Ellenzéki vagy szakmai öngyilkosság? – Magyar Kornélia az ellenzéki tüntetésről
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2013. október 25. péntek, 08:45
A Magyar Progresszív Intézet igazgatója, Magyar Kornélia Öngyilkos alakulat címmel elemezte a demokratikus ellenzéki pártok közös tüntetését a Népszabadságban. A cikk igen tanulságos abból a szempontból, hogy miként erodálják a politológus szakmát a tisztázatlan, illetve a látens, elrejtett előfeltevések és prekoncepciók. A magyar társadalomtudományban nem ritka, hogy a szerzők nem tisztázzák a kiindulópontjaikat. Ez azt a veszélyes lehetőséget rejti magában, hogy – tekintve a politológiát – a tudós, illetve a kutató semlegesnek mutathatja magát, és elrejti a semlegesség határainak meghatározatlanságában rejlő veszélyt. Mondhatjuk úgy is, hogy magyarországi politikusok és társadalomkutatók egy része szereti eltitkolni, hová tartozik, ez ugyanis elfedi azt, hogy sehová sem. Ó, nem pártpolitikai hovatartozásról van szó, dehogy! Senkit sem érdekel, engem a legkevésbé, melyik párttal szimpatizál egy-egy politológus – legalábbis addig nem, amíg az a párt a demokrácia határain belül található. Mert ezen a határon túl megszűnik a politikatudomány, és átalakul apologetikává vagy valami hasonlóvá, ahogyan azt a Fidesz mellé szegődött vagy a Jobbikkal együttműködő „politológusoknál” láthatjuk. Magyar Kornélia, szerencsére, nem sorolható ebbe az utóbbi csoportba, ugyanakkor úgy látszik, nála is feltűnik néhány prekoncepció, és a semleges kutató mezében mintha valamiféle politikai programot valósítana meg. Semmi baj sincs a politikai program képviseletével, az eltagadásával annál inkább.
Minden elemzés eredménye attól az értelmezési kerettől függ, amelyben az elemzés során figyelembe vett adatok jelentést kapnak, ez utóbbiból természetesen következtetni lehet a látens értelmezési keretekre is. Hogy senki se vádoljon azzal, hogy magamat kivonom az éppen felállított szabályok alól, megismétlem, hogy az általam használt értelmezési keret legfontosabb vonatkoztatási pontja a demokrácia létrehozásának lehetősége. Minden politikus és minden politikai alakulat magatartását ebben a keretben igyekszem értelmezni, vagyis szerintem minden irányzat és véleményformáló magatartása csak ebben az összefüggésben nyerheti el a jelentését.
„Október 23-án tüntetett a baloldal.” Ezzel a mondattal kezdi a cikkét Magyar Kornélia. Itt valami biztosan nem stimmel, mert hogyan is lehetne a Bokros Lajos által vezetett Modern Magyarország Mozgalmat baloldalinak tekinteni, de hasonló a helyzet a liberálisokkal. Bizonyos, hogy nem mind a három szervezet baloldali, ahogyan a magát középre pozícionáló Együtt sem az egyértelműen. A következő mondatban pedig ezt olvashatjuk: „nem az Orbán-kormány, hanem saját maga ellen emelt szót a beszélők többsége”, ami nem leíró, hanem értékelő állítás, ráadásul ez sem tűnik igaznak. Ezután következik az ütősnek szánt megállapítás, miszerint ez „egy előre be nem jelentett öngyilkosság krónikája”. Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg, vajon mit is üzen nekünk az igazgató asszony:
1. Orbán ellenzéke baloldali, vagyis aki nem baloldali az, ha nem is támogatja, de semmiképpen sem ellenzi Orbán rezsimjét. Tetszik vagy sem, de ez nagyjából megfelel az orbáni felosztásnak, csak ő a nemzet és a nemzetáruló baloldal kifejezéseket használja.
2. Az Orbán-rendszert ellenző baloldal öngyilkos politikát folytat – esetleg megkockáztatható az az értelmezés is, hogy öngyilkos hajlamú. Aki ilyen, az persze alkalmatlan az ország irányítására. Mindebből az a következtetetés vonható le, hogy az ellenzék csak tönkretenné az országot.
Az első állítás tényszerűen hamis. Vajon miért fogadja el kiindulópontként, illetve miért akarja elhitetni olvasóival Magyar Kornélia, hogy ez a helyes kiindulópont? Valószínűleg azért, mert szüksége van rá ahhoz, hogy az eseményt irracionális, önmaga ellen forduló akcióként mutathassa be. Hogy ezt megérthessük szükséges rögzítenünk a harmadik, ki nem mondott, látens állítást, amely nélkül nem is lett volna értelme megírni ezt a cikket.
