A kormány sikerei – 2.
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. július 10. szerda, 09:00
Az előző részben azt láttuk, hogy a sikerek, amelyekkel a kormány folyamatosan dicsekszik, vagy azért nem sikerek, mert több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak, vagy azért, mert egyáltalán nem is léteznek, puszta propagandaszólamok. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a kormánynak, pontosabban a kormánypártnak és vezetőinek vannak olyan sikerei is, amelyek valódi sikerek, csak ezekkel – legalábbis ebben a formában – nem szokott dicsekedni. Az egyik ilyen siker, hogy keresztül tudja vinni rablóhadjáratait, a másik pedig az, hogy ezzel együtt is meg tudja őrizni stabil népszerűségi bázisát. Mindkettőről sokan és sokat írtak már, én azonban most a hátteret hoznám kissé az előtérbe.
A magyar kormánypártot egy szűk csoport, kalandorok egy társasága vezeti, amely még valamikor a nyolcvanas években állt össze, nagyravágyó, de az adott helyzetben érvényesülni nem tudó vidéki karrieristákból, akik azonban jól érzékelték mind az akkori rendszer bomlási folyamatát, mind pedig azt, hogy ha ebben a folyamatban radikálisan és gátlástalanul lépnek föl, akkor ezzel ugyan sokat kockáztatnak, de a zavarosban halászva még többet nyerhetnek. Már akkor megfogalmazódott bennük, hogy ennek az országnak márpedig ők lesznek a vezetői. Radikalizmusuk első – a liberalizmust túlhajtó – formája nem hozta meg a sikert, ezért úgy döntöttek, hogy a régi elit leváltása érdekében a még régebbi elit kegyeibe férkőznek be, s ezzel nyerik el a legitimációjukat. Jobboldali fordulatuk lényege semmi más, csakis ez, és csakis ezért pufogtatják ma az összes keresztény-nemzeti frázisukat és építik vissza a Kossuth teret egy várostervezési anakronizmusnak. Ezek a magukat szívesen plebejusnak nevező bugrisok voltaképpen a „keresztény magyar középosztályba”, a dzsentribe szeretnének bekerülni, de mivel annak valamelyest még a XX. századba is átmentett tradicionális kultúráját nem tudják elsajátítani, így a klerikális és nacionalista eszmevilág előcsahosainak szerepét vállalják. Ehhez az ideológiát az „új magyar középosztály” jelszava adja, ami viszont ténylegesen azt az igényt jelenti, hogy ők és a hozzájuk hasonlók egy új burzsoá réteget hozzanak létre. Mégpedig, minthogy a tisztességes polgári életforma idegen tőlük, az állami tisztségek kihasználása révén (lásd a párt vezetőinek 1998–2002 közti vagyongyarapodását) és az állami klientúra kiépítése (lásd a mostani föld- és trafik-ügyeket és ezek várható folytatásait). Ehhez persze az is szükséges volt, hogy az önálló üzleti tevékenységgel, és nem hivatali ügyeskedésekkel meg állami kistafírozással tőkét szerzett nagyvállalkozókat és pénzembereket is megnyerjék (ez a terv szintén már a kilencvenes években megfogant), mivel azonban az utóbbiaknak rendes aduk vannak a kezében, nem kedvelik különösebben az efféle hamiskártyásokat, ez pedig időnként súrlódásokhoz vezet. De a siker végül is megvan. A kemény legények, akik szegények voltak, „ám elszántak, hogy kivágják /minden tehén húsából részüket” (Brecht: Arturo Ui, 5. jelenet), ezt a szándékukat sikeresen megvalósították.
Forrás: kormany.hu/Árvai Károly
Mármost ne higgyük, hogy a népszerűségi mutatók folyamatosan kedvező állása a föntebbiek ellenére alakul így. Ellenkezőleg, éppen a föntebbiek miatt. Nem egyszerűen azért, mert az 1945 előtt uralkodó elit (fő helyen beleértve az ún. történelmi egyházakat) a nyilvánvaló kulturális szintkülönbség ellenére sem vonja vissza a támogatását, mivel szüksége van e zsoldoshad szolgálataira. Nemcsak az ő nosztalgiázásuk táplál ugyanis olyan érzelmeket, amelyek elősegítik ennek a desperádó-bandának a hatalmon maradását, hanem ezek az érzelmek szélesebb körben is el vannak terjedve. A magyar politikai élet fő iránya csaknem száz év óta ismét egyfajta gravaminális politika, a magyar sérelmek fölhánytorgatása, ezúttal a történelem folyamatainak szükségszerűségével szemben. Ezt röviden Trianon-traumának lehet és szokás is nevezni, azonban, amint erről egyszer már írtam, az igazi trianoni tragédia nem a méltánytalan határok megvonása volt, hanem az, hogy az 1867–1918 közt a magyar elitnek nem sikerült létrehoznia a modern polgári nemzetet: a többnyelvű „magyar politikai nemzetet”. Az ország így szembekerült a történelmi progresszió fő áramával (ezt a valódi tragédiát írta meg Szekfű Gyula a Három nemzedékben), s ez a kudarcélmény lassan már száz éve táplálja Magyarországon a haladásellenes, modernitásellenes, kapitalizmusellenes, Nyugat-ellenes érzelmeket. Ahelyett, hogy szembenéznénk a kétségtelenül súlyos tényekkel.
A kormánypárt társadalompolitikájának (amennyiben lehet egyáltalán így nevezni) lényege tehát egy újsütetű magyar klientúra-burzsoázia kiépítése. Ezt a célt szolgálja az ún. „unortodox” gazdaságpolitika is, amely a Nyugat és a kapitalizmus, egyáltalán a társadalmi haladás ellen folytatott „szabadságharc” eszköze. Ezért van a gátlástalan eszközökkel folytatott hadjárat is a baloldal ellen, mivel a baloldaliság legbensőbb lényege éppen a társadalmi haladás igenlése, és a Paul Tillich által „eredetmitikusnak” nevezett hagyomány tagadása. De a társadalmi haladás kizökkenti a népet a tespedéséből, márpedig senki sem szeret kizökkenni, a kapitalizmus versenyre és teljesítményre késztet, de senki sem szeret versenyezni és teljesíteni. Egyszerűbb elszedni a bankok pénzét, nem fizetni meg az adósságot, nem fizetni a szolgáltatásokért, és élősködni az állam nyakán. Ezt csinálta a római plebs is: a pénzosztogató zsarnokok, Nero és Domitianus bukása után sokan visszasírták őket. A demokrácia szerintük a többség korlátozatlan akarata, s a plebejus többség 3 éve pajzsra emelte a maga plebejus vezérét – ő maga, mint hasonszőrű társai is, úgy gondolja, hogy egyszer s mindenkorra. Fékek és ellensúlyok – minek? Meg hogy az arisztokratikus Roosevelt inkább lenne demokrata, mint a plebejus Hitler? (Thomas Mann hasonlata.) Európa csak hagyjon bennünket békében a szőrszálhasogató kukacoskodásával! Pénzt azért adjon, mert anélkül csődbe jutnánk.
Mint ismeretes, aki valamely szerencsétlenség folytán belesüllyedt a mocsárba, annál biztosabban elmerül benne, minél jobban rúgkapál. És akkor már késő azon gondolkodnia, hogy ki is vezette oda, azzal, hogy az ott a Kánaán.
