Hajtóvadászat öregekre
- Részletek
- 2013. december 10. kedd, 05:28
- Huszár Ágnes
A kétharmad propagandájának egyik hatékony és aljas eszköze a társadalmi csoportok szembefordítása egymással. A közmédiából sugárzott acsarkodások hatására farkasszemet néznek egymással a „külhoni” magyarok és az országhatárokon belül élők, a keresztények és a „hitetlen” ateisták. A „bukott baloldal” eposzi jelzővel jelölt demokratikus erők és a rendszer logikájából következően örök győzelemre predesztinált jelenlegi kormánytöbbség antagonizmusáról nem is beszélve. A „magyarok” és mindenki más ellentéte a rendszerpropaganda alaptétele. Ez a kommunikációs trükk a külpolitikában a „mindenki ellenünk van” pozícióként realizálódik, belföldön pedig – a szélsőséges csoportok szóhasználatában leplezetlen – a „dologtalan, bűnözői életmódot élő csoportok”-ról szóló leplezett cigányozásban ölt testet.
Előfordul az is, hogy pusztán történelmi, jogfilozófiai kérdés alapján robbantanak áthatolhatatlan szakadékot magyar és magyar, polgár és polgár közé. Kövér László, az Országgyűlés elnöke százezreket, becsületes, felelős, adófizető állampolgárokat tagad ki a nemzetből, amikor így fogalmaz: „Vagy elfogadja valaki, hogy a nemzet határoktól független egységes egész, vagy tagadja ezt, ezzel azonban magát is kitagadja az egységes nemzetből, és akkor nincs helye azok körében, akik az egységet elfogadják."
Az egyetlen, végső menedék pedig számunkra, a kampányüzemmódba kapcsoló politikai propaganda címzettjei számára a jelenlegi hatalom és emblematikus figurái, köztük a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor.
Magyarországon tehát a szakadékok, ékverések és a könnyen bomló érdekcsoportosulások korát éljük. A fideszes propaganda a hatásában legpusztítóbb éket az egymást követő nemzedékek közé verte. Ez ölt testet a „dolgozók”, az „értékteremtők” és a nyugdíjból, közellátásból élők, a „nyuggerek” között nyíló szakadékban. Az „öregeknek” – már amennyire jó ez a szó a sportos, szellemileg és fizikailag aktív hatvanegynéhány évesekre – úgymond, át kell adni a helyet a fiataloknak.
Ami egyes munkahelyeken az új rendelkezések következtében konkrétan zajlik, az a címben idézett Dino Buzzati kisregény lidérces világához hasonlítható. Kell a fiatalítás – ennek a szólamnak a nevében küldték el hatvankét éves korban a bírói kar tekintélyes részét. Hogy az érintettek perek tucatjait indították és nyerték meg, majd Brüsszel is nekik adott igazat? Egy kicsit ugyan sokba került az államkasszának, tehát mindannyiunknak, de az ötlet kitervelői elérték, amit akartak. A betöltött álláshelyekre nem lehetett visszahelyezni a pernyertes bírákat, aki nagyon akart, visszamehetett dolgozni: kevésbé fontos, kevesebb szaktudást érintő területekre.
Hasonló forgatókönyv alapján zajlott a kórházban, rendelőintézetben dolgozó orvosok nyugdíjba küldése. Közben pedig a (kényszer)vállalkozó háziorvosok és gyermekorvosok átlagos életkora az egekbe szökik. A hivatástudatból végrehajtott önkizsákmányolást ugyanis nem tiltja az „emberek kormánya”. A sokkszerű nyugdíjaztatási roham kórházi osztályok működését hozta hirtelen veszélybe: eltűntek a képzett szakorvosok. A fiatal és a középnemzedék tekintélyes része már eddig is a jól megfizetett külföldi munkahelyet választotta, vagy legalábbis töpreng rajta. A kényszernyugdíjazás az amúgy is kétségbeejtő helyzetben lévő magyar egészségügyet gyengítette tovább. Az orvosok nem pöröltek, néhányan felmentést kértek a szabályozás alól, a többség fegyelmezetten ment a nyugdíjhivatalba. A kórházi vezetők abban reménykedtek, hogy legalább egy kis pénzt megtakaríthatnak a nyári kényszerelbocsátásokkal. De még ez sem következett be, a megtakarítást könyörtelenül behajtják rajtuk.
