Galamus.hu - Markó Béla és a kiterített „magyar kártya” – Kőrössi P. József beszélgetőkönyve Markó Bélával

Markó Béla és a kiterített „magyar kártya” – Kőrössi P. József beszélgetőkönyve Markó Bélával

Nyomtatás

Részletek: 2013. július 28. vasárnap, 08:03; Koszta Gabriella

Egy éven belül a második beszélgetőkönyv jelent meg Markó Bélával. 2012-ben a kolozsvári Koinónia Kiadó adta ki Kelemen Attila Ármin tíz beszélgetést tartalmazó hosszú interjúját – Így működik Markó Béla –, idén a Kossuth Kiadó Kőrössi P. József A magyar kártya című, huszonnégy fejezetből álló, jegyzetekkel, névmutatóval ellátott, fényképekkel illusztrált kötetét*, amelynek anyagát a hátsó borítón lévő szöveg tanúsága szerint öt beszélgetés hangfelvételei alkotják. Mitől ez a fokozott érdeklődés egy visszavonulni készülő politikus iránt? Markó Béla kétségtelenül közismert erdélyi magyar értelmiségi, politikus és költő, pártvezér, az utóbbi évtizedekben kétszer is Románia miniszterelnök-helyettese. Sorsa, ambíciói és a történelem által rá osztott szerep, illetve az, hogy visszavonul a politikától, önmagában nem kielégítő magyarázat a Markó Béla iránti fokozódó érdeklődésre. Talán inkább a magyarországi kaotikus közélet és politikai viszonyok, a demokrácia deficitje tereli a figyelmet Markó Béla személyére és az általa megtestesített politikusi magatartásra.

Érdemes talán alaposabban megvizsgálni, hogy ez a beszélgetőkönyv miben különbözik az utóbbi évek politikus-portréitól, miben nyújt többet a napi politikán túl is tájékozódni kívánó, a saját dilemmáival viaskodó olvasónak. Politikussal kialakulhat-e őszinte párbeszéd, amelyben nemcsak a hivatalos portré tárul fel, hanem a személyiségjegyek is, amelyek az általánosban a sajátosan egyedi tulajdonságokra utalnak, hiszen az illető ettől lesz összetéveszthetetlenül azonos önmagával? Talán éppen ez az önazonosság az értelmiségi magatartás és norma márkajele. Az olvasó nem kíváncsi politikai traktátusokra, sokan elfordultak, kiábrándultak a brosúrák marketingszövegeiből, kiürült jelmondataiból. A protokoll mögött a politikus egyéni arcára kíváncsiak. Markó Béláról annyit tudunk, hogy bár elszántan politizált, élete értelme mégsem a politika, hanem az irodalom, nem Magyarországon él, nincsenek magyarországi politikai ambíciói, ragaszkodik szülőföldjéhez, és amikor vezető szerepet vállalt az RMDSZ-ben, eszközként, sohasem célként használta a politikai hatalmat. Bizton állítható, hogy nem megélhetési politikus. Az értelmiségi életforma kötelező részének tartja a politikai állásfoglalást, felelősségvállalást. Személyiségének legfeltűnőbb jegye az önuralom, a belülről kontrollált fegyelem, amit barát és ellenfél is tartásként érzékel. Ebből a tartásból ered az a magától értetődő, felelősségérzetet sugárzó tekintély, amely alátámasztja a hitelességét.

A könyv borítója

Kőrössi P. József A magyar kártya című beszélgetőkönyvében ennek a hitelességnek az erővonalait kutatja. A kérdező nagyváradi származása, az, hogy ismeri a romániai viszonyokat, gördülékennyé teszi a beszélgetést. A helyismeret, a hajdani erdélyi ellenzékhez fűződő szoros és közös szálak megkönnyítik, hogy beszélgetőtársát kertelés nélkül a kényes témákról (az 1990-es etnikai konfliktusokról, a párton vagy az erdélyi magyarságon belüli ellentétekről, a székelység és szórványmagyarság mentalitásának különbségeiről, a Tőkés Lászlóhoz vagy a különböző magyarországi politikai erőkhöz fűződő viszonyáról, a sikeres román diplomácia fortélyairól) alaposan kifaggassa. Kőrössi P. József nem az RMDSZ vagy Markó Béla apologétájaként lép fel, hanem őszinte válaszokat vár valódi kérdésekre: „Hogyan lehet Romániában – intoleráns románok és türelmetlen magyarok között – magyarnak, székelynek és európainak maradni? Hogyan lehet egyszerre mindezt íróként, családapaként és egy kisebbségi sorsra ítélt nemzeti közösség vezetőjeként megélni? Hogyan lehet egyszerre vállalni és lemondani, történelmi vállalásokkal és lemondásokkal együtt élni?”

