rss      tw      fb
Keres

Niedermüller Péter








Nem János vitéz segít


A hír: Az új Nemzeti alaptanterv, a mostanival szemben, értékének megfelelően kezeli majd a nemzeti kultúra kincseit - mondta az oktatásért felelős államtitkár orosházai sajtótájékoztatóján pénteken.


A kormány oktatási államtitkára fáradhatatlanul járja az országot, és propagálja az oktatási rendszer átalakításával kapcsolatos – fogalmazzunk finoman – erősen vitatható nézeteit. Hoffmann Rózsa legutóbb a múlt hét péntekén Orosházán járt, s ez alkalommal is mondott néhány „figyelemre méltó” mondatot. Az államtitkár asszony szerint az a feladat, hogy "egy magyar iskolában, egy magyar gyerek a magyar és az egyetemes kultúrának az alapvető kincseivel szembesüljön". Majd hozzátette „Szükségünk van egy olyan nemzeti alaptantervre, amely értékei között és az értékeinek megfelelően kezeli a nemzeti kultúra kincseit”. Hoffmann persze mondott már sok mindent mást is, kiemelte a rend, a fegyelem és a fegyelmezés, a kötelességteljesítés, az engedelmesség fontosságát, visszaállította a buktatást az alsó tagozatban, kiállt az etikaoktatás, a keresztény értékrendnek az iskolai nevelésben való hangsúlyos megjelenítése mellett, miközben az értékek pluralizmusát, a kulturális sokféleséget értékrelativizmusnak tartja. Szerinte az iskola „a teljes ember erkölcsi, egészségre nevelésére hivatott”, s ezért ellene van a szolgáltató iskola elképzelésének, és a kompetencia alapú oktatásnak is. Gyakran emlegeti a magyar pedagógia, a „magyar oktatásügy legnemesebb hagyományait”, s aligha véletlen, hogy e tekintetben leginkább Klebelsberg Kunó jut az eszébe. Na meg a „dolgok természetes rendje” – akármit is jelentsen az. Így aztán az sem csoda, hogy a világnézetileg semleges oktatás, az európai liberális demokráciáknak ez az általános érvényű alapelve, az államtitkár asszony szerint egyrészt nem lehetséges, ilyen ugyanis nincs, másrészt viszont olyan eltévelyedés, amely ellen minden eszközzel harcolni kell. Mindennek nyomán nehezen lenne tagadható, hogy ma az oktatáspolitikában a szakmai szempontok egyre inkább háttérbe szorulnak, és fő feladattá a gyerekek ideológiai (át)nevelése vált. Noha a miniszterelnök szerint ma Magyarországon a józan ész fontosabb, mint az ideológia, ez a felismerés eddig nem jutott el Hoffmann Rózsához.

Az államtitkár asszonynak egyébként is sajátos viszonya van az ideológiákhoz. Hoffmann Rózsa a nyolcvanas években belépett az MSZMP-be. Nem kényszerítette, zsarolta senki, de hát iskolaigazgató akart lenni. És mert ehhez akkoriban elengedhetetlen volt a párttagság, így  Hoffmann Rózsa megkötötte ezt a kompromisszumot – ahogyan ő nevezi. Ezt megelőzően pedig az akkori oktatási minisztériumba dolgozott, amit azzal magyaráz, hogy „akkortájt még sem világnézeti, sem politikai kérdésekben nem voltam érett”. Majd hozzáteszi: „Közéleti szempontból úgyszólván közömbös voltam, de ez bizonyára így volt elrendelve”. Bizonyára. Ez a helyzet, ez az elrendeltetés aztán egyszer csak megváltozott. Gyermeke menyegzőjének „szinte misztikus pillanata bennünk is feltámasztotta a mélyen szunnyadó hitet. Ezután esküdtünk meg mi is templomban, a 25. házassági évfordulónkon. Gyermekeink voltak a tanúk. Akkor megéreztem, hazataláltam” – közli mindezt a HVG-vel. Kevésbé patetikusan azt is mondhatnám, az államtitkár asszony, aki oly gyakran és szívesen szónokol hazáról, hazaszeretetről, hűségről, kötelességtudatról, keresztény értékekről, és egyebekről, aki azt gondolja, hogy ő majd meg tudja mondani „mi a jó és mi a rossz”, a saját életében mindig azt az ideológiát követte, amelyet a karrierje éppen megkövetelt. Ezt persze rajta kívül sokan mások is megtették – a Fidesz-KDNP soraiban különösen gyakoriak az ilyen pálfordulások. Talán épp ezt leplezendő ennyire hangosak a „megtértek” és „hazataláltak”.

Hoffmann Rózsa emberi gyengeségénél vannak persze fontosabb kérdések is. Az egyik, hogy mint tudjuk „Magyarországon a közoktatásnak semmiféle esélykiegyenlítő szerepe nincs”, sőt a gyerekek között meglévő, magukkal hozott társadalmi, kulturális távolságok az iskolában eltöltött évek alatt tovább nőnek. Nem is szólva arról, hogy az etnikai szegregálódás, magyarul a cigány gyerekek iskolai szegregációja az elmúlt évtizedekben hatványozottan növekedett. Ezekkel a problémákkal kapcsolatban az államtitkár asszonynak nincs különösebb mondanivalója. Hacsak a „normaszegő tanulók” megbüntetését, a „problémás” fiatalok külön osztályokba szervezését annak nem tartjuk. Jószerivel szót sem ejt – néhány esetleges általánosságon kívül – arról, hogy milyen koncepció alapján, milyen intézkedésekkel igyekszik változtatni ezen a tűrhetetlen helyzeten. Hogyan akar változtatni azon a helyzeten, hogy az általános iskolából kilépő fiatalok nem elhanyagolható része képtelen tovább tanulni, s esélye sincs a munkaerőpiacon való érvényesülésre. Akkor sem, ha János vitézt olvas Harry Potter helyett, s akkor sem, ha már második osztályban is megbuktathatják.

Hasonlóképpen még a probléma érzékelésének a szintjén sem lehet találkozni egyetlen olyan mondattal sem, ami azt mutatná, hogy az államtitkár asszony tisztában van a korszerű, használható, eladható tudás megszerzésének fontosságával. Ehelyett a nemzeti kultúra kincseit, az anyanyelvet, a hagyományokat, az erkölcsi nevelés fontosságát, a nemzeti alaptantervet, stb. ismételgeti. Pedig ma Európában minden ország elsődleges feladatának tartja, hogy a köz- és szakoktatás olyan tudás birtokába juttassa a gyerekeket és fiatalokat, amely megteremti számukra a lehetőséget a mai, változó, flexibilitást és folyamatos tanulást megkövetelő munkaerőpiacon való elhelyezkedést. Ma már nem elég egyetlen szakma valamilyen szinten való elsajátítása, s még kevésbé a nemzeti kultúra kánonjának a felmondása. Szociológiai felmérések sora bizonyítja, hogy a késő modern társadalomban élő emberek jelentős része aktív élete során három, négy alkalommal is foglalkozást vált. De ezt csak akkor tudja megtenni, ha megfelelő képességekkel rendelkezik, ha ezeket a képességeket az iskola (is) közvetítette a számára. A Fidesz-KDNP Hoffmann Rózsa által képviselt oktatáspolitikája ennek a célnak nem felel meg. Mindaz, ami eddig tudni lehet róla, azt mutatja, hogy rossz utat választottak. Olyan oktatáspolitikát, amely bezárkózó, és nem kínál tényleges alternatívákat. Olyat, amely nem segíti elő sem az ország gazdasági versenyképességének a javítását, sem a társadalmi kohézió megerősödését, sem pedig a demokrácia megszilárdulását.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!