A voluntarizmus diszkrét bája
- Részletek
- Vendégek
- 2010. szeptember 23. csütörtök, 05:04
- Endrődi Gábor
Egyenlő erők küzdelmét sokszor az akarat és a hit dönti el. Így van ez akkor is, ha a szkepticizmus, a kudarc előrevetítése is népszerű stratégia: védi az embert a szükségszerű csalódásoktól. A jó versenyző tudja, hogy veszíthet, mégis ösztönösen meg van győződve arról, hogy a kudarcból is tud erőt meríteni az újrakezdéshez. Ahogy mondják: az akarat hegyeket mozgathat meg. Érdemes azonban a hegy kiválasztása előtt némi környezettanulmányt végezni.
A válság felértékeli a szürrealizmust. Amikor emberek légiói veszítik el a munkájukat, az egzisztenciájukat, a házukat, könnyen megroppan valami más is: az önmagunk, a családunk, az országunk képességeibe, jövőjébe vetett hit. Először értetlenül, aztán egyre fokozódó indulattal szembesülünk azzal a helyzettel, hogy amit eddig tettünk, tanultunk, megszereztünk, leértékelődik vagy egyenesen semmivé válik a nagy felfordulásban. Ha mindez egy országgal történik, kiszámíthatatlan erők szabadulnak fel; nem lehet tudni, az ár merre tör utat magának. A krízis kezeléséhez ezért távolról sem elegendő a ráció, az okok, a megoldások számbavétele. Az indulatok irányítására, biztonság sugalmazására, jövőképre és talán a legfontosabbra: bűnbakokra van szükség.
A válság hosszasan érlelődött, és akut szakasza Magyarországon 2006 óta zajlik. Mára a magyar társadalom egyszerűen belefáradt a rossz hírekbe és minden korábbinál nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy elhiggye: a lejtmenetet egy szűk, korrupt, politikusi-üzleti kör okozta. Csak akarni kell és minden megváltozik. Egy egész iparág ringatta abba az illúzióba a közvéleményt, hogy nemzetközi pénzvilág érdekeit kiszolgáló bankárkormányok tudatosan kezelik félre a válságot; egy nagyarányú adó- és járulékcsökkentés és költségvetési költekezés majd megindítja a növekedést és az abból származó adóbevételek ismét helyreállítják az egyensúlyt.
A kormányváltás után csak néhány hét kellett hozzá, hogy kiderüljön: ez az út járhatatlan. Pedig a felvezetés forgatókönyvét gondos és hozzáértő szerzők írták. Huszonkilenc közgazdász szakmai hírnevét tette kockára, hogy valótlan képet fessen az államháztartás állapotáról, de ez sem hatott; hiábavaló volt a mégoly szorgos csontvázkeresés, az állami kamatkiadások ordítóan demagóg egybemosása a tőketartozásokkal. Nem 2001-et írunk. Amikor az Európai Közösség a túlélésért küzd, a költségvetési szigor már nemcsak szavakban követelmény. A jegybanki pénzcsapokat sem sikerült kinyitni; a jegybankelnök eltávolítása – egyelőre – meghiúsult az európai intézményrendszer ellenállásán.
A világ nagy közgazdasági iskolái között valóban nincs egyetértés abban, hogy a költségvetés expanziója vagy kiegyensúlyozása segíti jobban a válság megoldását. Amerikai és német pénzügyi műhelyek kevés dicsérő szót pazarolnak mostanában egymásra. Csak az maradt homályban, hogy ez a vita nem a magyar gazdaságról szól: egy exportorientált, sérülékeny valutájú, eladósodott, kis EU-tagország számára a költségvetési keresletélénkítés útján piros a szemafor. A 100 napos szabadságharc eddigi két eredménye a forint gyengülése és a magyar országkockázati kamatfelár közel megduplázódása volt. A tervezett nyugat-európai mértéket sokszorosan meghaladó, bankadónak elkeresztelt elvonás valójában a gazdaságtörténetből jól ismert vagyonsarc; királyaink gyakran alkalmazták, és szinte sohasem jöttek jól ki belőle. A magyar kormány a teljes bankadó összegét elveszítheti a megnövekedett kamatkiadásokon. Hiába: a voluntarizmus kelendő és népszerű árucikk, de kizárólag itthon van rá vevő.
Vladimir Illyich is unimpressed– Vancouver Biennale 2010 – flickr/Stephen Rees
Hazai álomgyárosainkat a számok nem szokták zavarni. A magyar politikai élet fő frontvonala nem jobboldal és baloldal, hanem voluntarizmus és realizmus között húzódik, és a válság enyhülésével a realizmus újra teljes defenzívába került. Nemcsak arról van szó, hogy realista felfogással nem lehet választásokat nyerni; a realisták előbb-utóbb saját táborukon belül is persona non grata lesznek. Amikor ég a tető, jól jön egy Kupa, egy Békesi, egy Bokros, egy Bajnai, aztán amikor a tűz alábbhagy, vehetik a kalapjukat; mehetnek az egyetemekre, a magánszektorba vagy akár az Európai Parlamentbe, csak ne zavarják az álomgyárak működését. (A telefonszámukat azért hagyják meg a következő tűz esetére.)
Az ég még ki sem derült, csak a zivatar állt el, de már itt serénykednek az új magyar Almodóvarok, öthektáros mintagazdaságok között vígan kanyargó kis vonatokkal, nyugdíjkorhatár-csökkentéssel, áramvonalas kormányzati negyeddel. Az euróövezeti csatlakozásnak újra pontos határideje van: a nyilatkozattól számított öt év. A milliós példányszámban postázott marketinglevél valahogy elfelejt kitérni arra, meddig tartható fenn, hogy a nyugdíjkiadások negyedét az állam adókból (és hitelekből) fizeti. Bár a valóságérzék nem halt ki teljesen: a parlamenti választások óta a Kánaán minden nyilatkozattal későbbre tolódik néhány évtizeddel. Állampártjaink kongresszusai is sokat bajlódtak azzal, mikorra is fog teljesen felépülni a szocializmus; még állt az állványerdő, amikor a fővállalkozók sorban csődöt jelentettek.
Most, hogy az álomgyári médiaportfolió kibővült az államival, a lehetőségek megsokszorozódtak. A választásokig most még maffiafilmeket vetítünk, a költségvetési viták idejére jöhetnek a katasztrófafilmek, menetrendszerűen érkező nagy nemzetmentésekkel, és nem kell aggódni: a Nemzeti Ötéves Terv reklámfilmjeinek forgatókönyveit a legkiválóbb referenciákkal rendelkező embereink írják. Kicsit több odafigyeléssel még a 2001-es baki is elkerülhető, amikor a főhős – őszinte megdöbbenésére – óriásplakátokról tudta meg, hogy már tavaly óta boldog szállodatulajdonos.
Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető
Korábbi írásai a Galamusban:
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak
A magyar nyelvtörvény
Kilátás a hajóból
Egy forradalom képei
Kóstoló
A népről és az ő akaratáról
Sorvezető hobbipártoknak