Egy közép-európai értelmiségi vonzásai és választásai, kötődései és lemondásai, küzdelmei és sikerei bontakoznak ki az olvasó előtt, miközben az egységesnek nem mondható, mégis jellegzetesen erdélyi gondolkozásmódba is bepillanthat. A kötet fejlődésregényként is olvasható: hőse erkölcsi parancsolatnak és közössége elvárásának engedve a közjó szolgálatában történelmi szerepet vállal, aztán visszahúzódik a számára meghitten otthonos csigaházba, a költészetbe. A versek, az irodalom végigkísérik Markó Béla egész életútját, bár politikai tevékenysége alatt a versírásról lemondott. A könyvben most újra felbukkannak a versek, szemléletes bizonyítékként, hogy költészet nélkül lehet sikeresen is élni, de nem érdemes…

Markó Béla gyerekkorától költőként határozza meg magát, másodéves egyetemistaként lapot szerkeszt, számára különös értéke van a szónak, az anyanyelvnek, egyáltalán a nyelvnek mint kifejezési eszköznek, eszmék és absztrakciók hordozójának. Szerinte a szavak nem vesztették el a jelentésüket, nem is mellébeszélésre használja őket, csínján bánik velük, mert ismeri a súlyukat. Meghökkentő őszinteséggel kijelenti, hogy szülőföldjén, Háromszéken, egyáltalán nem volt sem antiszemitizmus, sem cigányellenesség, viszont ő maga is erős románellenességben nőtt fel. A tömbmagyar Kézdivásárhelyen Trianon után betolakodóknak tartották a románokat, nem szerették őket, gyermekként azt hallotta, hogy „mi becsületesebbek, tehetségesebbek, okosabbak vagyunk, mint a románok”. Idegen nyelvként tanulta meg a románt, jól és helyesen, mint a matematikát és a többi tantárgyat. Muszáj volt megtanulni. A székely családban a feladat teljesítése ellenérzéstől, ellenszenvtől független. Gyerekkorában a szülőföldjére betolakodó románokat lenézték, a szomszédos Brassó megyei fejlett szászokra felnéztek. A másokhoz viszonyított helyzetfelmérés az első lépéseket jelentette az önismeret felé.

Egyetemistaként szembesül azzal, hogy Erdély lakosságának csak egy része magyar ajkú, és meglepi, hogy a románok vannak tényleges többségben. Ez olyan evidencia, amit nem lehet szőnyeg alá söpörni. Akkor már az irodalom, a magyar, a francia, a román költészet és az egyetemi lapszerkesztés foglalkoztatja. Kolozsvár akkoriban nemcsak az erdélyi magyarság szellemi központja, hanem olyan nagyváros, ahol a multikulturalitás napi tapasztalat. A hatvanas évek második felének viszonylag liberális szellemi élete kedvez a barátságoknak, közösségi reményeknek. Meg akarja érteni a románokat, hogy vitába szállhasson velük. Közösségét kívülről, a románok szemszögéből is vizsgálja, hogy érvelhessen érte. Markó Béla politikai sikerének fő pillére éppen ez a tudatosan elsajátított empátia. A külső szempont figyelembevételével a másik létjogosultságát is elismeri, ami minden normális emberi tárgyalás alapja. Mindkét félnek tudomásul kell vennie, hogy alapvető emberi jogként és egyenlő eséllyel vállalhatja a saját identitását, a nemzeti identitását is. Ez a kiindulási pont, a demokrácia, a normális együttélés feltétele. A politikában nem az érzelmek, az indulatok alkotják a normát, hanem a törvényesség és a jog. Ezeknek a kölcsönös tiszteletben tartása. Határozottan kijelenti, hogy az elnyomás ellen fellépő erdélyi nacionalizmusnak semmi köze sincs a mostani magyarországi zsidózáshoz és cigányozáshoz, amit kategorikusan elutasít. A magyarországi idegengyűlölet Erdélyben értelmezhetetlen, mert a román vagy bármely más nemzetiség létét faji alapon ott senki sem kérdőjelezi meg, ahogy az erdélyi magyarság sem adja fel nemzeti identitását és egyenjogúság-igényét. Ezért kerül sokszor összeütközésbe a román nacionalizmussal. Ezért zavarja a magyar nacionalizmus. Magyarországon sem az anyanyelvet, sem a kultúrát nem fenyegeti veszély, míg Romániában az anyanyelvi oktatást és a magyar kultúrát igen, annak ellenére, hogy Erdélyre évszázadok óta az etnikai sokszínűség a jellemző. Kántor Lajos találó kifejezését, a „konglomerátot” idézi, amikor kifejti, hogy „az erdélyi multikulturalizmus, a multietnikus jelleg ezt a konglomerátot eredményezi. Ebből van Erdély, ebből a konglomerátból. Ezzel magyarázható a tolerancia és az intolerancia különös keveréke ebben a régióban, ami alapvetően különbözik a magyarországi helyzetektől, mert hát ez egy…” „Erdélyben, Nagyváradtól Marosvásárhelyig, tényleg konglomerátum ez, ami nem a kommunizmus következménye, hanem évszázadokra visszamenőleg kimutatható, mint a kőzetdarabok, mint a kavicsok.

