Kell-e „romapolitika”?
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2013. október 29. kedd, 07:36
Néhány nappal ezelőtt Krémer Ferenc rövid írást tett közzé Cigányöntudat címmel. Krémer a bajai videó kapcsán – amiről akkor még nem tudhatta azt, amit ma már tudunk – arról ír, hogy részben a kormánypárt, részben a cigányság egy szűk rétege, részben pedig „a rendszerváltás után létrejött hivatalos romaszervezetek” kihasználják, szolgasorban tartják a szegénységben, nyomorban élő cigányokat. A szerző szerint ezen a helyzeten csak akkor lehet változtatni, ha a cigányok „öntudatra ébrednek”. Krémer írása nem vállalkozott mélyebb elemzésre, rövid reflexióját mégis érdemes néhány megjegyzéssel kiegészíteni.
Mindenekelőtt arra kell ismételten és nagyon határozottan felhívni a figyelmet, hogy a jelenlegi kormánypárt nemcsak elképesztő politikai felelőtlenségről, hanem megdöbbentő morális érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot akkor, amikor folyamatosan megalázza és sorsára hagyja a legelesettebb társadalmi csoportokat. A szegényeket (cigányokat és nem cigányokat), a munkanélkülieket, a hajléktalanokat, a fogyatékosokat, a rokkantakat. A kormány hatalomra jutása óta következetesen kurtítja a szociális juttatásokat, nominális szinten befagyasztotta a családi pótlékot, bünteti, nem pedig segíti az iskolakerülő, iskolából kimaradó gyerekeket, fiatalokat, iskolarendőrséget hoz létre a családsegítő szolgálat megerősítése helyett, kitiltja a hajléktalanokat a közterületekről és börtönnel fenyegeti őket, megalázó felülvizsgálatokra kötelezi a rokkantakat, megvonja, illetve a normális működést veszélyeztető mértékben csökkenti a költségvetési támogatást a hátrányos helyzetű gyerekeket segítő oktatási programoktól és intézményektől, ellehetetleníti a fogyatékos gyerekek gondozását ellátó gyógypedagógiai, iskolapszichológiai szolgálatokat, nem képes munkahelyeket teremteni, s ezért mind több embert igyekszik a közmunka sehová sem vezető rendszerébe terelni, és mindeközben gátlástalanul hazudik, hogy „Magyarország jobban teljesít”. Az igazság az, hogy ma Magyarország az Európai Unió legszegényebb országai közé tartozik, a gyermekszegénység tekintetében pedig mi állunk a legrosszabbul az EU-n belül. És ezt a jelenlegi kormánynak köszönhetjük.
Jól tudjuk, hogy a hazai cigányság jelentős része szegénységben, sőt mélyszegénységben él. Azt is tudjuk, hogy ez a szegénység öröklődik, újratermelődik, hiszen a munkaképes cigányságnak csupán egy elenyésző töredéke képes elhelyezkedni a legális munkaerőpiacon, a közmunka pedig csak az idétlen és hazug kormányzati retorikában tűnik megoldásnak. Mindezt azért kellett megemlíteni, mert ennek a létformának, a mélyszegénységnek van egy további, drámai sajátossága, amelyről meg szoktunk feledkezni, vagy legalábbis nem tulajdonítunk neki különösebb jelentőséget. Ez pedig az egész – individuális és társadalmi – életet egyaránt átfogó és eluraló kilátástalanság, kiúttalanság, reménytelenség, a tehetetlenség érzése, az a mindent meghatározó felismerés, tudat, hogy innen, ebből a helyzetből nincs kiút, nem lehet kitörni. S itt nem az egyéni, személyes benyomásokról, felfogásokról, értelmezésekről, magyarázatokról van szó, hanem egy olyan strukturális tényezőről, amelynek fényében a cigányok öntudatra ébredésének bármilyen jóindulatú követelése a helyzet súlyos félreértése – politikai és kulturális értelemben egyaránt. Az ebben a helyzetben élő emberek öntudatát, ön- és csoportképét ugyanis a végletes kirekesztettség, a magárahagyatottság, a hasz(on)talanság érzése határozza meg. Hadd emlékeztessek azokra a társadalomtudományi elemzésekre, amelyek meggyőzően mutatták ki, hogy ezek a gyakran szubjektívnak tartott tényezők alapvető fontosságúak a mélyszegénység társadalmi, politikai kezelésében. Ha az ebben a helyzetben élő emberek úgy értelmezik a saját státuszukat, hogy ők azok, akikre a társadalomnak nincs szüksége (useless class), a társadalom egyszerűen kirekeszti magából őket, s ezért nem vesznek részt, nem fektetnek energiát a saját helyzetük javítására irányuló erőfeszítésekbe, akkor nincs olyan állami program, amely fel tudná számolni a mélyszegénységet. A mélyszegénység ugyanis nem egyszerűen gazdasági, anyagi kérdés, hanem összetett szociokulturális állapot. A cigányság esetében ennek a szociokulturális állapotnak lényegi eleme a mindennapokban megtapasztalt, megélt fenyegetettség, félelem, rasszizmus, cigányellenesség, az, hogy a verbális és fizikai erőszakkal szemben nem számíthatnak a társadalom fenntartások nélküli kiállására, szolidaritására, ami magától értetődő módon még tovább erősíti a kizártság érzését. Azaz a magyarországi cigányság jelentős részét nemcsak az elviselhetetlen anyagi depriváció, hanem a velük szemben megnyilvánuló előítéletek, a megkülönböztetés különböző formái, a társadalomban mély gyökereket vert ellenségesség és az ugyancsak meglévő rasszizmus is sújtja.
