Mi lesz Orbánnal? – II.
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2013. július 19. péntek, 06:04
Mihancsik Zsófia: Mi lesz, mi legyen Orbán után? |
Tehát, a nem lényegtelen részletkérdés, amelyről most gondolkozni szeretnék, ez: mit tesz majd a választási vereség után a Fidesz, Orbán meg a harciasra edzett és agyonpénzelt civiljeik. Természetesen nem véletlenül állítottam össze az idézetgyűjteményemet arról, hogy volt ez a 2006-os bukott választás után Fideszéknél. Úgy gondolom ugyanis, hogy amit akkor tettek és mondtak, sok szempontból előképe annak, ahogy ez 2014 későtavaszán-nyarán is lesz.
Tudom, hogy a korábbi választások állapotaihoz képest ma Orbán meg a Fidesz teljesen más helyzetben van. Tudom, a vitaindító cikkben is leírtam, hogy ezúttal sokkal célratörőbben és gátlástalanabbul építették ki az állampárt országos hatalmát. Sokkal mélyebben nyúltak bele, minden lehetséges eszközt felhasználva, az életviszonyokba. Minden szférában intézményesen kiépítették a maguk erős kontrollját, azaz személyi függési rendszerét. Olyan társadalmi csoportokat hoztak létre rövid idő alatt és művileg, amelyek nekik köszönhetik az előrejutásukat, vagyonosodásukat, mindazt, amit pénzben, lehetőségben és presztízsben nyertek. Az állami-szakmai irányítás minden szintjén azok a Fidesz-kinevezettek diktálnak – és a hatalmuk, sőt az önkényük is, amennyire lehet, jogszabályokkal körülbástyázott –, akik hűek a párt irányvonalához és érdekeltek a Fidesz-hatalom fenntartásában. A tőlük függő társadalmi-szakmai-lakossági csoportok meg kénytelenek alkalmazkodni hozzájuk, ha élni és boldogulni akarnak. Totálisnak látszik tehát az állami-fideszes pókháló. De a pénz, az újraelosztható javak és lehetőségek mennyisége kevés volt ahhoz, hogy az állam által preferált érdekcsoportok elég nagy létszámúak legyenek ahhoz, hogy eldönthessenek egy választást. Már csak azért is, mert az a kevés, ami volt, mások kiszorítása vagy kisemmizése árán volt csak. A tömegek megvásárlására szánt forintok – rezsicsökkentés meg 35 százalékos pedagógus-béremelés – sem hiszem, hogy hálát teremnének, mert érdemi javulást nem hoznak a lepusztult életekbe. És hiába a tömeges kiszolgáltatottság és megfélemlítettség, az alattvalói attitűd sem vált beidegződéssé, pláne nem a meggyőződésből alkalmazkodó ember örömforrásává. Egyszóval úgy gondolom, nincs rá ok, hogy a jövő évi választást esélytelennek lássuk a Fidesz elzavarása szempontjából. Én ebből indulok ki, még akkor is, ha itt most hosszú bekezdést kéne nyitnom az ellenzéki pártok magatartásához fűződő kételyeimről és a méretes választási csalás esélyeiről, amely, tudjuk, be van kódolva a Fidesz választási rendszerébe. De ezt most nem teszem, mert nem az esélylatolgatás a célom.
Nyerni fogunk, és kész.
Hogy mit tesz a Fidesz, arról kénytelen vagyok vitatkozni Niedermüller Péterrel, bár az írásának még csak az első részét olvastam. „Kétségünk ne legyen a tekintetben, hogy ha a jelenlegi kormánypárt veszít a következő választásokon, akkor minden aljas és alantas eszközt be fog vetni, káoszt fog okozni, semmiben nem fog együttműködni, akkor sem az ország, hanem csak és kizárólag a saját érdekeit fogja szem előtt tartani. A Fidesz már 2010 előtt is bebizonyította, hogy képtelen felelős, az ország érdekeit szem előtt tartó ellenzéki politizálásra. Ehhez sem politikai, sem intellektuális, sem erkölcsi ereje nincs. Lejáratni tud, ’amortizálni’, hazudni, vádaskodni. A 2014-es választási vereséget követően ez is lesz, méghozzá eddig soha nem látott méretekben”, írta Niedermüller Péter.