3. Az Orbán elleni összefogás technikai kérdés, és kikalkulálható, hogyan is érhető el a lehető legnagyobb, esetleg optimális eredmény, vagyis ha a képletben lévő paramétereket a lehető legügyesebben helyettesítjük be a választók bizonyos, feltételezett tulajdonságokkal rendelkező csoportjaival, akkor a lehető legnagyobb siker érhető el. Vagy valami hasonló.
Ebből következik, hogy akik nem az előzetesen eltervezett behelyettesítésnek megfelelően viselkednek, azokat valamilyen módon semlegesíteni kell. Feltételezem, hogy az igazgatóasszony erre a logikára építette fel az érvelését, s valószínűleg – ahogy a nyilatkozataiból látszik – nemcsak ebben a cikkben.
Hiba volt-e a kimaradókkal egy színpadra lépni?
Ha a politika az urak és az úri politikusok játéka, akkor feltétlenül hiba volt! Azt állítom, hogy az adott cikk alcíme („Óriási hiba volt a kimaradókkal egy színpadon mutatkozni”) a szerző demokrácia-felfogásának pontos lenyomata. A demokráciában ugyanis nincsenek kimaradók – mivel pedig szerintem a demokrácia létrehozásáról szól minden, ami történik, a kimaradók most annyit tesz: a demokráciából kimaradók. Ez nem nagyon különbözik Orbán Viktor felfogásától! A szavak, amelyeket egy professzionális elemző használ, egyszerre elrejtik és feltárják a végig sem gondolt gondolatait. Ebben az esetben arról árulkodnak, hogy az igazgató asszonynak nem tisztázottak a gondolatai a demokráciáról, azaz a másik oldalról közelítve, a demokrácia számára valami zavaros dolog. Egy biztos, a demokrácia mint cselekvési rendszer nem mindig hajlandó követni a sémákban gondolkodók elképzeléseit.
Véleménye szerint azért volt hiba a közös rendezvény, mert „a kimaradók végső soron ’csak’ azt tették, amit rövid távú érdekük, saját politikai túlélésük parancsa diktált”. Vajon mi a bizonyíték a „rövid távú érdekre”, és egyáltalán mit jelent ez? Nemcsak prekoncepcióról van szó? Talán tisztázni kellene ehhez, mi is a hosszú távú érdek ebben az esetben. Meddig tart a hosszú táv? Ahogy a cikkből kikövetkeztethető, csak a választásokig, s ő bizonyára elégedett lenne önmagával és módszereivel, ha az ellenzék tisztes vereséget szenvedne – de ez nyilván csak rosszindulatú feltevés. Az viszont biztos, hogy nem mondja meg, mit tekint rövid és mit hosszú távnak, mivel pedig ezek egymásra vonatkoztatott relatív kifejezések, bizonytalanságban hagy minket. Azt sem mondja meg, vajon miféle hasznot szerezhettek vagy remélhettek a protestáló szervezetek e rövid távú cél követésével, nem mondja meg, vagyis mindez nem fontos neki. Úgy tűnik, az a fontos számára, hogy a „baloldalnak” (ami ugye nem is az) rövid távú érdekei és öngyilkos hajlamai vannak.
Véleményem szerint azonban a demokrácia visszaállításából – de nem a demokráciából – csak az önkényuralom hívei és szolgái maradnak ki, senki más! Nagyon fontos volt a 23-i nagygyűlésen, hogy szinte mindenki önkényuralomnak nevezte Orbán rendszerét, vagyis létrejött a demokrácia visszaállításhoz elengedhetetlen konszenzus arról, mi ellen harcol a demokratikus ellenzék. A hosszú táv az én értelmezésemben a demokratikus jog- és intézményrendszer létrehozását jelenti, a rövid táv pedig csak a választásokig tart. Innen nézve az egyezségből kihagyott szervezetek képviselték az ország hosszú távú érdekeit, a szerződést kötöttek viszont ambivalensek voltak e tekintetben. Ők még azt hiszik, lehetséges rákényszeríteni a választókat, hogy egy meghatározott módon voksoljanak, azaz úgy, ahogy ők szeretnék. Ez azonban súlyos tévedés, mert mindig többféle lehetőség van. Úgy gondolom, hogy a konzervatív és liberális szónokok nem szegték meg a megállapodást, pontosan arról beszéltek, amiről kellett, arról, hogyan lehet elzavarni az Orbán–Simicska-klánt. Szerintük ennek akadálya a szűk megállapodás, és ugyanígy gondolják a választók is.