Forrás: orszagalbum.hu
Az a tény, hogy a hazai cigányság jelentős része embertelen körülmények között él, nem feledtetheti el velünk, hogy mindennek ellenére a cigányság is rétegzett társadalmilag és kulturálisan, eltérő igényekkel, érdekekkel – még ha ez a rétegzettség igen nagy mértékben aránytalan is, ami persze önmagában is probléma. Mégis vannak jómódú, középosztálybeli életet élő, magas képzettségű cigány származású nők és férfiak – ez utóbbiak nagy többsége a fiatalabb korosztályokhoz tartozik. Ugyanakkor itt nemcsak az anyagi különbségekről, hanem a cigányságon belüli modernizációs távolságokról és különbségekről, a bennük gyökerező konfliktusokról is szó van. Számomra most azonban nem a hazai cigányság társadalmi rétegzettségének objektív adatai, szociológiai jellemzői az érdekesek. Hanem az a kérdés, hogy milyen lehetőségei és eszközei vannak a politikai érdekérvényesítésre egy olyan közösségnek, mint a magyarországi cigányság? Másként fogalmazva: van-e ma létjogosultsága az etnikai alapú politizálásnak, szükség van-e etnikai alapon szerveződő politikai pártokra, hatékony lehet-e az etnikai alapú politikai érdekérvényesítés? Ezek a kérdések Európában mindenütt felvetődnek a bevándorlókkal, az európai országokban élő különböző etnikai csoportokkal kapcsolatban – de ezekre a vitákra most itt nem térek ki. A probléma Magyarországon úgy fogalmazódik meg, szükség van-e egyrészt „cigánypártra”, másrészt külön „romapolitikára”, vagy pedig „színvak”, a szegényeket segítő, a mélyszegénység felszámolására irányuló szociálpolitikára van inkább szükség? A kérdések mögött természetesen ott rejlik egy másik alapvető dilemma: különálló, sajátos érdekekkel rendelkező etnikai csoportnak tekintsük-e a cigányokat, vagy ugyanolyan állampolgároknak, mint bárki mást? Még általánosabban: az etnikai hovatartozás, a kulturális különbözőség a többségtől eltérő politikai érdekeket, indítékokat, célokat generál-e?
Egy ilyen rövid írás persze nem vállalkozhat ezeknek a felvetéseknek a részletes és elmélyült elemzésére. Néhány megjegyzést mégis megengedek magamnak. Nemcsak politikai meggyőződésem mondatja velem, hanem a társadalomtudományi elemzések is azt bizonyítják, hogy az etnikai alapokon szerveződő politikai pártok érdekérvényesítő képessége rendkívül korlátozott. Éppen ezért gondolom, hogy a Magyarországi Cigány Párt egészen biztosan politikai zsákutca. Az ilyen alapon szerveződő politikai mozgalmak ugyanis szükségszerűen épp az ellentétes célt érik el, mint amiért létrejöttek. Hiszen azáltal, hogy etnikai alapon jöttek létre és etnikai alapon fogalmazzák meg a politikai céljaikat, saját maguk különítik el magukat a többségi társadalomtól. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy csak az a politika járulhat hozzá a hazai cigányság társadalmi emancipációjához, amely azt vallja, hogy a cigányság ugyanannak a politikai közösségnek az elszakíthatatlan része, amelynek mindannyian a tagjai vagyunk. Nincs külön cigány és nem-cigány politikai közösség. Éppen ezért közösek az alapvető politikai értékek, érdekek és célok: demokrácia, jogegyenlőség, esélyegyenlőség, az emberi méltóság tiszteletben tartása, a mindennapi élet szabadsága. Azaz olyan politikai kereteket kell teremtenünk közösen, amelyekbe mindenki belefér, amelyeken belül mindenki meg tudja teremteni a maga otthonát és meg tudja valósítana saját életét. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a cigányságnak ne lennének sajátos érdekei és céljai. Nyilvánvalóan ilyen a mindennemű megkülönböztetés felszámolására irányuló követelés, a cigányellenességnek, a rasszizmusnak pártállástól független határozott és egyértelmű elítélése. Az is magától értetődő (lenne), hogy ezen a téren az egyházaknak – az európai mintákhoz hasonlóan – az eddigieknél lényegesen aktívabb szerepet kellene játszaniuk, hangosabban és erőteljesebben kellene megszólalniuk. Vitathatatlanul szükség van a mélyszegénység és a vele összefüggő elmaradottság, modernizációs lemaradás mérséklésére, felszámolására. Hiszen pontosan tudjuk, hogy a szegénység mindig és szükségszerűen egyet jelent a szabadság korlátozottságával, a modernizáció kínálta előnyökből és lehetőségekből való kimaradással. Épp ezért van szükség célzott képzési programokra, tényleges esélyteremtésre és befogadó pedagógiai programokra az oktatásban, a család- és szociális gondoskodás kiterjedt és mindenütt működőképes rendszerére, a legszegényebbeket is elérő egészségügyi ellátásra, felvilágosításra – hogy csak néhány kiragadott példát és területet említsek.
Mindez azonban nem – vagy csak nagyon korlátozott mértékben – érhető el az etnikai alapon működő pártok esetében. Ezek a szempontok és programok mindannyiunk közös céljai kellene hogy legyenek – legalábbis akkor, ha egy megújult, demokratikus Magyarországban gondolkozunk. Nem elkülönült, pártpolitikai célokat szolgáló „romapolitikákra” van tehát szükség, hanem egy olyan, minden állampolgárát minden megkülönböztetés nélkül befogadó társadalomra, államra, olyan politikára, amely etnikai, kulturális és vallási hovatartozásától függetlenül mindenki számára megteremti a politikai részvétel, a társadalom, a társadalmi környezet alakításának a lehetőségét. Nincs más út, ezen kell dolgoznunk.
Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke
