogy ezek erős hatalmat hozzanak létre, akár együtt, akár egymással szemben, annál inkább el kéne kerülni azt, hogy a konkrét személyek elleni harc jelensége egyáltalán, bárhol modellálódhasson. Nemcsak a politika hat a társadalomra – a társadalom is hat a politikusokra, amennyiben visszaigazolja, hogy termékeny talajra hullajtották a magot. S ha egyre több helyen van ahhoz partner, hogy emberek a saját kezükkel verjék ki bárhonnan a saját ellenségeiket, akkor a parlamenti pártok politikusait sem fogja semmi visszatartani ettől a gyakorlattól. Ha viszont lentről nem kapnak ehhez elég muníciót, akkor még reménykedhetünk, hogy a „harc” sem a kommunista vagy úrikeresztény osztályharcos, sem a náci „fajharcos” értelmében nem fog eszkalálódni.
