Ha megtanulta – mehet

Számomra kevés megejtőbb látvány létezik a Földön, mint fekete bőrű kislányok tömör göndörségű, világba rugódzó haja, amint összefogják valahol a fejük tetején vagy épp az oldalán, hogy azután ettől annál feltűnőbb legyen a hajszálak rakoncátlansága.

Karácsony első napjának hajnalán erre a látványra ébredhetett az ember, ha a Spektrumra kapcsolt. Ráadásul nemcsak a hajszálak ugráltak a kislányok fején, hanem maguk a kislányok is. Csak úgy repdesett minden a képernyőn – szoknyák, nadrágszárak, karok, fehéren villogó lábszárvédők, az arcokból a tekintetek. Ír táncot gyakoroltak, New York-ban, egy bronxi általános iskola tanulói. Többségükben szegények és színes bőrűek. Volt köztük néhány fiú és világosabb gyerek is, de jelentős kisebbségben; itt a fekete és a spanyol lányok a többségiek.


Forrás: thekelticdreams.com

Mint kiderült, egy követő-interjúval készített dokumentum-filmet néztem, a címe: Bronxi álom. Karácsony környékén, s remélhetőleg később is, rendszeresen ismétlik a csatornán.

Az ír táncot azért gyakorolták, mert a tanárnő – aki mindenáron produktív és sikeres közösséget akart összehozni belőlük – ehhez értett, és mert fölismert fontos összefüggéseket.

Álomnak pedig azért nevezték a programjukat, mert a helyzetükhöz képest igencsak távlatos célokat tűztek ki maguk elé. A legalapvetőbb célok egyike az volt, hogy legyen valami, amiben az ember gyakorlottá válik, és amivel egyéni sikert is felmutathat. A tánc kitűnő lehetőség erre. Már csak azért is, mert a bronxi gyerekek jó része ehhez otthon is kapott indíttatást, ráadásul nagyjából ugyanolyan erőset, mint a többség gyerekei – ez tehát így is összekötő kapocs. És ha ettől kezdve szisztematikusan gyakorolják, a tánc segíti őket abban, hogy megtanuljanak összpontosítani, hogy egymásra tudják építeni a tudás elemeit, és hogy alkalmazkodjanak a többiekhez. Ráadásul a táncban az alkalmazkodás csak a legkifinomultabb szinten működőképes, ebben nem lehet csalni.

Mindezeken túl fontos cél maga a beilleszkedés is. A szegényebb, eltérő anyanyelvű és színes bőrű gyerekek számára sok minden idegen, ismeretlen, félelmet keltő az iskolában. A csoportos tánc felkínálja annak lehetőségét, hogy a közös munka során sokféle mechanizmust, kapcsolati technikát is megismerjenek, és így félelmeket is eloszlassanak. Arról nem is beszélve, hogy a tánc maga is egy nyelv, amely összehoz: egy gesztus jelentését, szándékát, karakterét mindenütt a világon nagyjából egyformán dekódolják.

Végül pedig elérendő cél az is, hogy szegény mivoltuk ellenére repülőre ülhessenek. Eljuthassanak külföldre, és ott a saját teljesítményük révén elismerésben legyen részük. Az álomnak kétségtelenül ez állt a csúcsán. És a tánccsoport tagjai fel is ültek, és el is repültek Írországba, ahol egyenesen az ország elnöke fogadta őket. (Női elnök, de természetesen senki sem emlegette „elnöknő” -ként.)

Volt olyan pillanat, amikor az ír tengerparton az amerikai gyerekek tanították az éppen arra járó íreket a saját, hagyományos táncaikra. Mert hogy ma már a népi tánc: szakma. És ők, az otthon korántsem legjobb helyzetben lévő, amerikai gyerekek azok lehettek, akik valamit szakértő módon át tudtak adni. Az ír tévében pedig élőben közvetítették a produkciójukat, egy stúdióból, melyben a nézők szinte folyamatosan ünnepelték őket.

A gyerekek egyébként olyan elfogulatlanul nyilatkoztak élő adásban a helyi riporternek, ahogyan itthon ivarérett megmondóemberek is csak ritkán szoktak. Falsnak és ostobának egyedül a kikiáltó szerepben tetszelgő tévés műsorvezető láttuk, amitől egy úttal megnyugodtunk: világjelenség, nem magyar specialitás a média-idióta.

Persze minden sikerben vannak szívszorító pillanatok, ebben is voltak. A színpadról lefelé jövet, még a tapsvihar bűvöletében valaki azt mondta: „De kár, hogy ezt most nem tudjuk megosztani a szüleitekkel”. Na ez a „de kár” úgy eltalálta az egyik kislányt, hogy sírt, mint a záporeső – ő ott, jobb híján a kamerával osztotta meg, hogy öröm és bánat minden további nélkül egymásba fordítható.

„Azelőtt sokat hibáztam, rossz dolgokat műveltem, de most már minden más, úgy tudom fölnevelni az öt gyerekemet, hogy sikeresek lesznek” – mondta azután otthon elragadtatásában az egyedülálló papa, akinek helyzetértékelése nyilván túlzás. De az mégiscsak igaz, hogy ezúttal jól érzékelhetően tonnányi érzelmi hajtóanyagot kapott a táncoló lánya sikerétől. És hogy ezzel biztosan messzebbre jut, mint e nélkül.

