Az ellenzék dilemmái – 2.
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. július 31. szerda, 09:14
Folytassuk ott, ahol a múltkor abbahagytuk: a választási matematikánál. Ami az egyes alakulatokra érvényes, ugyanaz érvényes az egyes személyekre is, legyen szó bár egyéni képviselőjelöltekről vagy akár a miniszterelnökjelöltről. És ha nem tudnak választani kettő közül, keressenek egy harmadikat – akár még én is tudnék egy-két nevet mondani, de hát mi vagyok én, királycsináló?! És ne a képviselőjelöltek arányával törődjenek, hanem a befutók arányával. Ha pedig nem tudnak közös jelöltben megegyezni, elég, ha arról egyeztetnek, melyik jelöltnek lehet nagyobb sikere, és tartsák magukat ahhoz. Ne kezdjenek el arról vitatkozni, hogy korábban ki mit csinált, mit mondott, milyen csoportban szerepelt, a lényeg az, hogy most mit csinál, és mivel tudja előrevinni az ügyet. Arról meg végképp ne, alkalmas-e valaki a mostani új szerepére pusztán amiatt, hogy már 2010 előtt is volt neki szerepe. Erről a múltkor azt írtam: olyan érvelés, mintha valaki azzal akarta volna eltanácsolni 1945 után Konrad Adenauert vagy Kurt Schuhmachert, hogy már a weimari időkben is politikusok voltak, és az akkori viszonyok vezettek el a hitleri hatalomátvételhez.
És egyébként se ijesztgessen senki azzal, hogy majd visszatérnek a 2010 előtti állapotok. Ha tényleg vissza akarná hozni őket valaki, akkor sem tudná, mert a helyzet radikálisan megváltozott. Azok a mai ellenzéki politikusok, akik akkoriban kormánypártiak voltak, nem látszanak annyira hülyének, mint a Bourbonok, hogy semmit se tanultak és semmit se felejtettek volna, bár lehet, hogy van egy-kettő, őket tényleg ideje lenne kivonni a forgalomból. (És persze, akármilyen szellemes és akármilyen jellemző is Talleyrand mondása, a szó szoros értelmében mégsem igaz: XVIII. Lajos bizony nem pont úgy folytatta, ahogyan szegény XVI. Lajos csinálta – lehet, hogy nem felejtett, de valamennyit azért tanult.)
Az elhatárolódásnak mindamellett radikálisnak és keménynek kell lennie. A korrupcióról világosan ki kell mondani, hogy ami abból tényleg volt (mert ma már a hírhedt nokiásdoboz is inkább csak legendának látszik), azt ma is föl kell tárni és meg kell büntetni. A maffia- és kémügyekről ki kell mondani, hogy mindent a nyilvánosság elé kell belőlük vinni, s ha vannak felelősök, tegye a dolgát a rendőrség, az ügyészség és a bíróság; derüljön ki, csakugyan bűnösökről van-e szó, vagy szerencsétlenkedő balfácánokról. A 2006-os rendőri eljárásról, mely a dühöngő csőcselékkel szemben alapvetően indokolt, de alkalmasint mértékét vesztett volt, szintén ezt kell kimondani: ha vannak még felelősségre nem vont bűnösök, vonják őket felelősségre. A 2004-es népszavazásról azt kell kimondani, hogy habár látni lehetett: a meghirdetett cél megvalósíthatatlan (a határon túli magyarok a mai állampolgárság és választójog birtokában sem tudnak a nemzet részévé válni, hiszen a nemzet nem más, mint tagjainak ténylegesen együttélő politikai közössége), minden jel arra mutatott, hogy a jobboldal egyszerűen szavazatokat akar vásárolni, így a kezdeményezést nemigen lehetett támogatni; mára azonban visszavonhatatlan fait accompli lett belőle.
Más a helyzet a választási programmal. Ugyanis a baloldal nem vállalhatja azt a tipikusan jobboldali cinizmust, hogy kijelentse: a kormányprogram nem azonos a választási programmal. De nem vállalhatja még egyszer azt a naivitást sem, hogy a választási programot ne négy év alatt, hanem azonnal, száznapos programokkal akarja megvalósítani. Ezért nagyon meggondolandó minden ígéret: csak olyasmit szabad ígérni, ami egyfelől megvalósítható, másfelől élvezi a választók rokonszenvét, legalábbis nem ütközik a kifejezett ellenszenvükbe. (Mint mondjuk annakidején az egészségügyi reform.) Igazuk van azoknak, akik szerint az eddig meghirdetett pontok túlságosan paternalisták, s nem mutatnak eléggé a bár szociálisan szabályozott, alapvetően mégis szabad piacgazdaság felé. A távlati cél nyilván ennek a megvalósítása, de a mostani kormányzat demagógiája nyomán bevezetett és ennek flagránsan ellentmondó néhány intézkedésről (különadók, rezsicsökkentés, devizahitelmentés) egyelőre csak azt kell kimondani és megértetni, hogy hosszú távon mindenkinek károsak, s a dolgok helyes, a közvélemény által is támogatott rendbehozása hosszabb folyamat lehet csak. Tudom, hogy nehéz az ellentétes – és magukban véve jogos – szempontokat összeegyeztetni, de ha egy ésszerű kompromisszum nem jöhet létre, még mindig meg lehet egyezni legalább egyfajta minimálprogramban. És akinek nincs türelme a várakozáshoz, válassza nyugodtan a mostani kormányt, ott ugyanis biztosra mehet: ennek a vezetője világosan megmondta, hogy minimum 10 évig minden hülyeségnek így kell maradnia.
Bruegel: Landscape with the Fall of Icarus (1558) – ibiblio.org
Egyébként is az a véleményem, hogy bár lehet kritizálni mindent és mindenkit, ám a demokratikus ellenzékkel szembeni nyílt támadásoktól és gúnyolódásoktól a jelen helyzetben talán inkább tartózkodjon az, aki nem a mostani kormányzatot szeretné hatalmon tartani mindörökre. És a kritikát is célszerűbb úgy megfogalmazni, ha az nem öncélú, hanem a bíráló tud valami pozitívat is javasolni – de ez nem morális kérdés, hanem csak célszerűségi, az előbbi viszont valóban morális. Természetesen igaz az érv, hogy nem elég megbuktatni a mai rezsimet, hanem utána tudni kell jól kormányozni is, azonban ahhoz, hogy később lehetséges legyen egy jó kormányzás, előbb meg kell buktatni a mai rezsimet. Ez annyiban igenis öncél, hogy megmutatja: a rezsim egyáltalán megbuktatható, legalábbis megszorongatható. És nekem az a véleményem, hogy ha visszajönnének a 2010 előtti állapotok, az is jobb lenne a mostani helyzetnél. Hobbes ugyan azt mondta, hogy az anarchiánál még a zsarnokság is jobb, arra azonban nem gondolt, hogy lehet olyan zsarnokság, amely maga szervezi az anarchiát. És hogy vajon tényleg képes lesz-e rá a ma eléggé gyöngének látszó demokratikus ellenzék, hogy megbuktassa ezt a zsarnokságot? Lehet, hogy nem lesz, és akkor aszerint kell majd folytatnia és újrakezdenie (a világ folyása ugyanis akkor sem fog megállni) vagy ennek a baloldalnak, vagy egy újnak – már ha valaki ezt csakugyan megcsinálja végre, nem pedig csupán nagy hangon követeli. De az ember mehet ugyan csatába úgy, hogy tudja: nem biztos, hogy győzni fog, úgy azonban nem, hogy eleve hiábavalónak tartja a küzdelmet.
Lendvai L. Ferenc