A kórházaknak december 10-ig vissza kell fizetni az államnak a nyáron kényszernyugdíjba küldött dolgozóik bére révén megtakarított összeget.
Az egységes fűnyírással végrehajtott kormányzati óhaj szemmel láthatólag nem számol azzal a ténnyel, hogy bizonyos foglalkozások esetében – a jogászok, orvosok, egyetemi oktatók mindenképpen ide tartoznak –, a „képzési idő” rendkívül meghosszabbodott. A diploma után a szakvizsgák, tudományos fokozatok megszerzése, a pályán szükséges gyakorlottság alapozó ideje egy-másfél évtized. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor a teljes szakmai vértezetben ledolgozott idő az ő esetükben alig haladja meg egy balett-táncosét vagy egy akrobatáét. Arról nem is szólva, hogy mindez roppant költséges. A jogászok, orvosok, egyetemi oktatók sokat (pénzt, időt, energiát) fektettek be a saját (ön)képzésükbe, de hatalmas a társadalmi ráfordítás is. A szellemi és anyagi értékek pocsékolása az, ha idő előtt nyugdíjba küldik azokat, akik éppen életüknek ebben a szakaszában tudnák visszafizetni a társadalomnak – fiatal növendékeik, kollégáik tanításával, segítésével – azt, amit annak idején az ő szakmai szocializációjukba fektettek a közös forrásokból.
A társadalom nagy része fásultan tűri ezt is. Tavaly ősszel az ELTE Bölcsészettudományi Karán, a nagy leépítések idején még voltak szolidaritási akciók a hallgatók és a kollégák részéről is. Azóta a rutinná vált „csoportos létszámleépítések” ellen szinte már senki sem emeli fel a szavát. Mindenki fél, hogy holnap őrá kerül a sor.
Egyértelműnek tűnik a helyzet: a lövészárkok ellentétes oldalaira kerültek a fiatalok és a helyüket nekik átadni „nem hajlandó” öregek.
A tavalyi szolidaritási akciók során egyetemi vezetők így érveltek: azért küldik el a docenseket, professzorokat, mert a helyükbe több fiatal munkaerőt tudnak felvenni tanársegédként, adjunktusként. Ki ér többet, a hatvanas professzor a nem is olyan alacsony nyugdíjával, vagy két-három pályakezdő, nemrég házasodott fiatal? Már a kérdésfeltevés is brutális és ostoba demagógia. Az egyetemek, főiskolák pedig tovább tűrik, hogy lefejezzenek egész tanszékeket, doktori iskolákat. Mivel közben legtöbb helyen még a friss nyugdíjas professzorok „visszafoglalkoztatását” is tiltják, az ott maradottak végeznek minden munkát. A PhD értekezését egy-két éve védett, számottevő tudományos tevékenységet soha nem végző viszonylag fiatal oktató tanít egyszerre mindhárom szinten, a BA-n, a mesterképzésben, sőt a doktori iskolán is. Akárcsak Kati néni az alsóban: ő is képes „leadni” az elsősök, másodikosok, sőt a harmadikosok anyagát is. Ez a megoldás takarékos is: kötelező óraszámban láthatja el mindhárom szintet. Hogy ezáltal a doktori iskolák színvonala ijesztően csökken, hogy nem látják el fő feladatukat, az oktatók és a kutatók képzését? Ez – az önfinanszírozó felsőoktatás víziójának bűvöletében – nem érdekel senkit.
Pedig a világon nem így mennek a dolgok. Idei hír, hogy Obama a hatvanhét éves Janet L. Yellent jelölte az Egyesült Államok jegybankja, a FED élére. Magyarországon ez a kitűnő bankszakember már öt éve csak az unokáit sétáltathatná. Ő egyébként a világ második női jegybankelnöke. Az elsőt, (az ötvennyolc éves) Karnit Flugotot Netanjahu nevezte ki idén az izraeli jegybank (Bank of Israel) elnökévé.
Janet L. Yellen – politicaldog101.com
Egyébként nálunk sem mindenkire vonatkoznak az öregségi korhatárok. A megbízható alkotmánybírák tapasztalatát nyolcvanon felül is igénybe kívánják venni. Kerényi Imre hetvenévesen is alkalmas rá, hogy miniszterelnöki megbízottként tetemes javadalmazásért átszabja az irodalmi kánont.
