Nem kell tragédia!
- Részletek
- Napi apró
- 2013. augusztus 30. péntek, 05:51
- Fellner Ákos
Kultúrantropológiai válasz Jakab Attila című írására
Olvasva (a nem kis mértékben érzelmileg is provokáló) írást, úgy gondolom szükséges néhány kritikai (nem értelmező) megjegyzést tennem. A szerző sok valós kérdésre tapint rá, ugyanakkor szükségesnek tartok néhány olyan kérdést hozzáfűzni, ami vélhetőleg más irányt adhat a szerző megállapításainak.
A megjegyzéseim három csoportra oszthatók: filozófiatörténeti, szociológiai és végezetül (ezt tartom a legfontosabbnak) kultúrantropológiai részre.
Kezdjük az elsővel. A felvilágosodás kora óta kérdés, hogy a történelmet és a társadalmat (az államot, mivel a XVII–XVIII. században még nem használatos a társadalom fogalom) a ráció mozgatja-e vagy sem. Nyilvánvalóan a felvilágosodás társadalomfilozófusai számára a válasz igen volt (még azok is előfeltételezik a ráció hatalmát, akik szkeptikusak). Később a XIX. század elsősorban angol elitista szocialistái (pl. Owen) úgy érezték, hogy az elsősorban Angliában meghonosodó kapitalizmus és a munkásosztály alsó rétegeire gyakorolt hatását immáron nem lehet másként magyarázni, mint a felvilágosodás antitéziséként: azaz a történelmet mozgató erő voltaképpen az irracionalitás. Hegel az irracionalitást még mint a világszellem antitézisét határozta meg, ugyanakkor neki köszönhetjük az Irracionális felbukkanását a filozófiatörténetben. Hegel még ugyan „legyőzi” az Irracionálist, azonban utódai (Nietzsche, Kierkegaard, Marx, Bergyajev, Sesztov, Camus) már nem. Ebben az értelemben nagyon káros Adorno művészetszociológiája és Hannah Arendt totalitarianizmus elmélete: előbbi az Irracionálist a kultúra, utóbbi az Irracionálist a hatalom elemének tekinti (függetlenül attól, hogy elit értelmiségiként morálisan elhatárolódnak tőle).
Úgy vélem, Jakab Attila társadalomfilozófiai szemlélete is ebbe a vonalba illeszkedik.
A racionalitás horizontjáról indul, ugyanakkor a tömegek irracionalitásának konklúziójához érkezik.
Ami a szociológia területét illeti. Homogén, irracionális társadalom, illetve társadalmi csoport empirikus értelemben nem létezik (ugyanebben áll Adorno és Arendt tévedése is). Vagyis az olyan kijelentések, mint „a nép”, „a nemzet”, a „társadalom”, a „szavazók” toto genere használata társadalomtudományi szempontból (s megkockáztatom, a társadalmi valóság területén is) félrevezető. A népről, nemzetről, szavazókról, állampolgárokról, Kantot idézve Ding an Sich módon (önmagában valóként) beszélni igencsak problematikus, ha valós társadalmi problémákat, jelenségeket akarunk leírni. Nyilvánvalóan ezen alanyok irracionalitásáról (ostobaságáról, tartásnélküliségéről stb.) szintén félrevezető ebben az értelemben beszélni.
És végül a kultúrantropológiai vonatkozások.
Több évtizedes kutatások állnak a common sense (a józan ész) kultúrantropológiai vizsgálata mögött. A terület egyik szakértője, Clifford Geertz Local Knowledge című tanulmánykötetében azt fejtegeti, hogy a common sense voltaképpen olyan kulturális kontextus (mint a kerekek és a kormány viszonya az autóban), ami sem nem tisztán irracionális, sem nem tisztán racionális, pontosabban ezek a fogalmak nem is alkalmasak a common sense pontos jellemzésére. A common sense valójában a hétköznapi ítéletek háttere, amely egyesíti magában a hétköznapit a különlegessel, a tapasztalatit a gondolatival, az ideológiait az érzelmivel. A „józan ész” minden korban, minden társadalomban, minden kultúrkörben elégséges szinten jelen van, az egyének és a társadalmak kulturális evolúciójából származik, s még a legsötétebb történelmi-társadalmi körülmények között is kollektív szinten fellelhető. Erre szintén empirikus kutatások vannak, amit itt nem áll módomban részletesen ismertetni.
Mindezek alapján úgy vélem, a szerző kollektív borúlátása empirikus szinten nem igazolható,
sem a magyar társadalomban, sem más társadalmakban, ha elfogadjuk, hogy a szerző olyan társadalomfilozófiai előfeltételezések alapján jut ezekre a konklúziókra, amelyeket már akkoriban sem lehetett empirikusan igazolni, amikor megalkották őket.
Természetesen nem vitatkozom a szerzővel abban a kérdésben, hogy a jelenlegi magyar belpolitika súlyos válságban van, aminek akár hosszú távú társadalmi következményei is vannak, lehetnek, ugyanakkor vitatkozom azzal, hogy a magyar választópolgár és a civil szféra kollektív felelőssége empirikus alapon egyértelműen kimondható lenne.
Fellner Ákos szerző filozófus-kommunikációkutató, PhD jelölt
