Új „család”
- Részletek
- 2013. augusztus 02. péntek, 04:07
- Aczél Endre
Többen úgy hiszik, hogy Orbán Viktor – olykor jól-rosszul leplezett, olykor leplezetlen – konfliktusa Magyarország két leggazdagabb emberével, Csányi Sándorral és Demján Sándorral a „semmiből jött”. Végtére is ők ketten nemhogy a 2010-et megelőző években, de a kétharmados hatalomváltás után is inkább lojálisak voltak Orbán iránt, mint nem; akadt publicista, aki fölidézte, hogy egyiküknek sem volt mondanivalója a miniszterelnök „unortodox” gazdaságpolitikájáról, egyéb tetteiről nem is szólva. Amíg csak meg nem jelent a horizonton az, amit önös üzleti érdeknek szokás nevezni. Noha egymástól teljesen eltérő módon, ezek az emberek az „Orbán-család” szemében a túlterjeszkedés vétkébe estek, avagy szándékoltak „esni”. Megesett a frontális ütközés a politika szándékaival. Amióta – még idén márciusban – Orbán adminisztrációjának legbizalmasabb, belső tagja, Lázár János „lepolipozta” Csányit (és ezt büntetlenül megtehette), amióta a Fidesz pártlapjának tekinthető Magyar Nemzet az OTP-vezért beteg, távozni készülő embernek nevezte, amióta Demján alól kirántották a takarékszövetkezeteket, az ütközés felől semmi kétség nem lehet.
Azért amondó vagyok, hogy NEM a semmiből jött mindez, mert van történelmi előkép, igaz, kicsit szövevényes. S ez Putyin első elnöksége és három oligarcha (Berezovszkij, Guszinszkij, Hodorkovszkij) „kinyírása”. Emlékeztetnék arra, hogy amikor a Jelcin-Putyin hatalomváltás megtörtént, a „Jelcin-család” – benne ezzel a három, a Jelcin-korszakban eszméletlenül meggazdagodott emberrel – gesztusok tömegét tette az új elnöknek; az meg tudomásul vette, hogy viszonzásra tartanak igényt. Pár hónapig Putyin csupa olyan személyi kinevezést hajtott végre, amely az eltávozott elnök embereinek kedvezett.
Ezen a ponton lép be a történetbe az a pszichpolitikai faktor, amely Putyint és Orbánt rokonítja. Mindketten gyűlölik az adós szerepet. Putyin kezdetben kettős játékot volt kénytelen folytatni. Az őt hatalomra segítő, alája politikai pártot szervező oligarcháknak jelentős (állami) vagyonokat juttatott, ugyanakkor teletömte az állami adminisztráció csúcspozícióit a „földijeivel”. A szentpéterváriakkal (leningrádiakkal), akikkel a kilencvenes évek elején még együtt dolgozott. Mintha neki is lett volna egy olyan „Bibó-kollégista” brancsa, mint Orbánnak. Moszkvában minden kulcsposztra beültek a péterváriak: Medvegyev, Kudrin, Szergej Ivanov, German Gref, Csubajsz és, ahogyan mondani szokás, sokan mások – elsősorban Putyin hajdani KGB-s „haverjai”.
Innen már csak egy lépés volt – igaz, nem kicsi –, hogy az elnök, ahol csak lehetett, a régi jelcinista oligarchák helyére a sajátjait léptesse. Berezovszkijt, Guszinszkijt emigrációba űzte, a vele politikailag erősen bajszot akasztó Hodorkovszkijt – Oroszország leggazdagabb emberét, a Jukosz olajcég vezérét pedig – börtönbe. Noha ezek mindhárman címeres gazemberek voltak, ha végigpillantunk azoknak az embereknek a névsorán, akik a Putyin-korszakban lettek az ország leggazdagabbjai, kevés különbséget látunk közöttük. A LÉNYEG az, hogy a putyini – ravaszul, tehetségesen, erővel végigvitt – koncepció szerint az oligarchákkal semmi baj, csak legyenek az ő teremtményei, ne olyanok, akikkel szemben esetleg adósnak érzi magát. Nota bene: idővel ugyanezt tette imént felsorolt pétervári kedvenceinek többségével is, bár ha tartották a szájukat, valamilyen tisztségre kinevezte, valamilyenben meghagyta őket. (Vö. Fidesz)
Putyin és Orbán (2013 január) – MTI
Ha Magyarországon azt nézzük, hogy nincs olyan állami tender, amelyet valamilyen fokon ne a Simicska–Nyerges-féle Közgép nyerne meg; továbbá ha a derék és szerencsétlen Ángyán Józsefet hallgatjuk, miszerint az egész magyar agráriumot új, kormányközeli oligarchák hajtják az uralmuk alá; s ha lelkileg felkészülünk arra, hogy dohánytól a taxiig, újabb földektől akár a szerencsejáték-automatákig minden, de minden új tulajdonosok kezébe kerül, akkor a párhuzam óhatatlan: az „első ember” ott is, itt is új elitet akar, olyat, amelyik neki tartozik, nem pedig fordítva.
De ez egyáltalán nem a történet vége, sőt. Putyin tíz évvel Orbán előtt találta ki, hogy a választott helyi vezetőket KINEVEZETTEKKEL kell felcserélni. Miközben zajlott az oligarchia-váltás, az akkori és a mostani elnök a föderáció alkotó elemeit megfosztotta önállóságuktól – nagyban csinálta meg azt, amit Orbán az elmúlt néhány évben-hónapban „kicsiben” a megyékkel, járásokkal, községekkel, továbbá az oktatással és az egészségüggyel. A magyar tanítvány központosított, államosított. Az önkormányzatok kezén semmi sem maradt. Voltaképp ez teszi a történetet széppé és kerekké. A neve: „centrális erőtér”. Benne, mint a kötcsei szónoklatból tudjuk, nincs helye fölösleges (parlamenti) vitáknak. A vezéri akarat érvényesül. A többi díszlet. Ami Oroszországban van, még díszletnek is rossz. Mi efelé tartunk.
