rss      tw      fb
Keres

És „micsoda az igazság”?



Az emberiséggel egyidős jelenség, hogy felszakad belőlünk ez a kérdés: Quid est veritas? Mi az igazság? Nem véletlenül adta ezt a nevet (Veritas) a kormány frissen alapított új tudományos intézetének, egész pontosan „Történetkutató Intézet”-nek. Más kérdés, hogy már a névválasztás is olyan ügyetlenre sikerült, hogy önmagában visszaigazol minden, az elmúlt napokban megjelent, a történelem államosításáról, a kormány általi elfoglalásáról stb. szóló cikket, internetes kommentet, tiltakozást. A jól ismert bibliai jelenetben ugyanis Poncius Pilátus tette fel a „micsoda az igazság?” kérdést Jézus Krisztusnak. Az önmaga kereszténységét oly nagy garral hangsúlyozó kormányzatnak ezt tudnia kellene, és akkor bizony a kézenfekvő párhuzamot is végig kellene gondolnia. Pilátus a Római Birodalmat, vagyis az államot, a világi hatalmat képviselte, és amikor arra volt kíváncsi, micsoda az igazság, az – legalábbis a keresztények meggyőződése szerint – ott állt éppen előtte, de ő ezt nem vette észre. Most Magyarországon az állam hoz létre egy elvben a történeti igazságot kutató tudományos intézetet, amely az államot fogja képviselni, fel is teszi a nagy kérdést – s bizony az a veszély fenyeget, hogy nem fogja felismerni az igazságot, akkor sem, ha az orra előtt áll. Viszont döntést (ítéletet) hozhat, mint az a kormány 373/2013. (X. 25.) sz. rendeletéből világosan kitűnik.



A kérdés katalánul a barcelonai Sagrada Família bejáratánál – Wikipedia

Lehet, hogy magára a kormányrendeletre tényleg nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen elég világosan kiderül belőle, hogy az Orbán-rendszer sajátos történelemszemléletének hivatalos igazolását gyártani hivatott műhelyről van szó. Egy olyan szervezetről, amely a történelmi múlt újraértelmezését a politika szemüvegén keresztül végzi el, történelmi adatokkal, forrásokkal támasztja alá Orbán rendszerének létjogosultságát, sőt egyedül üdvözítő voltát. A múlt újraértelmezésére, saját pártjának, politikai formációjának a (nemzeti és/vagy világ-) történelem csúcsteljesítményeként való bemutatására minden kisebb-nagyobb önkényuralmi hajlamokkal megáldott politikai vezetőnek különös kísértése volt. Mi eljutottunk arra a pontra, hogy ez a kísértés néhány héten belül intézményesülni is fog. Nem is lehet persze csodálkozni ezen. Az orbáni Alaptörvény megalkotásába belevettek egy kötelező érvényűnek szánt, ám egyoldalú és pártos történelem-értelmezést. (Tiltakoztak ellene páran 2011 áprilisában, érdemes újraolvasni, akkor is, ha ma már ez is történelem…) Azután sor került jónéhány szoborvitára, utcanév-átnevezésre, vitatott múltbeli személyiségek tananyagban és jelképekben való „kanonizálására” (vagy legalábbis annak kísérletére), és néhány olyan politikusi megjegyzésre, amely arról tanúskodik, hogy Orbán tényleg szeretne egy új múltat teremteni, a rendszeréhez illeszkedő történelemszemléletet kialakítani és elterjeszteni. (Egy ilyen mondat-gyöngyszemről ld. pl. itt.)


Nincs ebben semmi meglepő. Aki önmagát rendszerteremtő történelmi személyiségnek tartja (függetlenül attól, hogy az-e valójában), előbb-utóbb találkozik azzal a dilemmával, hogy ez a történelmi múlt, amelyet eddig ismertünk, úgy, ahogy a tankönyveinkben szerepel – nem elég jó. Nem elég nemzeti. Nem eléggé derül ki belőle, hogy 150, 100 vagy 50 évvel ezelőtt milyen pozitív vagy negatív figura tevékenysége előlegezte meg azt a politikai csúcsteljesítményt, azt az össznemzeti boldogságot, amelyet jelenlegi vezetőnk neve és személyisége fémjelez. Magam sem örülök annak, hogy 2013 végén ennek a következtetésnek a levonására kényszerültünk.


A párhuzam kicsit talán sántít, de nem lehet, hogy ne jutott volna eszébe a döntéshozóknak a kommunista állampárt által létrehozott és 1989-ben megszűnt Párttörténeti Intézet (PTI), amelynek majdnem ugyanazt a szerepet szánták az akkori rendszerben, mint a Veritasnak a mostaniban. Ezen a ponton – kissé talán előre is szaladva a feltételezések sorában – máris meg kell védenünk a Veritas számos munkatársát. Meggyőződésem ugyanis, hogy az új történettudományi intézetben több olyan kutató dolgozik majd, akik (esetleges jobboldali politikai kötődésük ellenére) ritka szakmai lehetőséget látnak a munkahelyükben, becsületes és korrekt kutatásokat fognak végezni. Az intézetnek pedig számos olyan tanulmánya, konferenciája, kiadványa (feltehetően: önálló folyóirata) lesz, amely valóban jótékony hatást gyakorol a „szakmára”. Ahogy az egykori „pétéi” sem csupán a vaskalapos rendszerhívők intézete volt (különösen a 70–80-as években), hanem tisztességes szakmai munkát is végeztek, nem is keveset.


A Veritasszal sem ez tehát a baj. Hanem a szándék, amely létrehozta. Hogy a szándéknak való megfelelést, legalábbis az első években, nagyon is elvárja a hatalom, azt a kormányrendelet szövegében leplezetlen őszinteséggel fogalmazták meg. Például akkor, amikor az intézet céljaként határozták meg, hogy „a reális, jól megalapozott nemzeti történelmi tudat kialakulásának támogatását” kell végeznie. (Ebből az következik, hogy ez még nem alakult ki, fentről kell kialakítani.) Vagy az, hogy az intézet feladata a múlt „nemzettudatot erősítő céllal történő feldolgozása” – amivel az a baj, hogy a történelem bemutatásának ez alapvető velejárója volt mindig is. Múltbeli dicsőségeink és megpróbáltatásaink önmagukban erősítik a nemzeti közösséghez való tartozás gondolatát, erőltetése csak pártos indíttatású történelemszemléletet hoz létre. És így tovább.


A történészeknek elvben örülniük kellene, hogy a mi országunk aztán tényleg olyan jól teljesít, hogy újabb tudományos intézetek indulnak közpénzen. Viszont ha figyelembe vesszük, hogy a humán tudományokat oktató felsőoktatási intézményeket, közgyűjteményeket, tudományos műhelyeket milyen kormányzati megszorítások sújtották az elmúlt években, máris nehezebben érthető a „rendszer” bőkezű mecenatúrája és sietsége. (A Veritas 2014 elején kezdi meg a munkáját.) Egyszerűebben fogalmazva: ha tényleg csak a történeti kutatásokra akarnak több pénzt szánni, adhatnának azoknak (vagy azoknak is), akik most is hivatásként foglalkoznak történészkedéssel. De nyilván nem erről van szó, hanem a szűkös keretek pártos indíttatású újraszabásáról. Legalábbis a Veritas létrehozásával kapcsolatos intézkedésekről döntő 1764/2013. (X. 25.) Korm. sz. határozat előírta a nemzetgazdasági miniszternek, hogy a 2014. évi költségvetés Miniszterelnökséggel kapcsolatos fejezetében „találja meg” a finanszírozás forrásait. Továbbá az egészben óhatatlanul ott húzódik az a vélekedés, hogy a jelenleg történettudománnyal foglalkozó intézmények nem elég jól tárták fel az „igazságot”, ezért kell új szervezet. A lóláb leginkább azon a ponton lóg ki, hogy nem merték a Veritas felügyeletét „kiszervezni”: a kormányrendelet szerint az intézet a Miniszterelnökséget vezető államtitkár irányítása és felügyelete alatt áll. Jelenleg tehát Lázár János lesz az, aki az új magyar történettudományi intézetet irányítja… (Ha már mindenáron a kormány alá rendelik az intézetet, legalább a humán tárca alá helyezték volna, de ez már tényleg csak részletkérdés.)


Az intézet feladatainak meghatározása árulkodóan részletezett. (Miért nem lehet csak azt előírni, hogy kutassák a jelenkor politikatörténetét, és kész?) Kicsit néha zavaros is a szöveg. Például a Veritas „feltárja a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének kialakítását, bemutatja a nemzetközileg is egyedülálló, több évszázados magyar országgyűlési hagyomány továbbélését az elmúlt másfél évszázadban”. Nem elsősorban a szövegben egyébként rendszeresen visszatérő „másfél évszázadon” akarok kukacoskodni, bár lehetne. (Most ugyanis ez azt jelentené, hogy 1863-ban kellene kezdeni a kutatásokat, amikor aztán parlamentarizmusról éppen nem beszélhetünk. Viszont ha feltételezzük, hogy sokáig dolgozik majd a Veritas, akkor a rendeletnek ezt a pontját módosítani kell, hiszen telik az idő, a másfél évszázad is folyamatosan „nyúlik”. Feltételezem, az 1867-tel kezdődő dualizmus korszakára akartak utalni – miért nem lehet akkor egyszerűen ezt mondani?) Nem világos, mit értenek a „több évszázados magyar országgyűlési hagyomány továbbélésén”. Hogy a magyar rendi országgyűlés mennyire volt nemzetközileg egyedülálló, persze érdekes kérdés, de mit várnak attól, ha (újra) bemutatják, mi változott és mi maradt az 1848-as népképviseleti rendszerben illetve az után? Az intézetnek feladata lesz továbbá „szakpolitikai elemzések” készítése. Ez történettudományi intézet esetében lehet akár különös is. (Hacsak nem arra gondolnak, hogy utcanév-javaslatok ügyében megbízhatóbb lesz számukra a Veritas, mint az akadémia intézete volt idén tavasszal.)


Összességében csak remélni tudjuk, hogy a Veritas színvonalas kutatásokkal, valóban szakmai munkával fogja felhívni magára a figyelmet. És nem azzal, aminek veszélyét épp a létrehozó kormányzat teremtette meg, amikor megfogalmazta a pártos elfogultság követelményét.





Fazekas Csaba