Egy halálos ítélet margójára
- Részletek
- Napi apró
- 2010. október 08. péntek, 06:06
- Lánczos Vera
Rövid hírt adott közre az MTI kedden.
Hat évvel ezelőtt az Egyesült Államokban, Texasban kivégeztek egy Todd Willingham nevű embert, akit ma, a halála után rehabilitálni szándékoznak. Texasban 1976-ban állították vissza a halálbüntetést. Azóta ez az első eset, amelyben a bíróság halálos ítéletet készül felülvizsgálni. Charlie Baird texasi bíró tárgyalást rendelt el, hogy megállapítsa, valóban ártatlan volt-e a férfi három lánya meggyilkolásában. A hírben itt egy nagyon lényeges mondat következik, ezért ki is emelem: „A bíró hangoztatta, nincs fontosabb az amerikai igazságügyi rendszerben annál, hogy tisztázzanak valakit, aki valójában ártatlan volt, de elítélték és kivégezték.”
„Az akkor 23 éves Willinghamat 1992-ben ítélték halálra, mert a vád szerint felgyújtotta saját házát, megölte gyermekeit. A férfi mindvégig ártatlanságát hangoztatta. A szakértői jelentés szerint viszont szándékos gyújtogatás történt. Azóta számos szakértő vitatta a jelentés megállapítását, és úgy vélekedtek, hogy baleset történt.”
Ez, az a helyzet, amire azt mondhatjuk, a valóság visszaszólt.
Mennyi vita zajlik ma Magyarországon arról, hogy a bűnözést a keményebb büntetések állítják meg. (Tegyük hozzá, hogy a bűnözés növekedését statisztikák nem támasztják alá, inkább a társadalmi közérzület lett erre kalibrálva, a szakma viszont mindig is vitatta azt a tézist, hogy a szigorúbb büntetésnek nagyobb a visszatartó ereje. )
A kemény ítéletek szorgalmazása során rendre felmerül a halálbüntetés visszaállításának igénye is. Íme egy eset, amely azt mutatja, hogy a halálbüntetés már csak azért sem elfogadható, mert a téves döntéssel kioltott emberi életet semmilyen rehabilitáció sem adhatja már vissza.
Ám, legalább ekkora hangsúlyt érdemel a már kiemelt mondat üzenete is, miszerint az igazságszolgáltatás hitelét, a bíróságok tekintélyét semmi sem szolgálja inkább, mint a hit abban, hogy a törvény alkalmazói őszintén az igazság kiderítésére törekednek, még ha időnként tévednek is. Ezt erősíti, ha az igazságszolgáltatás szereplői vállalni merik a tévedéseiket, sőt maguk akarnak saját tévedéseik végére járni.
A bíróságok oly sokat emlegetett tekintélyének tehát nem a perek veszteseinek jogos vagy igaztalan kritikái ártanak, nem az, ha bírák is felszólalnak a bírák függetlenségének védelmében, hanem az, ha elvtelenül védik a mundér becsületét vagy ha a függetlenségük megkérdőjelezhetetlenségén esik csorba.
(Lánczos Vera)
