A hazugság szövedéke
- Részletek
- 2013. július 22. hétfő, 07:15
- Huszár Ágnes
„Semmiféle törvény vagy szerződés nem rendelkezett többé szilárd alkotmányos renden alapuló kényszerítő erővel; erőszak és zűrzavar uralkodott a társadalomban. A rendszer leginkább zsarnok-uralomhoz hasonlított, de nem ahhoz, amelyik már megállapodott, hanem amelyik mindennap változik és örökké újrakezdődik. A főtisztviselők rendeletei rémült kapkodásra emlékeztettek, mert egyetlen embertől való félelem uralkodott a gondolkodásukon. A bírák nem aszerint döntöttek, amikor vitás kérdésekben ítélkeztek, ahogyan igazságosnak és törvényesnek tartották, hanem aszerint, hogy az ellenfelek közül melyiknek volt jó vagy rossz viszonya a pártokkal”. (Prokopios: Titkos történet. Budapest, 1984, Helikon 45.)
Aktuális szövegnek tűnik, pedig majdnem ezerötszáz éves. Szerzője, a görög anyanyelvű Prokopios az ötödik században született a római birodalom Oriens praefecturájában, Kaisareiában. Élete során Justinianus császár történetírójaként szolgált. Kötelessége volt a császár és hadvezére, Belisar hadjáratainak megörökítése. Prokopios meg is felelt a feladatának, a perzsa háborúról, az afrikai és az itáliai hadjáratokról szóló művei ma is fontos forrásmunkának számítanak.
Ezek a művek persze a megbízó szándéka szerint nem tényszerű leírások voltak, hanem apologetikus, dicsérő jellegűek. Mondhatjuk mai terminológiával úgy is, hogy Prokopios másokkal együtt piáros, a „tudatos nemzeti gondolkodásért” felelős császári megbízott volt. Az ókori imperátorok az utókornak szánták a cselekedeteiket stilizálva megörökítő évkönyveket, annaleseket, így kívánták isteninek tartott személyük dicsfénybe vont cselekedeteit a következő nemzedékek emlékezetébe vésni.
Prokopios a háborúk megjelenítésében nem fukarkodott a dicsérettel, de mivel nemcsak élesszemű megfigyelő és jó tollú szerző volt, hanem etikus lény is, ez nem töltötte el örömmel, sőt! Huszadik századi kifejezéssel: „kognitív disszonanciát” okozott neki a riasztó, sőt véres valóság és a saját dicshimnuszai közötti különbség.
Így hát megírta Justinianus korának valóságát is, csak úgy magának. Nem tudjuk, mi volt vele a szándéka, kiadásra, terjesztésre aligha gondolhatott. A kézirat jó része csodával határos módon túlélte a századokat. Napjainkban is olvashatjuk mint az egyik első fennmaradt politikai pamfletet.
Ebből pedig kitűnik, hogy Justinianus, bár országában államvallássá tette a kereszténységet, és később szentté is avatták, életvitelében éppenséggel nem követte a szelídséget és szegénységet követelő tanokat. Felesége, Theodora táncosnőből császárnővé ívelő karrierje alatt még kevésbé. A szókimondó Prokopios azt írta róla, csak azt sajnálta, hogy gyönyörszerzésre mindössze három testnyílása szolgált. A császári pár kénye-kedvére uralkodott a Földközi-tenger keleti medencéjében. Ami megtetszett nekik – birtok, ékszer, gazdagság, vagy akár vonzó házastárs –, azt egyszerűen elvették, akár meg is gyilkoltatták a tulajdonost.
Theodora (középen) és kísérete – Ravenna, San Vitale templom (bizanci-muveszet.titkoildi.fotoalbum.hu)
Justinianus presztízsokokból folytatott rengeteg háborúja irdatlan pénzeket emésztett fel. A pénzszerzésben sem volt válogatós: egyszerűen megvonta a „közalkalmazottaktól” a korábbi illetményt, a községi adókat pedig saját magának utaltatta át. Prokopios így ír erről titkos feljegyzéseiben: „az orvosokat és a szabad művészetek tanárait is megfosztotta az alapvető életfeltételektől. Elvette tőlük a javadalmakat, amelyeket a korábbi császárok a kincstárból e foglalkozások számára kiutaltattak, sőt gátlástalanul átcsoportosítva az állami jövedelembe olvasztotta be azokat az adókat is, amelyeket a városok lakossága saját hatáskörében a közösség kiadásaira vagy nyilvános ünnepségek rendezésére szedett. Ezután nem törődtek sem az orvosokkal, sem a tanárokkal, senki sem volt olyan helyzetben, hogy gondoskodhatott volna a középületekről, a városokban megszűnt a közvilágítás, és nem maradt semmi más öröme sem a lakosságnak. (Uo. 147.)
Míg Justinianus és valódi politikai hatalommal rendelkező felesége, Theodora az utókor csodálatát a Prokopios és társai által írott –, hazugságokból és féligazságokból álló – dicsőítő művekkel biztosította, alattvalói rokonszenvét sportrendezvényekkel próbálta elnyerni. A korszak kedvenc sportja a fogathajtás volt. A cirkuszokban összegyűlő közönség lármásan éltette hőseit, fogadásokat kötött győzelmükre. A legjobb fogathajtókat a tömeg sztárként ünnepelte, körülöttük valóságos klubok szerveződtek. A szurkolói klubok – a kékek és a zöldek – valóságos politikai hatalomra tettek szert. (Rájuk vonatkozik az első idézetben a „pártok” megnevezés.)
Az igazi hatalommal rendelkező szurkolói klubok bizonyos mértékig sakkban tartották a császári palotát is. Az úgynevezett Nika zendülés 532-ben azzal kezdődött, hogy bizonyos felderítetlen gyilkosságok kapcsán a császárnő a kékeknek kedvező döntést hozott. Ezen a zöldek annyira feldühödtek, hogy a császár beszéde alatt elhagyták az amfiteátrumot. Az ezt követő küzdelemben a császár győzött. A később szentté avatott Justinianus alattvalóinak ezreit mészároltatta le.
Justinianus (középen) és kísérete – Ravenna, San Vitale templom (bizanci-muveszet.titkoildi.fotoalbum.hu)
Építkezései megváltoztatták Konstantinápoly külső képét. Egyik nagy vállalkozása volt a Hagia Szophia székesegyház újjáépítése. Az udvari történész, Prokopios császára épületeinek is szentelt egy dicsérő könyvet.
A ravennai San Vitale templom mozaikjain Justinianus császár és Theodora császárnő spirituálissá stilizált arca néz ránk. Igazi jellemüket Prokopios szinte véletlenül fennmaradt politikai pamfletje leplezi le.
Amiből akár az a tanulság is adódhat, hogy az akármennyi pénzzel és bármekkora hatalommal megvásárolt hazugságszövedék is felfeslik valahol.
