Szomorúság
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2013. november 20. szerda, 05:58
Sokáig gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e a gondolataimat és az érzéseimet, amelyek Bajnai Gordont és Mesterházy Attilát hallgatva kavarogtak bennem tegnap, amikor a demokratikus ellenzék két vezető politikusa Bolgár György műsorában szerepelt a Klubrádióban. Nem tudom, mivel használhatok inkább a demokratikus ellenzéknek, ha továbbra is kritizálom a politikai elképzeléseiket, vagy ha csendben (összeszorított) foggal figyelem, mit és hogyan csesznek el. Ha az előbbit választom, még megvádolnak azzal, hogy csak a szereplési vágy hajt, be akarok kerülni – no, nem a parlamentbe, hanem, mondjuk – a nyilvánosságba. Ha az utóbbit választom, akkor olyanná leszek, mint az a megfigyelő, aki az elefántcsonttornyából közömbösen néz le az alant küzdő és idétlenkedő sokaságra. Ennél is érdekesebb azonban, hogy mit kezdjek a felelősséggel, mert az első esetben, ha beleszólok – bár úgysem figyel rám senki – felesleges (?) turbulenciákat kelthetek, és ugyan kinek kellenek a konfliktusok, ha úgyse tudjuk megoldani őket. Márpedig ez a helyzet, az a narcisztikus önimádat, amelytől Orbán Viktor szenved, a konfliktusok földbe döngölését követeli, de mindmáig a demokratikus ellenzék is alkalmatlannak látszik a konfliktuskezelésre, ők se nagyon tudnak többet, mint erőszakkal elnyomni a konfliktusokat. A második esetben pedig bármi is történik, felelősnek érezhetem magam, hisz nem tettem semmit. Úgy döntöttem tehát, hogy mégis megírom néhány gondolatomat és érzésemet, de csak tömören, nehogy valaki elunja.
Az érzések most talán fontosabbak is, mint a gondolatok – ha szabadna teljesen a legegyszerűbb elemekre redukálni a szembenálló oldalak stratégiáit, akkor azt mondanám, hogy az orbánisták az érzelmekhez, a demokrácia hívei pedig az észhez akarnak szólni. Az utóbbiak úgy is viselkednek, mintha a választó valamiféle l'homme machine lenne, akinek a magatartása statisztikai műveletekkel megjósolható, összeadnak, kivonnak és persze ennek alapján ítélnek is. Az érzés, ami e két nagyszerű politikust hallgatva ellenállhatatlanul öntött el, a szomorúság volt. Minden megfontolás, elemzés és levezetés előtt vagy helyett csak szomorúságot éreztem. Hallgattam Mesterházy Attilát, és a politikai rengetegben vakon kóborló embert láttam magam előtt, aki meg van győződve róla, hogy tisztán lát mindent. Hallgattam Bajnai Gordont, aki azt hiszi magáról, hogy mindent alárendel a győzelemnek, de közben megfeledkezik önmagáról és a saját prekoncepcióiról. Hallottam, hogy mindketten hisznek saját magukban és abban, amit összehoztak. Dicséretes dolog, tényleg! Kár, hogy a választók nem hisznek benne…
Hallottam a szavaikból, hogy e kiváló férfiak meg vannak győződve róla, hogy összeesküvés áldozatai, mert amikor nagy kegyesen megengedték a többi demokratikus politikusnak is, hogy elmondjanak egy beszédet az ő színpadjukon, akkor ahelyett, hogy hozsannát zengtek volna róluk, bírálni merték őket és a megállapodásukat. De gondolt már valaki arra, mi lett volna, ha nem engedik meg a közös szereplést? Akkor vajon milyen hatást váltott volna ki az, ha többféle helyszínen mondták volna el ugyanezeket vagy hasonló a beszédeket, mert ugye senki sem gondolja, hogy a többiek akkor csendben maradtak volna?
A művészek mindig bölcsebbek a politikusoknál – nem véletlen, hogy az Orbán–Simicska-klán ki akarja cserélni a művészeket a hátsó fertályt nyelvvel tisztogatókra, és persze azért is, mert egyikük sem ért semmit a művészetből – ezért hát érdemes odafigyelnünk arra, amit a Kozmosz együttes mond nekünk: mi magunk vagyunk a probléma! Ez bizony igaznak tűnik Mesterházy Attilára és Bajnai Gordonra is. Sajnos nem tudom, hogy képesek-e elgondolkodni ezen, mert a Klubrádióban mutatott teljesítményük alapján az az érzésem, hogy nem. Nekünk, demokráciára, munkahelyekre, biztonságos megélhetésre vágyakozó választóknak nem az önigazolást keresgélő, hanem a problémákat megoldani képes politikusokra van szükségünk.
Hát, ennyi…