A Fidesz jellemzésében teljesen egyetértek vele. Abban azonban nem, hogy újra meg is teszik mindazt, amit 2002 után egyre gátlástalanabbul megtettek.
Először a közfideszesekről, akik ott ülnek az országgyűlésben, az önkormányzatokban, a párt helyi szervezeteiben, és ma engedelmes végrehajtóként viselkednek.
Ez a Fidesz még az ellenzék kicsi választási győzelme esetén is súlyosan vert hadsereg lesz. Olyan hadsereg, amelynek a közkatonái és tábornokai egyaránt feláldoztak mindent a hosszú, 1995, illetve 2002 óta tartó háborúban, ami az embert teszi. És különösen feláldoztak mindent 2010 óta, amióta éles fegyverrel kell lőniük a saját ember- és honfitársaikra.
Távol álljon tőlem, hogy bárkit, különösen önmagamat azzal hitegessem, hogy a Fideszben erkölcsi lények vannak. A lelkiismeret sem az ő felettes énjük. Ez az emberfajta már rég elmenekült a Fideszből, ha meg mégis ottfelejtődött, kirúgták. Nem abban bízom tehát, hogy a vereség hatására hirtelen rádöbbennek majd, mit műveltek egy egész országgal ellenzékben és kormányon.
Azt is tudni vélem, hogy a Fidesz-altisztek és közlegények (mert a mélyen cinikus és dörzsölt vezérkar nem) magukévá tették az Orbán-féle tetszetős, értékalapúnak látszó ideológiai hazugságépítmény legtöbb tégláját, csakúgy, mint a nagy egészet. Hisznek benne, ahogy nyilván Orbánban is. Alapérzületnek, negatív hajtóerőnek ott van a minden kívülálló iránt folyamatosan szított gyűlölet, sértettség, irigység, reváns- és uralomvágy. Önfelmentésnek meg, azaz annak a meggyőződésnek a megalapozására, hogy itt nemes célok érdekében végzett szolgálatról van szó, ott ez a rettenetes katyvasz, amelyet Orbán jobb sorsra érdemes értékek, érzületek, szavak kiforgatásával rakott össze. Ez így együtt látszólag kikezdhetetlen páncél.
És mégsem az.
Először is: Orbán kaliberű torz személyiségnek – sajnos ma már annak tartom – kell lenni ahhoz, hogy az ember minden kételyt, elbizonytalanodást ilyen hathatósan elfojtson magában; hogy a valósággal való folyamatos és súlyos ütközésekből és szembesülésekből képes legyen kizárólag harci kedvet kovácsolni. Hogy mindig meg tudja állítani a gondolkodási, mérlegelési képességét és késztetését azokon a pontokon, ahol tudja, érzi, hogy még nem sérül sem az akarata, sem a meggyőződése, sem a személyisége. Hogy ily mértékig azonos legyen a saját, mániájává lett céljaival, és az egész világértelmezését ezekre fűzze fel. Egyáltalán: Orbán sajátos rendszeralkotó képessége nélkül, amelynek része az is, hogy a rendszerének leginkább ellentmondó elemeket is képes addig püfölni, amíg látszólag harmonikusan nem illeszkednek a nagy egészhez, nem lehet magabiztosan járni a nyilvánvaló tévutak sokaságát. A Fidesz Orbán teremtménye, Orbán személyiségének a kivetülése. Ha a tartópillér meginog, az építmény összedől, akármilyen keményen összehabarcsolták is mindenféle külső segédeszközökkel (pénz, pozíció, jog, hatalom). A választási vereség első helyen ugyanúgy nem a pártnak és alkotóelemeinek a kudarca lesz, ahogy részben 1994-ben sem, 2006-ban meg biztosan nem az volt, hanem Orbáné. (2002-ben Orbán nagyon észnél volt: egy pillanatra sem engedte ki a kezéből az irányítást, már a két forduló között tudta, milyen új technikákkal fogja rávenni a pártját és a táborát, hogy a vereség ellenére is egyben maradjon, sőt megerősödjön.) Meggyőződésem, hogy nincs olyan uniós, baloldali-liberális, multi- és világösszeesküvés-elmélet, amellyel el tudná fogadtatni a pártja közembereivel, hogy választást veszített. Mert ha veszít, a vezér tévedhetetlenségébe, magabiztosságába, mindenhatóságába vetett hit omlik össze. És a sok kis fogaskerék, amely a célját és a lendületét kizárólag az Orbán nevű forrástól kapja, felsőbb értelem nélkül lóg majd bele a világba.
Másodszor: úgy gondolom, hogy nem jó, legalábbis nem életbiztosítás fogaskeréknek lenni egy kíméletlen gépezetben, még komoly előnyökért sem az. Ezt egyrészt úgy értem, hogy a közfideszesnek azért folyamatosan dolgoznia kell azon, hogy a fentebb említett kételyeket és szembesüléseket, még ha az Orbán mindenhatóságába vetett hit segítségével is, ki tudja iktatni a mindennapjaiból. Nem magától értetődő például, hogy a nyugati világ ítéletét arról, amit ő maga is művel, minden elbizonytalanodás nélkül meg tudja emészteni. Persze, végül ő is hinni fog a magyar népre támadó uniós-birodalmi bürokratákról meg a tájékozatlan nyugati sajtóról szóló mesében, de akkor sem arra teremtette az isten, hogy Merkelekkel és Barrosókkal meg New York Timesokkal és Le Monde-okkal vívjon. Az ostoba ember fölényérzetét csak akkor tudja magáévá tenni, ha van, aki erőteljesen a szájába rágja. Nem magától értetődő például, hogy mindazokat a diszfunkciókat, intézményi lepusztulásokat, elnyomorodott, csődbe ment életeket, amelyeket a közvetlen környezetében lát, minden további nélkül és minden pillanatban meg tudja magyarázni magának azokkal a fentebb célokkal meg a célok érdekében kötelező áldozatokkal, amelyeket a főnökétől hall. És ha ezek a hatalmi ideológiák és emelkedett célok hirtelen megkérdőjeleződnek egy választási vereségben, akkor erőre kapnak a kételyek meg a rossz tapasztalatok. Egyszóval szerintem nem kényelmes élet, és nem életbiztosítás, fideszesnek lenni. Másrészt úgy értem, hogy ha már régóta nincsenek is olyan emberek a Fideszben, akiknek maradt némi önérzetük és önbecsülésük, azért az állandó megaláztatást, semmibevételt, utasítgatást nehezen tűri az ember. És azt azért csak tudják, hogy tényleg közhangyák egy bolyban, önértékük semmi, az értéküket pusztán a boly egészének jó működése adja. És a boly – a király (aki ezúttal nem nő) – kudarca az ő létokuk megsemmisülése. Ilyen katasztrófákat csak erős személyiségek élnek túl. Erős személyiséget meg régóta nem tűrnek a Fideszben.
