rss      tw      fb
Keres

Vezérkultusz



A Horthy-korszak gőzerővel zajló restaurációja fokozottabban ráirányítja a figyelmet a szóban forgó időszakra. És mivel Romsics Ignác akadémikus véleményformáló korrajzai sok kívánnivalót hagynak maguk után, különösen ami az egyházak társadalmi helyét és szerepét illeti, (1) érdemes felkutatni, újraolvasni és elgondolkodni azokon a szövegeken, amelyek abban az időszakban megjelentek. Elsősorban azért, mert azok a korabeli emberek gondolkodásába, felfogásába, érzelemvilágába vezetnek be. Ily módon világosabbá válik az a szellemiség, amelyet az Orbán-rezsim vissza akar hozni, újra be akar vezetni, intézményesíteni akar Magyarországon. (2) Az sem elhanyagolható hozadék, hogy az előbányászott szövegek esetleg Romsics akadémikust is segíthetik további munkái során a nézetei pontosításában.



Horthy – nol.hu

Ebben a vonatkozásban több mint időszerű „A Szent Orsolyarendiek Kassai Angelinum Leánynevelő Intézet R. K. Leánygimnáziumának (fennállása 4. évében) és R. K. Leányliceumának (fennállása 2. évében) Évkönyve az 1939-40. iskolai évről” (Kassa 1940) „Vezérünk: Horthy Miklós” című írása (3-4. old.), amelyet természetesen a Kormányzó arcképe illusztrált. Mivel az Évkönyvet maga az intézet igazgatósága adta ki, a szöveg hitelessége megkérdőjelezhetetlen.


A történelem minden időben ítéletet mond az előző korok nagyjairól. Kiemel a feledés sötétjéből egy-egy nevet és rámutat: ime, ez volt a nagy ember, aki megértette korának szükségletét! Őt kellett volna követnünk…!


Csak néhány esetben történt úgy, hogy az igazi, a gondviselésszerű férfiút már saját korában megértette és megbecsülte népe. A történelemnek csak igazolnia kellett a nemzet rajongó szeretetében megnyilvánuló ítéletet.


Ilyen szeretet, az egész nemzet boldog szeretete övezi láthatatlan glóriaként a mi Vezérünk alakját. Ahol megjelenik, felragyognak a szemek, mert hőst láthatnak: a béke és rend hősét. Ha megmagyarázni nem is tudja az egyszerű nép, de a magyarság minden rétege érzi, hogy ő állította helyre a haza külső becsületét a szörnyű süllyedés után. A magyar államalkotás hősi kezdetéhez tért vissza: vitézi szellemből teremtett ujra államot, amikor a polgári társadalom széthullott. Hadvezéri erényeivel; az áttekintés és előrelátás ritka adottságával sikerült a válságos időkben is megtalálni a kivezető utat és megakadályozta, hogy szélsőséges magyar kedélyünk vakmerő kalandokra ragadjon és a fejünkkel akarjunk sziklát törni, vagy a csüggedő megalkuvás sivatagjában eltévedjünk. Az ősi magyar bölcsesség áldott ereje hatotta át mindenkor, megmutatva a szükséges kockázat és az okosság kettős követelményéből eredő helyes irányt, amelyet húsz éve követ a nemzet.


Vezérünk ünnepi évének legszebb ünneplése legyen a magyar nemzet megértése és az elhatározása, hogy továbbra is ezen az úton fog járni mindaddig, míg újra a jó Isten adta koszorú: a Kárpátok koszorúja övezi a Kelet kapujában őrtálló Magyarországot!



Szentmise Orbán születésnapjára május 31-én – Osztie Zoltán – MTI/Beliczay László

A szöveg időszerűségét természetesen az adja, hogy Osztie Zoltán belvárosi plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége elnöke az idén szintén indíttatást érzett arra – igaz, megrendelésre –, hogy Orbán Viktor születésnapját hálaadó szentmisével ünnepelje. Ez szintén beleillik a folyamatba, és mondhatni: összeér, ami összetartozik. Osztie Zoltán vajon nagy elődje, Madarász István örökébe kívánkozna lépni, aki szintén belvárosi plébánosból lett kassai megyéspüspök 1939-ben? Az igazat megvallva erre semmi esélye, még akkor sem, ha a Kárpát-medence egységességének hangsúlyozása ürügyén zajlik egyfajta mentális revízió (legújabb találmány a Külhoni Magyar Oktatási Tanács), és Kállay miniszterelnök még 1943-ban világosan megmondta: „Kassa mindig magyar volt és magyar marad.” (3)


Az orsolyarendi szöveg mutatja, hogy a Horthy-korszakban is volt egyfajta személyi kultusz, s abban az egyházaknak (különösen a katolikusnak) megvolt a maguk szerepe. A dolog valóságát maga Madarász püspök is igazolja. Amikor a már „zsidótlanított” Kassát – hiszen a május 15-én kezdődött deportálás június 3-án bevégeztetett – június 25-én újra ünnepélyesen fel akarták ajánlani Jézus Szent Szívének, a római katolikus egyházközség gyakorlatilag kihátrált a hatóságok együttműködésével már gyakorlatilag megszervezett ünnepségből és ünnepi körmenetből.