Ugyancsak érdekes, hogy Magyar Kornélia rendszerként nevezi meg az Együtt és az MSZP megállapodását, aminek következtében az ellenében állást foglaló konzervatívok, liberálisok, no meg a DK rendszerellenesként jelennek meg. Persze mindennek csak az elutasítás erősségében van jelentősége és értelme, no meg abban, hogy a priori szembeállítja őket az Orbán utáni „renddel”, amely így háromosztatúvá válik: lesznek a szerződő jók (MSZP, Együtt–PM), a „kimaradt” rendszerellenesek, és persze ott lesznek a legyőzött orbánisták. Nekem nem tetszik ez a jövő, ilyen Magyarországon éppúgy nem szeretnék élni, ahogyan Orbánisztánban sem szeretek.
Az is lehet azonban, hogy a kimaradókról és a rövid távú érdekekről szóló mese csak a Gyurcsány-ellenesség fedősztorija – ha így lenne, az nagyon szimpla gondolkodásmódra vallana. Tény viszont, hogy a cikknek több mint a fele arról szól, hogy Gyurcsány Ferenc milyen veszélyes, hogyan számította el magát, és hogy taktikai győzelmet aratott ugyan, de „stratégiai vereséget mért az egész formálódó baloldali szövetségre – benne saját magára is. A volt miniszterelnök és aktuális szövetségeseinek hacker-támadásával azt a hitet vették el a kormányt leváltani szándékozó szavazóktól, hogy van erő a baloldalban, hogy képes nem csak magával foglalkozni.” Ezekkel a szavakkal fejeződik be a cikk, vagyis itt ér célhoz. Ezek a mondatok nyilvánvaló értékítéleteket tartalmaznak: „hacker-támadás”, „stratégiai vereséget mért”, „csak magával foglalkozó baloldal”, de a legfontosabb az, hogy elvették a választók hitét. Hatásos, tartalom nélküli frázisok, de arra jók, hogy az értékelésben habozó újságolvasókat elbizonytalanítsák.
Forrás: Facebook
De nem szeretnék igazságtalan lenni, hisz én is írtam hasonlóan erős ítéletet megfogalmazó cikkeket mind az MSZP, mind az Együtt–PM politizálásáról, a DK pedig éppúgy kiérdemelte a kritikát mostanság felesleges és káros lépéseivel, mint az előbbiek. Az október 23-i szereplése azonban nem tartozik ezek közé. A választók hitét nem a viták veszik el, hanem a kompromisszumképtelenség. A vitákat csak az orbánisták vélik tűrhetetlennek. Nem a viták, hanem a kompromisszumok hiánya gyengíti a demokratikus ellenzéket, a választók hite a problémamegoldó képesség demonstrálásából táplálkozhatna, ha lenne ilyen, erről azonban egyetlen szót sem olvashatunk a cikkben.
A demokratikus – és nem baloldali – ellenzék nem erősebb, hanem gyengébb, sérülékenyebb lesz azáltal, ha nem reprezentálja a demokráciában hívő valamennyi irányzatot. Csak így válhat nyilvánvalóvá, hogy az Orbán–Simicska-klánnal nem a baloldal, hanem valamennyi demokrata, sajnos nem valamennyi magyar, áll szemben. Mindenki, az országot 1995-ben a csődtől megmentő, ma konzervatív Bokros Lajos, a liberalizmust a leghitelesebben képviselő Kuncze Gábor, no meg a többiek, a politikai tisztességet a saját áldozatával hitelesítő Gyurcsány Ferenc és a zöld politikát végre hitelt érdemlően képviselő PM, no és persze az MSZP és az Együtt 2014 közösen képviselik a demokráciát. Itt lenne a helye az LMP-nek is, de ők nem akarnak a többiekkel együtt lenni, s mi tartsuk tiszteletben a döntésüket. A sajtó és a szakértő elemzők most még azon szomorkodnak, mérgelődnek, örömködnek, ki-ki hozzáállása szerint, hogy nem állt be mindenki szolgai módon az MSZP–Együtt megállapodás mögé. De miért tette volna? Demokráciát akarunk ugye, és nem egy másféle Nemzeti Együttműködési Rendszert? Ideje lenne már ennek megfelelően viselkednünk.
