A nemzetek jóléte
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. március 12. péntek, 06:04
„A nemzetek jóléte” – így hangzott Adam Smith nevezetes művének, a The Wealth of Nationsnek a címe egy korábbi magyar fordításban (1940); egy még korábbiban (1892) „a nemzetek vagyonossága” fogalma szerepelt; míg a mai magyar standard fordítás (1959 sk.) „A nemzetek gazdagsága” címet viseli. A magam részéről föltétlenül az első változatot preferálom. A „jólét” fogalma ugyanis magában foglalja a vagyonosságot vagy gazdagságot (fordítva viszont ez nincs így), ugyanakkor tartalmaz egy plusz jelentést, amit kb. a „jól-lét” fogalmával jelölhetünk. És egy nemzetnek Smith szerint nemcsak gazdagnak vagy vagyonosnak kell lennie, hanem egyszersmind jól is kell élnie, jó állapotban is kell lennie.
timewellspent.org
A magyar nemzet vagyona vagy gazdagsága nemrégiben nagy gyarapodást mutatott föl: gyakorlatilag ismét teljesen a magyar államé lett a „nemzeti légitársaság”. Na persze a gyarapodásnak ára volt: a légitársaság állami tőkeemelését a költségvetés tartalékaiból fedezték, az egész ügylet különféle költségei úgy 25 milliárd forint körül becsülhetők. Az ügy azonban további problémákat is magában rejt. Ezek közül a legkisebb az, amit a jobb-populista párt azonnal előrángatott: a korábbi privatizáció fölülvizsgálata és úgymond a „felelősök” elszámoltatása – szakértők szerint ugyanis valójában nem lehet tudni, vajon jobban járt volna-e az állam, ha a privatizáció helyett maga finanszírozza a légitársaság működését. A mostani kilátások alapján nagyon úgy látszik, hogy a privatizáció még akkor is a jobbik üzlet lett volna, ha a vevő ingyen vitte volna el a céget.
A különféle médiumokban megszólaló különböző szakértők ugyanis nagyjából a következőket mondják. A csődhelyzet a mostani ügylettel nem hárult el, és sokak szerint egyszerűen lehetetlen egy 50 milliárdos adósságtömeg átvétele mellett még pozitív szaldót is produkálni. A jelenlegi üzletmenetben tehát a tőkeemelés el fog folyni – de vajon át lehet-e alakítani úgy a vállalatot, hogy a működése ne legyen veszteséges? Úgy tűnik, ehhez vagy egy 10 százalékos bevételnövelésre, vagy ugyanekkora nagyságrendű kiadáscsökkentésre lenne szükség. Az előbbi azért látszik eléggé reménytelennek, mert pusztán az esetleges utasszám-növekedés az alacsony jegyárak miatt nem elégséges hozzá, az árak emelése viszont nyilvánvalóan rontaná a versenyképességet. Az utóbbi típusú átalakítások meg ugyancsak nyilvánvalóan sztrájkokhoz fognak vezetni – elvégre most már állami cégről van szó, ott pedig mindig vidáman sztrájkol a magyar munkavállaló –, s ezeket a cég nem fogja kibírni. Végül az állami tulajdonszerzést az Európai Unió akár tiltott támogatásnak is minősítheti. És ugyan mi a csudára fogunk ezzel szemben akkor hivatkozni? Hogy nemzeti légitársaság híján bedőlne a budapesti légiforgalom, vagy hogy odalennének az eddigi munkahelyek? Az olyan – kétségtelenül meghökkentő – esetek, mint amilyen a Swissair vagy a Sabena csődje volt, megmutatták, hogy a légiforgalom szépen menne tovább, ami természetesen a munkahelyek megtartásával járna együtt. Csak éppen a magyar államnak nem kellene továbbra is egy feneketlen hordóba öntenie az adófizetők pénzét, hogy egy állami vagy nemzeti vállalat birtoklásával a „nemzeti vagyont” vagy „nemzeti gazdagságot” látszólagosan gyarapítsa.
*
Nagyjából ugyanebben az időben jelentek meg egy másik, szintén sok pénzt igénylő területről, ti. a magyar egészségügyről az e kérdéskörrel foglalkozó szakértők újabb elemzései. Mint mondják, immár 20 éve folyik a vita arról, hogy mennyi pénz lenne elegendő egyáltalán az egészségügyben. És ez már önmagában véve sem csodálnivaló. Ugyanis éppen az elmúlt néhány évtizedben rohamtempóban vezettek be az orvostudományban egyre újabb és hatékonyabb, egyben egyre drágább terápiákat, továbbá ugyancsak egyre újabb és hatékonyabb, egyben szintén egyre drágább gyógyszereket. Nyilvánvaló, hogy minden ilyen esetben fölvetődik a kérdés: vajon mekkora financiális ráfordítás mellett lehet ezek alkalmazását kiterjeszteni a biztosítottak egyre nagyobb, sőt teljes körére? Az orvosok természetesen a minél szélesebb körű, végső soron a teljes körű alkalmazást igénylik – ne vonjuk kétségbe, hogy ebben orvosi lelkiismeretük vezeti őket –, amihez azonban nemhogy a magyar állam, de az isten pénze sem lenne elegendő.
Az elemzők nem is ezt az abszolút módon föltett elvi kérdést vizsgálták meg, hanem azt a relatív módon föltett gyakorlati kérdést, hogy a realitások talaján állva elégségesnek tekinthetők-e a ráfordítások, s hogy ezeket jól használjuk-e föl. Úgy látják, hogy miközben az egészségügy közreműködői természetszerűleg folyamatosan több pénzt követelnek (a föntebb mondott okból), fölmerül a kétely, hogy vajon ettől önmagában javulnának-e a mutatók. Magyarország ugyanis – nemzetközi összehasonlításban – nagyjából a gazdasági erejének megfelelően költ az egészségügyre, mégsem olyan jók az eredményei, mint például a hasonló helyzetű „visegrádi” országoké. A több pénz önmagában nem hoz látványosabb eredményeket: az USA például relatíve nagyjából kétszeres összeget költ az egészségügyre, mint Nyugat-Európa országai vagy Japán, az eredményei mégsem olyan jók, mint azokéi. Sőt, magában véve az orvosok száma sem biztosítja a nagyobb hatékonyságot: például az emlő- és méhnyakrák problémájával Magyarországon kétszer annyi orvos foglalkozik, mint Hollandiában, mégsem olyan jók az eredményeink, mint a hollandusokéi.
A szakértők azt nem vonják kétségbe, hogy valamekkora forrásbevonásra csakugyan szükség van, de nem a – véleményük szerint – jelenlegi rossz struktúrákba. Az esetleges többletpénzt nem lenne szabad szétforgácsolódni hagyni, hanem célzottan kellene fölhasználni (kiemelten kezelni pl. a szív- és érrendszeri betegségek problémáját). Az egyik számítás szerint jobb szervezéssel 3 év élettartamnövekedés lenne elérhető, míg egy 10 százalékos ráfordítás-emeléssel csak 3 hónap. Vajon mit segített például az egészségügyi ellátás színvonalán a 2002-es, 50 százalékos egészségügyi béremelés? Mit segítene akár a legendás 400 százalékos ígéret (aligha várható) megvalósulása? Semmit. A hálapénz ugyanis nem a fizetések függvénye, hanem bele van kódolva a mostani rendszerbe, amelyben csak így lehet jobb szolgáltatásokat vásárolni. Egy újabb fölmérés szerint a lakosság jelentős része szívesen tenné ezt meg legális úton. A nemzet jólétének megteremtése nem megy olyan határozott reformintézkedések nélkül, mint amilyenek irányába a korábbi szociálliberális kormány tett – olyan, amilyen – lépéseket. Különben a nemzeti egészségügy is csak ugyanolyan feneketlen hordó marad, mint a nemzeti légitársaság.