Egy lépcsőházban, egy városnegyedben együtt élünk románok, magyarok, összehabarcsolódva, összeragasztva, de a kőzet külön is megvan, a kavicsdarabok külön-külön is megvannak, azok amik: kavicsdarabok. Nem összeőrölt, nem egymásba oldódott anyag… nem is igazán szétválasztható, legfeljebb szétcsákányolható, szétlégkalapácsolható, de nem könnyen…”

Ha Erdély ilyen kőkemény konglomerátum, miért van szükség etnikai alapon szervezett magyar pártra? Természetes volna, hogy ebből a habarcsból eszmék, érdekek, helyi sajátosságok és célok szerint szerveződjenek etnikumtól független pártok; nem elképzelhető a románokkal közös erdélyi párt? Markó Béla nem bízik egy román-magyar közös pártban, mert az 1990-es brutális márciusi események alatt szertefoszlott az illúzió, megrendült a bizalom, amelynek alapján egy közös párt létrejöhetne. Egyenes beszéd. Az aktuális körülmények ismeretében nehezen támadható. Az erdélyi magyarság régiók, foglalkozás, szociális helyzet és kulturális színvonal szerint különbözik, mentalitásában, vallásában sem egységes, a Romániával és Magyarországgal folytatott politizálásról is eltérőek a vélemények, sok a vita a közösségen belül, az RMDSZ-szel szemben Tőkés László sorozatos pártalakítási kísérletei mégis folyamatosan kudarcot vallanak. Markó Béla nemcsak Tőkés Lászlóval, hanem román ellenfeleivel szemben is tiszta lapokkal játszik, diplomatikus és határozott: a politikát nem a tökélyig fejlesztett köntörfalazásnak, az ellenfél lejáratására használt szemfényvesztésnek, hanem kompromisszumra kész, értelmes párbeszédnek tartja – a KÖZJÓ érdekében. Sikerült elérnie, hogy a súlyos szociális és gazdasági gondokkal és a nemzetállami ideológia örökségével sújtott Románia parlamentje kétszer is bizalmat szavazzon neki miniszterelnök-helyettesi kinevezéséhez. Markó Béla büszke ember, büszke volt miniszterelnök-helyettesi pozíciójára is. Méltósággal ellátta feladatát, mert költőként, magánemberként bármennyire ódzkodik is a hatalomtól, az adott történelmi pillanatban a saját személyénél nagyobb volt a tét: a romániai magyarság törvényes képviselete és elismertetése egyenjogú, ország alkotó etnikumként – az anyanyelv használatával, kultúrájával és a szülőföldjéhez való ragaszkodásával egyetemben. Politikai szerepvállalása tudatos erkölcsi választás: csaknem két évtizedig hallgatásra kényszerítette magában a költőt, és működésbe hozta politikusi énjét. Markó Béla nem technokrata. Szerencsés alkatú ember, megfér benne a költő, a politikus, a pártvezér, a diplomata, a magánember, a családapa. Nem keverednek, nem helyettesítik, nem frusztrálják egymást, hanem mindig az adott helyzetnek megfelelően hagyják szóhoz jutni a másikat. És ez nem okoz meghasonlást: önuralommal valamennyit ő maga ellenőrzi. Ez a fegyelem, önuralom és mértéktartás Markó Béla személyiségében a legszembeötlőbb vonás. Tapasztalatára, műveltségére építi fel higgadt érveit, ha ellenfeleivel vitázik vagy ha párthíveit kell a saját álláspontjáról meggyőznie. Az érzelmi politizálás vele szemben kemény falba ütközik, csak észérvekre reagál. Észérvekkel meggyőzhető. Reálpolitikus.

