rss      tw      fb
Keres

Nemzeti önbizalomnövelő




Dr. Horváth Zsolt fideszes országgyűlési képviselő eddig főleg unortodox jogértelmezéséről volt ismert, most a magyar értékek (hungarikumok) összegyűjtéséről szóló törvény egyik benyújtójaként hallat magáról.


Mint a Veszprémi Naplónak (Varga Ibolya, Megkezdték a tár töltését. 2013. december 27.) nyilatkozta, a törvény megszületett, most a legfőbb feladat tartalommal való feltöltése. Ezt szolgálja az úgynevezett értékőrök mozgalma is. A képviselő szavaival: „Értékőr az, aki az egyes településeken házról házra járva gyűjti az értékeket, dokumentumokat készít, segíti, hogy bekerüljenek a helyi értéktárba.”


Értékőr klubok szerveződnek a megyében, az országban, sőt az egész Kárpát-medencében. „Aki működő klubra kíváncsi, látogasson el például Szentkirályszabadjára, Nemesvámosra, Kapolcsra, Taljándörögdre, Litérre” – invitálja a képviselő az olvasókat.


A helyi értéktárak állománya alapján aztán javaslatot tesznek a megyei és az országos értéktáraknak is. Horváth Zsolt a Veszprém megyei értékbizottság elnökeként büszkén mondja, hogy december 19-i döntésük alapján bekerültek a megyei értéktárba a következők: az Ajka Kristály termékei, a badacsonyi kéknyelű bor, a herendi porcelán, a kékkúti Theodora ásványvíz és Lőrincze Lajos nyelvész életműve.


Magam is a megyéből származom, kedvelem a badacsonyi kéknyelűt, bár nem kevésbé a filoxéravészt túlélő somlai szőlőből készült juhfarkat és a kellemesen savanykás csopaki rizlinget is. A kékkúti ásványvíznek már akkor lelkes fogyasztója voltam, amikor még fehércímkés, igénytelen zöld üvegben szerénykedett a közértek polcain. Lőrincze Lajos életművét pedig kevesen ismerik nálam jobban: nyolc évig dolgoztunk egy munkahelyen.


Ennek alapján kérdezem szerényen: ki és mi is kerül be az értéktárba? Az, ami nekünk kedves, meghitt, családias? Ezen az alapon a lista vég nélkül bővíthető. Minden embernek megvannak a maga kedvencei, kinek ez, kinek az. „Kinek a pap, kinek a papné” – mondaná Lőrincze Lajos.


A kisebb-nagyobb közösségek sajátos értékpreferenciái is megjósolhatók. Míg Veszprémben a Viktória- vagy petrezselyemmintás herendi porcelán a divatos, Pécsett bizonyára a Zsolnaynak van több híve. Nyilván – nézzünk túl egy pillanatra az országhatáron is – Meissenben a meisseni porcelánra esküsznek, a Rajna-vidéken a rajnai rizlingre, Brüsszelben pedig a brüsszeli csipkére.


És ha hungarikum lesz valamiből, szebb lesz, jobb lesz tőle? Növeli ez az értékét a külföld szemében? Mert itthon nincs rá szükség: mi szeretjük, becsüljük értéktártól függetlenül is. Viszont az alig ismert termékekkel, helyi érdekű kiválóságokkal hatalmasra duzzasztott hungarikumlisták aligha váltják ki mások hódolatát. Ellenkezőleg, a túlzásba vitt dicsekvés, a megalapozatlan nemzeti gőg egyszerűen, kisszerűen nevetséges. „Fenn az ernyő, nincsen kas” – mondaná ismét szelíd gúnnyal Lőrincze Lajos.