Felvidéki Ujság, 1944 – rovart.com

A felajánlás azonban mégis megtörtént, más időpontban, és más ünnepélyes keretek között. „A Kormányzó Úr születésnapján, vasárnap [vagyis 1944. június 18-án], amikor a 9 órai püspöki ünnepi szentmisén megjelennek a Dómban a város egész képviselete, a katonaság, az összes hatóságok és hivatalok vezetői, a szentmise végén, az Oltáriszentség előtt megismétlik Kassa és hazánk felajánlását Jézus szentséges Szívének. Ez a felajánlás pótolja az ünnepélyes nagy körmeneten tervezett felajánlást, melyet az állandó légiveszély miatt ezidén nem tarthatnak meg. Az egyházközség elnöksége felkéri az egyháztanács és képviselőtestület összes tagjait, valamint a katolikus egyesületeket, hogy az ünnepélyes szentmisén zászlók alatt jelenjenek meg.(4) Ennek fényében elmondható, hogy Osztie Zoltán valójában nem újított, csupán egy régi hagyományt elevenített fel. A jövőben majd látni fogjuk, sikerült-e neki hagyományt teremtenie, esetleg érkeznek-e lakájoktól állami megrendelések az egyházakhoz, és kivonulnak-e majd a kormánytisztviselők az ünnepi istentiszteletekre. A kötelező hittanosokat már simán ki lehetne vinni, hiszen számukra vélelmezhetően kötelező lesz majd a misére járás, ahogy az a Horthy-korszakban is az volt. A teljesen összezavarodott magyar katolikus sajtót szemlélve biztosan időbe telik, amíg az Opus Dei végvárává váló orbáni Magyarországra eljut Ferenc pápa kívánsága, hogy a lelkiségnek és a hitnek tettekben is meg kell nyilvánulnia. Nem kizárt, hogy az Orbánt istenítő és a modern teológiai tudás terén hatalmas elmaradást felhalmozott hazai „nemzeti-keresztények” (pedig OTKA pénzekben nincs hiány) nem is értik, miről beszél a katolikus egyházfő.


A személyi kultusz azonban nem csupán Horthy kormányzónak járt ki. Megillette a fiút is, az 1942. augusztus 20-án elhunyt Horthy István kormányzóhelyettest. Erről szól az „Angelinum Évkönyve az 1942-43. iskolai évről”, (5) amelyben maga Dr. Anisich Oszkár gimnáziumi igazgató állított emléket a repülőfőhadnagynak: „Odafenn legifjabb hőseink vezére Horthy István, és mi büszkén tekintünk felfelé. Él a magyar nép emlékezetében, vezet, és erőt sugároz a nemzetbe. Élő példa marad mindaddig, míg magyar lesz, és hős magyar anyák mesélni fognak Róla fiaiknak… Míg ilyen hőseink vannak, nem kell félnünk a jövőtől, reménnyé válik az emlékezet. …A kard kihullott kezéből, de példája nyomán hősökké vált ifjú magyarok felveszik. Forró imánk száll Istenhez, hogy minél előbb diadalra vigyék. Példaképünk lettél, – becsülni tanultunk – megszerettünk. Az isteni akaraton épült fel szép, nemes, lovagias jellemed, ezért tudtál igaz ember lenni: talpig ember, aki csak egyet ismer: kötelességet, s annak lelkiismeretes teljesítését: munkát mindhalálig. Fájó kegyelettel és szeretettel emlékezünk Reád.


Ezek a szövegek, annyi évtized távlatából, önmagukért beszélnek. Tükröt tartanak a semmivel szembenézni nem kívánó, semmiért felelősséget vállalni nem akaró mai magyar társadalom, különösen az egyháziak elé. Ez az igazi múlt, amit érdemes és szükséges összevetni a kitalálttal. Szomorú, ahogy ezek a szövegek időszerűen csengenek; áthallásosak. Akinek tehát „van füle a hallásra, [az mindenképpen] hallja!” (Mk 4,9). A hallgatás, a passzivitás ugyanis csendes beleegyezést és asszisztálást, végeredményben bűnrészesség-vállalást jelent! A nem tudás nem mentség – és valójában nem is igaz. Kizárólag az önfelmentést szolgálja.





(1)
Lásd: Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 1999; „A 20. századi Magyarország”, in Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010; A 20. század rövid története, Rubicon-Ház, Budapest, 2011)


(2) Lásd: De milyen országban élünk? – Molnár Tamás Kutató Központ a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Interjú Ludassy Máriával.


(3) Felvidéki Ujság 1943. november 11, 1. old.


(4) Felvidéki Ujság 1944. június 17, 5. old.


(5) Kassa, 1943, 4. old.)







Jakab Attila teológus