Az erdélyi magyar vagy román társadalom nem egységes, mint bármelyik európai társadalom. A tradicionális különbségeket Markó pártja nem felszámolandó hátrányként, hanem olyan helyi adottságként kezeli, amellyel a mindenkori politikának számolnia kell. A különbözőséghez való jog viszont nem lehet kérdéses. Éppen a sokszínűség megőrzése az RMDSZ célja, és Markó Béla szerint ez román érdek is. Szerinte a politika nem állandó ellenségeskedés és csatazajjal kísért háborúskodás, hanem együttműködés, az érdekek mérlegelése, kompromisszumkészség, vita, folyamatos munka, állandó építkezés. Célja intézmények teremtése és európai normákhoz igazodó működtetése, amelyek a szülőföldön maradást és a gazdasági fellendülést biztosítják.

A hatalomhoz a diktátorok ragaszkodnak, éppen a román kommunista diktatúra bizonyította, hogy az erőszakosan megtartott és célként felfogott hatalom saját fenntartói számára is veszélyes csapda. A hatalom önmagában nem garantálja a méltóságot. Mindenekelőtt felelősséggel jár, a részeseinek nem alattvalói, hanem partneri viszonyban kell együttműködniük. Az együttműködés és az együtt gondolkodás a politikában ugyanúgy elengedhetetlen, mint az élet bármely területén, a lapszerkesztésben vagy a családban.

Markó Béla pályájához hozzátartoznak emberi kapcsolatai, magyarországi és erdélyi vagy bukaresti barátai. A politikának is sok barátságot köszönhet. Barátságai kölcsönösségen alapulnak és addig működnek, amíg meg nem rendül a kölcsönös bizalom, de még a bizalom megvonása után is megmarad az egykori barátot megillető tisztelet és tapintat. Ellenfelével elegánsan küzd, empátiája nem engedi, hogy övön aluli ütésekkel gyűrje le, ő maga viszont szilárdan állja mások övön aluli ütéseit. Az elmúlt két évtizedben kitanulta a román diplomácia sikeres harcmodorát. Nemcsak ismert, hanem népszerű politikus is Romániában és Magyarországon egyaránt. A népszerűség sok veszélyt rejt, mert az állandó nyilvánosság gyakran gátolja az elmélyüléshez szükséges jótékony magányt, az elcsendesedést, az önkritikát. Szerencsére Markó Béla költői énje biztosítja a politikusi én számára az egyensúlyt, népszerűsége csúcsán sem billent ki belőle. Eredményes politizálása teljében mondott le vezetői tisztségéről, hogy a stafétabotot fiatalabb politikustársának adja át.

Ez a beszélgetőkönyv teljesen mást jelent az erdélyi, mint a magyarországi olvasónak, és ebben az eltérő mentalitásnak döntő szerepe van. Az erdélyi olvasónak ez a kötet indulatmentes, férfias, tiszta beszéd – a megmutatott magyar kártyalap – az elmúlt húsz évről, arról, hogy egy humán értelmiségi pártvezetőnek milyen küzdelmet kellett folytatnia és mit ért el a magát korábban nemzetállamként meghatározó, sajátosan demokratizálódó Romániában. Vannak, akik elismerik, vannak, akik keveslik, és vannak, akik vitatják ezt a teljesítményt, de az olvasók többsége pragmatikusan viszonyul a beszélgetéshez és Markó Béla RMDSZ-ben betöltött szerepéhez. Sokan talán elcsodálkoznak, hogy az erdélyi magyar párt vezetője élete legnagyobb „kalandjának”, igazi kihívásnak még mindig a költészetet tartja.

Magyarországról nézve ez a fajta politikusi attitűd finoman szólva is kuriózum! Mostanában teljesen idejét múlt, nem divatos.