Harmadszor: meglepően sok helyen „ereszt” a párt. A magamfajta ember korábban is sokszor hallott beszámolókat, pletykákat arról, hogyan beszélnek fideszesek és Fidesz-kiszolgálók Orbánról meg a pártról „semleges” vagy „köztes” (azaz nem eleve ellenségesnek számító) közegben. Olykor megvetéssel, gyakran cinizmussal, és a leggyakrabban kettős tudattal: mindig bagatellizálják a feloldhatatlan és szégyellnivaló ellentmondásokat, hogy nemfideszes beszélgetőpartnerükkel közös nevezőt találjanak és némi erkölcsi felmentést kapjanak. Aztán ha már „maguk közt” vannak, minden további nélkül folytatják, amiért fizetik őket. De – az előző részben felidézett 2006-os megnyilatkozásokon kívül – nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen tömegben kibeszélték volna a párt belső történéseit a nyilvánosságnak, a sajtónak. Márpedig egy jó ideje sokan ezt teszik. Egy része ennek nyilvánvalóan célzott, tervezett kiszivárogtatás a sajtó meg a nagyközönség manipulálására, nagyobb része azonban nyilvánvalóan nem az. Mindegy, hogy személyes fontoskodás (ez sem megengedett, nagyon nem egy katonai gépezetben) vagy valamely pártsérelem motiválta édes bosszú, netán értetlenség vagy az ellenállás vágya áll a kisúgás hátterében. Minden jel szerint töredezik a fideszes egység, a katonai drillt már megpróbálják kijátszani, és nem zavarja őket, hogy „ártanak” vele a pártjuknak.
De hogy ne csak attitűdbeli érveket mondjak.
Azok, akik ma parlamentben, önkormányzatban, pártban pozícióban vannak – még ha csak egyszerű képviselőként is – az önátmentésre fognak játszani. Felújítják (ha észnél voltak, eddig is „ápolták”) a régi hatalom- és pénzmegosztó kapcsolataikat a helyi szocialista vezérkarral vagy klientúrával, megpróbálnak visszatalálni oda, ahonnan 2006 őszén, illetve 2010-ben elrugaszkodtak, és közben megpróbálnak minél többet megőrizni a megszerzett előnyökből. Hogy sikerül-e nekik, ez nem rajtuk múlik. Ami a kegyvesztett fideszeseket illeti parlamentben, önkormányzatokban, állami és önkormányzati cégekben: már ma sincs annyi szabad pozíció a rendszerben, hogy őket kárpótolni tudják a szükségképpen bekövetkező veszteségükért. A kegyvesztettek sokasága válik fokozatosan sértett emberré. Akik az „életüket adták” a pártért, és lám, ez a hála. Amíg a párturalom tart, ez a sértettség megmarad magánhasználatúnak. Mihelyt meginog, vége a kényszerű lojalitásnak. Új megoldásokat kell keresni az új feltételeknek megfelelően. A fideszeseknek ez a része ugyanúgy viselkedik majd, mint ma bármelyik, a viszonyokhoz alkalmazkodó közember.
 
És végül. Amikor a választási vereség után a közfideszes ott áll majd az előtt a dilemma előtt – ha lesz egyáltalán ilyen dilemma, mert meggyőződésem, hogy a vereség legkisebb jelére Orbán ismét bezárkózik a Lendvay utcai székház legfelső emeletére focimeccset (jéghokit?, már nem emlékszem) nézni, mint 1994-ben, azzal a különbséggel, hogy most már le se jön onnan, tehát nem fogja szervezni az „ellenállást” –, szóval ha az elbizonytalanodott közfideszes ott áll majd a dilemma előtt, hogy helyeselje és támogassa-e a Fidesz meg a szélsőjobb véresszájú civiljeinek a polgárháborús készülődését, amellyel a választások eredményét akarják „korrigálni”, vagy egyszer és mindenkorra számoljon le az életének ezzel a szégyenteljes szakaszával, és próbáljon kiügyeskedni valamilyen új helyet magának a remélhetőleg elkövetkező új rendszerben, egy kezemen (de lehet hogy kettő kell hozzá) meg tudom számolni azokat, akik elég elszántak, elég korlátoltak és elég vérmesek ahhoz, hogy az előbbi megoldást válasszák.
Összefoglalva: ez a párt addig párt és addig ilyen, amíg Orbán tekintélye súlyos csorbát nem szenved, és amíg cselekvőképes. Mihelyt ez a helyzet megszűnik, csúnya, ám valószínűleg mindannyiunkra nézve nem veszélyes bomlási folyamatokkal kell számolnunk.
És még mindig nem mondtam el, mit gondolok arról, hogy viselkedik majd a fideszes vezérkar és a fideszes klientúra a választási vereség után.