Fekete György nyolcvanon felül lett az MMA elnökként a magyar művészeti élet pápájává. Keze egyetlen intésével emelhet égbe és sújthat porba művészeket. A jól fizetett művészeti mennyországba az jut, aki művésznek és magyarnak minősíttetik őcsalhatatlansága által. Hát igen: a pápáknál nincsen felső korhatár. Jócskán meg is lepte a világot Benedek pápa, amikor önként vonult nyugállományba Szent Péter székéből. Fekete „pápa” biztosan nem követi a példáját.
Az egész végtelenül nevetséges lenne, ha nem lenne egyszerre siralmas és tragikus is. A hajtóvadászat elsősorban azok ellen az öregek (?) ellen indul be, akik valamilyen okból nem tetszenek a jelenlegi kurzusnak, vagy akiktől munkahelyi ellenségeik akarnak mindenáron megszabadulni.
Közben a világban egészen más módon kezdenek gondolkodni az érett korúak és a munka viszonyáról. Anthony Giddens, a világhírű szociológus és az angol Munkáspárt szellemi holdudvarának legfontosabb képviselője így írt erről 2007-ben született munkájában:
„Nézetem szerint nem szükséges nyugdíjkorhatárt megállapítani: rugalmasságra van szükség abban, ki mikor fejezi be a fizetett munkavégzést. Ha egy idősebb személy megfelel a képesítés és az elhivatottság követelményeinek, akkor éppúgy joga van a munkához, mint bárki másnak. Magának a ’nyugdíj’ szónak is végleg el kell tűnnie: a nyugdíjak semmiben sem különbözhetnek a jövőre szóló befektetés más típusaitól. Napjaink társadalmában az életkor szerinti megkülönböztetés éppen olyan nagy probléma, mint nem olyan régen a nemek szerinti diszkrimináció volt, és bizonyos mértékig maradt is. Az idősebb nőket mindkettő érinti. A fiatalabb generáció tagjai is megsínylik, ha az idősek nem dolgoznak elég nagy számban, és az életkor szerinti diszkrimináció nemigen segít rajtuk. Ösztönzőkre és megfelelő anyagi feltételekre van szükség, mert a már nem dolgozó idősebb emberek jelentős része ismét munkába szeretne állni (....) Senkit nem szabad munkára alkalmatlannak nyilvánítani pusztán azért, mert elért egy bizonyos kort. Nem igaz, hogy a sokáig dolgozó idősebbek elveszik a fiatalabb generációk elől a munkát. Épp a fordítottja érvényes. Mindenkinek érdeke, hogy munkalehetőséget adjunk az idősebbeknek, és biztosítsuk, hogy a hátrányos megkülönböztetés ne akadályozza őket a munkavégzésben. Az idősebbekkel szembeni előítélet nemcsak az így gondolkodó fiatalok miatt jelent problémát, hanem mint minden sztereotípia, visszahat az érintettekre: önbecsülésüket és végső soron tényleges képességeiket is ronthatja.” (Anthony Giddens: Ön jön, Mr. Brown! Budapest: Gondolat, 2007, 168.)
Ehhez hasonló gondolatokat a jelenlegi baloldali pártok közül egyelőre csak a Demokratikus Koalíció programjában olvashatunk. A tizenhat pont közül a tizenharmadik címe ez: Kényszerek nélküli nyugdíjrendszer. Kifejtése pedig így hangzik: „Eltöröljük a kötelező nyugdíjkorhatárt, és bevezetjük az államilag vezetett egyéni nyugdíjszámla rendszert. Ötvenöt éves kortól, a korábban teljesített befizetésekkel arányos nyugdíjjal lehetővé tesszük a nyugdíjba vonulást. Az egyéni nyugdíjszámlákon jóváírjuk az elrabolt magánnyugdíjpénztári megtakarításokat. Orvosoljuk a megváltozott munkaképességűeket ért méltánytalanságokat.”
Egy ilyen átgondolt és méltányos rendszer nem kényszeríti erejükön felüli robotolásra a megfáradtakat, de nem mond le a szellemi és fizikai képességeik teljes birtokában levő idősek munkaerejéről és tapasztalatairól sem. Egy olyan közösség vízióját vetíti elénk, amelyben a hátrányos megkülönböztetések nem a rendszer elemei, csak egyéni hibák következményei.
Megvalósulása nyitás lenne egy régen hiányolt és nagyon várt társadalmi béke irányába. Rajtunk (is) múlik, hogy megvalósulhasson.
