Az ellenzék dilemmái – 1.
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. július 17. szerda, 07:06
A kormány kétértelmű sikereivel szemben az ellenzéknek egyértelmű dilemmái vannak. A baloldali ellenzéknek, természetesen, mert más ellenzéke a jelenlegi jobboldali rezsimnek nincsen: a radikális jobboldali párt nem ellenzéke, hanem még több jobboldaliságot követelő ösztökélője. A dilemmák abból fakadnak, hogy a mostani kormányzat egy saját magának kedvező választási rendszert hozott létre, mivel ez a rendszer egy nagy, egységes és erős választási tömb győzelmét hivatott biztosítani. Ilyen erő pedig jelenleg csak a mai kormánykoalíció, s hogy a baloldali ellenzék ilyen erővé tudjon válni, ahhoz számos nehézséget kell leküzdenie. Mégpedig két szempontból is: egyfelől abból a szempontból, hogy győzni tudjon a választásokon, másfelől pedig abból, hogy győzelem esetén kormányozni tudjon. Ez utóbbinak azután megint csak két vonatkozása van: az egyik, hogy létre tudjon hozni a különböző irányzatokat egybehangoló kormányprogramot, s a másik, hogy a mai törvényhozás által a következő országgyűlések nyakába akasztott kétharmados koloncoktól valamilyen módon meg tudjon szabadulni.
Visszafelé fogok haladni. Ha a demokratikus erők kétharmados többséget szereznek az országgyűlésben, akkor a dolog nyilván egyszerű, viszont egy ilyen minősített többség megszerzése nem látszik túlzottan valószínűnek; s akkor meg lehet ugyan próbálni egyezkedni a jobboldallal, ám annak eddigi magatartása nem sok jóval kecsegtet. Kiindulhatnánk persze abból is, hogy a mai rezsim alkotmányát és következésképpen minden, ennek alapján hozott „sarkalatos” törvényét is illegitimnek tekintjük. Ez teljes mértékben jogos lenne. Én két szempontból tekintem ezt az ún. „alaptörvényt” illegitimnek: az egyik, hogy a jelenlegi parlamenti többség országgyűlési választásokon nyert, nem pedig alkotmányozógyűlési választásokon, a másik, hogy ha ezek után élt is a kétharmados többségével, nem bocsátotta az alkotmányt népszavazásra. (Ha erre valaki azt mondja, hogy úgyis megszavazták volna, alkalmasint igaza lesz, de hát a jogállami formákra akkor is tekintettel kellett volna lenni.) Mivel azonban a demokratikus koalícióhoz számba jövő pártok – úgy tűnik – nem kívánnak erre az álláspontra helyezkedni, fönntartom azt, amit a múltkor írtam: „A baloldal nem lehet olyan hülye, hogy ’fülkeforradalmat’ csináljon. Meg kell vizsgálni az ’alaptörvényt’ és a meghozott (’sarkalatos’ és egyéb) törvényeket, s megállapítani, hogy mit kellene bennük korrigálni. Aztán a korrekciójukat a lehetőségekhez képest végrehajtani: ha van kétharmados többség, akkor úgy, ha pedig nincs, akkor más módon kontrakarírozni őket.” Nem hatályon kívül helyezni tehát, ha erre nézve nem alakul ki széleskörű konszenzus, hanem megfelelő más törvényekkel és intézkedésekkel ellensúlyozni kártékony hatásaikat. Hogy milyenekkel? Erről most még nem kell dönteni. Csak a célt kell megfogalmazni, azzal, hogy a kormányváltás utáni helyzet áttekintése után lehet majd csak meghozni a ténylegesen szükséges intézkedéseket.
Más a helyzet egy pozitív kormányprogram esetében. Itt nem elegendő, ha a célokat általában fogalmazzák meg. Egyrészt minél részletesebben meg kell fogalmazni őket, másrészt lehetőleg minél alaposabban meg kell határozni a célok eléréséhez vezető eszközöket is. Föltéve, hogy nem akarunk a Berlusconit sikerrel megbuktató, majd a kormányzást egy jelentéktelen töredékpárt által támasztott jelentéktelen követelésen elbukó „Olajfa” sorsára jutni... Az olvasó most joggal fölteheti a kérdést: miért nem mondom meg, melyek legyenek ezek a célok, miért nem utalok rá, milyenek legyenek ezek az eszközök. Nos azért, mert én nem politikus vagyok, hanem egy választópolgár, aki csak a kívánságainak tud itt hangot adni. Ahogyan megmondhatom mondjuk egy szakácsnak, hogy bifszteket kérek, még azt is, hogy „medium” módon kisütve, de hogy ezt hogyan csinálja meg úgy, hogy jó legyen, azt már ő tudja – legalábbis föltételezem róla, hiszen azért jöttem ebbe az étterembe. Csak az a baj, hogy itt legalább két szakács és több kukta is sürög a konyhán, s ha nem működnek össze megfelelően, bizony odakozmálhatják a húst. De mit tudok én ebbe beleszólni? Hát valamennyit azért igen: mondhatok okos (remélhetőleg okos) szempontokat az együttműködésükre nézve, mivelhogy ez már nem a szakácsművészet szakmai körébe tartozik, hanem általános emberi szempontokhoz, amiket minden normális ember tudhat. Tehát először is minél kevesebben vitázzanak a konyhai eljárásokon, mert két szakács még mindig könnyebben meg fog tudni egyezni, mintha a vitába még egy sor kukta is beleszól. Ezek csatlakozzanak inkább valamelyik chefhez, s fogadják el a döntéseiket. Sőt még azt is gondolom, hogy a chefeknek nemcsak ahhoz kell joguk legyen, hogy kiválasszák a saját munkatársaikat, de ahhoz is, hogy beleszóljanak a másik munkatársainak kiválasztásába. Mert ha a bizalom a legcsekélyebb ponton is megbomlik, már megette a fene az egészet.
Az MSZP Facebook-oldalának fotója a keddi ellenzéki tárgyalásról
Komolyra fordítva a szót. A baloldali ellenzéken belül két komoly erő van: a Szocialista Párt és az Együtt. (Szándékosan nagyolom el a dolgot.) A választási győzelemhez nekik kell először megegyezniük, s aztán megnézni, melyik kisebb (bár ettől még értékes) szövetségesüket tudják a megegyezésbe bevonni. Ha ennek bármelyik esetben bármelyik részről akadályai vannak, vagy pláne ha a kisebb szövetségesek kezdenek el az erejük által nem indokolt föltételeket támasztani, akkor a bevonásukról adott esetben le kell mondani. És hogy melyikről, annak egy kritériuma van csupán: melyik párt vagy csoport hány lehetséges szavazót tud hozni, s netán hányat riaszt el közben, a választók ugyanis nem követik automata szavazógépek módjára pártjaik és pártvezetőik megegyezéseit. Attól tartok, erre nézve még hozzávetőlegesen pontos adatok sem állnak a tárgyaló felek rendelkezésére. Legelőször tehát – bármilyen eljárással – ilyenekre lenne szükség, akár ún. előválasztások, akár megbízható közvéleménykutatások révén. Mert itt végül is csak egyetlen szempont lehet a döntő: a legridegebb választási matematika.