Markó Béla besorolhatatlan, a pártja egyetlen magyarországi párttal sem kompatibilis, bár mindegyik igyekszik az RMDSZ-t megnyerni. Az RMDSZ az Európai Néppárthoz tartozik, mint a Fidesz. Mégis a Fidesz részéről érte Markót és pártját a legtöbb támadás, meg az a vád, hogy a baloldallal szimpatizál. A magyarországi szocialistákkal beárnyékolja viszonyát a Fidesz által kierőszakolt állampolgársági népszavazás és a Kádár-korszak bűne, hogy a proletár nemzetköziség jegyében az anyaország magára hagyta az erdélyi magyar kisebbséget, hogy egymaga küzdjön meg a trianoni és a második bécsi döntés súlyos és beláthatatlan következményeivel. A liberálisokkal szemben távolságtartásra inti az a tény, hogy nem mérik fel Erdély sajátos helyzetét, és az alapvető emberi jogok törvényes biztosításában elegendő garanciát látnak a romániai nemzetiségi problémák megoldására, holott kollektív jogok és autonómia nélkül az alapvető emberi jogok is veszélyben forognak a román pártok gyakori pálfordulásai és hagyományos nacionalizmusa miatt. A Jobbik vitézkötéses, zászlólengető, kirekesztő, a történelmi tényekre fittyet hányó látványpolitizálása és szélsőséges nacionalizmusa a magyarországi megosztottságot exportálja Erdélybe, nosztalgiázásával skanzenbe zárná az erdélyi magyarságot.

Az a párt, amelynek támogatására a kelet-európai diktatúrák összeomlása után Markó Béla és pártja számított, a Magyar Demokrata Fórum volt, amely azonban mára elenyészett. Úgy látszik, a reformkori és kiegyezés utáni nemzeti liberális eszmékre, amelyek nem faji és nem kirekesztő alapon határozzák meg a nemzetet, Magyarországon egyszerűen nem volt sem politikai, sem társadalmi igény.

Markó Béla

Markó Béla gyakran hangsúlyozza, hogy az RMDSZ minden irányban nyitott, együttműködésre törekszik a mindenkori magyar kormánnyal, de nyitottságának fedezetét az önállóságában látja. Amíg Romániában parlamentáris eszközökkel küzd a magyar nemzetiség teljes egyenjogúságáért, a politikájával ellentétes magyar pártérdekeknek sem akar behódolni. Markó Béla büszke ember. Politikai munkásságának komoly tétje volt. A tisztességes állam iránti lojalitást, a szülőföldhöz való ragaszkodást, a nemzeti közösség iránti elkötelezettséget tekinti erkölcsi normának; az erkölcsi normák érvényesítését fontosabbnak tartja, mint mondjuk a kürtőskalács népszerűsítését… Mert nem csak kenyérrel él az ember.

A magyar olvasónak az is szokatlan lehet, hogy a kultúrának, az irodalomnak, az oktatásnak társadalomformáló szerepet tulajdonít, hogy a szegregációt elfogadja, amennyiben az pozitív diszkriminációra épül és célja a cigányság és a hátrányos helyzetűek tényleges felzárkóztatása. Markó Béla szerint csak a minden szinten biztosított anyanyelvi oktatással sajátíthatók el versenyképes ismeretek, és a saját kulturális hagyományok őrzése mellett elengedhetetlennek tartja a biztonságos tájékozódást az ország és Európa kultúrájában is, a tudományos eredmények felhasználását a napi gyakorlatban.

Akik Markó Bélát csak politikusként ismerik, józansága és tisztánlátása miatt azt hihetik, hogy hiányzik belőle a szenvedély, holott költészetének motorja éppen a szenvedély. A politikus nagy önuralommal csaknem két évtizedig nem engedte költői énjét szóhoz jutni – és ebben rokon cseh kollégájával, a drámaírást politizálásra váltó Václav Havellal –, mert nemcsak személyes „kalandvágyához”, hanem értelmiségi szerepéhez is hű akart lenni. Talán éppen ebben a kettős identitásban érhető tetten Markó Béla erdélyisége és európaisága.

* Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával. Budapest, Kossuth, 2013., 272 oldal, 2990 Ft.

Koszta Gabriella
színész, műfordító, a Jelenkor Kiadó munkatársa