„Megtanultam, hogyan kell barátkozni” – fogalmazta meg a kislány azt, ami evidencia, mégis kevesen tudják: a mások iránti szeretet gyakorlása is munka.

S ha végül az „álom”-program mélyebb jelentése mögé nézünk, azt látjuk, hogy erre összefoglaló jelleggel a „kitörés” szó a legalkalmasabb. Kitörni elszigeteltségből, félelemből, szegénységből. Akik támogatták ezt a programot, voltaképpen csak néhány alapigazságot ismertek föl, de azt nagyon tisztán látták. Megértették, hogy az ember számára mindennél fontosabb az együttműködés, a közös siker, és hogy az egyik legjobb kitörési pont, ha elkezdjük a másét is megtanulni.

A gyerekek otthonról hoztak némi elkötelezettséget a tánc iránt, de nem hozták ehhez feltétlenül a kereteket, a konkrét stílust és tudást. Az igazán nagy ötlet ebben az egész történetben az volt, hogy ha ez így van, akkor a konkrét stílus egy másik nép és egy másik ország – amúgy éppen divatos, tehát eleve vonzó – kultúrájának része legyen, és ne csak a sajátjuké.

A zene és a tánc ehhez mindig királyi utat kínál. A legközhelyesebb példa erre az európai cigányságé, melynek rossz helyzetéből látványosan azok tudtak kitörni, akik folyamatosan eltanulták mások művészetét. A falusi cigányzenész – attól függően, kik között élt – olasz, német, rutén, román vagy magyar népdalokra építette a repertoárját, a városi cigányzenész pedig Brahmsot, Schubertet, Kreislert, Lehárt, Dinicut és népies műdalokat játszott. (És kiderült, hogy ettől nem kellett elvesznie a sajátjuknak, az autentikus cigány népzenének, csak ennek megtartásához már a többségi társadalom akarata is kellett.)

A zene vagy a tánc persze önmagában kevés ahhoz, hogy egy egész népcsoport számára kitörési lehetőséget nyújtson, különösen, hogy a helyzetet rég nem lehet pusztán etnikai kérdésnek tekinteni, ahogyan pusztán szociálisnak sem. Léteznek is másféle kitörési lehetőségek – hogy itthoni példákat mondjak, a bódvalenkei freskófestészettől a szerényen, de mégis csak szaporodó tanodákig. Valami mégis nagyon hiányzik itthon ahhoz, hogy ezek húzó erejűekké is válhassanak.


Bódvalenkei freskó - Forrás: lmv.hu

Speciel a hazai tévéadók reggeli műsorai elég jól rávilágítottak arra, hogy a média területén mitől is olyan feltűnő ez a hiány. Követő interjúval elénk tárt, megejtő filmet egyet sem láttunk, távlatos célú gyerekcsoportokról. Csak olyasmit láttunk, hogy (amúgy jó szándékú) riporterek és interjúalanyok megváltozott tudatállapotban, kidülledő szemmel csócsálják napra nap legkevésbé sem jó szándékú politikusok harmincadrangú kijelentéseit, iskoláról és gyerekekről. Ahelyett, hogy hangosan kiröhögnék. Karácsony előtt éppenséggel azt mérlegelték, teljes komolysággal, hogy ha gyerekeket csoportosan elvisznek kirándulni külföldön élő magyarokhoz, ezzel keletkeztethető-e bennük hazaszeretet.

Nem keletkeztethető, vagy csak igen elenyésző hatásfokkal, s ezt az érzelmi zsarolóknak megfelelni vágyókon kívül mindenki tudja. Ráadásul az iskolákban az csupán ünnepnapi kérdés, hogy kiben mekkora hazaszeretet lakik. A hétköznapokban inkább az a kérdés: találtak-e ahhoz hasonló lehetőséget, amilyet a bronxi szegény negyed tanára talált. S rájöttek-e, mekkora jelentőségű, ha a gyerekek egy másik nép kultúrájának kiművelt tudásával utaznak vendégségbe. Hogy mit jelent erre a felkészülés, és mit jelent az önérzet, amit ez a csoportos munka, a produkció, a siker adhat.

Pedig nálunk is van elég szegény és kissé sötétebb bőrszínű gyerek is, aki boldogan összefogja a haját, játékos propellerként a feje búbján, és boldogan megtanulja bármely másik nép táncát, festőstílusát, nyelvét, színjátékát. Közösen azokkal, akikkel még itthon is van bőven barátkoznivalója. És akkor mehet.

Felőlem mehet velük az utazásra vágyó politikus is, nem irigylem. Csak előbb meg kell tanulnia, hogy mi a közös például a román meg a magyar legényesek tánclépéseiben, merthogy azok odakinn eléggé összeolvadtak, s ezt még a profiknak is nehéz megmutatniuk, ha úgy adódik, a tengerparton.


Ajánlja az írást másoknak is!