Nesze semmi – fogjuk fel jól

Az oktatáspolitikára irányuló – egyébként igen szerény – médiaérdeklődés egyik gumicsontja az elmúlt években a  „buktathassanak-e a tanárok alsóban szülői beleegyezés nélkül” kérdése volt. A szakemberek – oktatáskutatók, pszichológusok – szerint ne tegyék, fejlődéslélektani tény ugyanis, hogy a gyerekek különböző készségei eltérő ütemben fejlődnek, s ez nem ok arra, hogy amiből jók, azt is ismételniük kelljen – Ranschburg Jenő metaforájával élve: a maci és a kisoroszlán más-más tulajdonságban fejlődik gyorsabban. Nem túlzás viszont azt mondani, hogy a súlyos, megbélyegző kudarcélmény életeket tehet tönkre, 7-8 éves korban. A pedagógusok sokan vannak, hatalmas szavazói réteg, könnyen el lehetett hitetni velük, hogy nem módszertani-szemléleti változás történt, hanem a „jogaik” csorbultak, különben is, az oly kedvelt „józan ész” is azt mondja, buktatás azóta van, amióta világ a világ. Így aztán a Fidesz, önmaga politikai logikáját illetően racionálisan, rendszeresen és következetesen ígérgette a buktatás visszaállítását.

Nem meglepő: a minőségellenőrzés rémével nemrégiben megfenyegetett tanároknak visszaédesgetésül most újra bedobták: végre kedvükre buktathatnak újra, s hogy eltanácsolás esetén ne az iskolának, hanem a szülőnek kelljen gondoskodnia az oktatási feltételek megteremtéséről. A politikai diskurzusok megszokott rendje szerint azonnal válaszolt az MSZP oktatáspolitikusa, mondván hogy az iskola feladata a gyerekek tanítása, nem kizárása – nehéz ezzel egyet nem érteni, bár a buktatás tilalmáról Szabó Zoltán nem beszélt, nyilván, mert van olyan szocialista oktatáspolitikus (nem Szabó), akinek nem kevésbé szívügye a pedagógia e hagyományos, ámbár a pszichológusok szerint több kárral, mint haszonnal járó eszközének védelme, mint konzervatív kollégáinak.

Nincs hát irigylésre méltó helyzetben az MDF: meg kell szólalni, mert kampány van, de nincs mit mondani, mert oktatási program nincs. A két valódi, egymásnak szögesen ellentmondónak tételezett (mert hiszen a kifejtettek szerint csak részben az) oktatáspolitikai elképzeléshez képest kell most belőnie magát valahogy az önmagát konzervatívként és liberálisként is eladni szándékozó alakulatnak, és a tartalomhoz több szempontból sem tud viszonyulni.

Először is: a konzervatív és a liberális oktatáspolitika már az oktatás alapviszonyaira vonatkozóan is egymás ellentéte. Másodszor: az MDF-nek nincs oktatáspolitikusa (sem): Almássy Kornél távozása után az MDF már akkor sem töltötte be a frakciójának járó posztot az Oktatási bizottságban, amikor még volt frakciója, s az oktatást érintő vitákban nemigen szólalt meg. Programja oktatási részéről ezért aztán, lapos közhelyeken kívül – legyen minden jó, jobb, még jobb minőségű –, nem sokat tudunk. Szerencse ebben a szerencsétlenségben, hogy a szakmai tartalom irreleváns egy-egy reagáló nyilatkozatban (szakpolitikai viták meg már régen nincsenek Magyarországon): a kezdő politikai tanácsadók is tudják, hogy a szakmai megalapozottság kifejezetten alkalmatlan a „pozicionálásra”. Sokkal nehezebb blazírt arccal hülyeségeket beszélni, ha az ember tudatában van annak, szakmailag tökéletesen megalapozatlan, amit mond. Ehhez igazi, sokat próbált profinak kell lenni. A nyilatkozó politikusnak komfortosabb tehát a nagyvonalú felszínesség.

Az MDF újdonsült oktatáspolitikusának közleménye mintaszerűen valósítja meg a tanácsadók által elvárt ürességet. Kellőképpen közhelyes, megfelelően szembehelyezkedik mindkét ismert állásponttal, hogy középen fogjon „pozíciót”, van benne saját szlogen sulykolása („kicsi és okos állam”), van benne értő fülnek érzékelhető, de rákérdezésre elsunnyogható mértékben cigányozás, amely mindig édes zene a jobboldalon. A témáról nem mond semmi érdemlegeset – elsőben ne lehessen buktatni (ez a liberális kecske), de másodiktól már a tanár joga legyen eldönteni, mit lát jónak (ez a konzervatív káposzta). De a mások által bedobott téma jó ürügy arra, hogy az MDF elménkbe csempésszen néhány üzenetdarabocskát, legalábbis hogy megpróbálkozzon vele.

Ez a „mindenből egy kicsit” jellegű megszólalás elmegy a többi közt, ha egy szóvivő mondja, de problematikus, ha egy párt oktatási kabinetjének vezetője nyilvánítja ki. A színek összeadása a fizikában ugyan fehér fényt eredményez, a festőpalettán azonban sajnos csak szürke masszát. S mivel a politika általában nem éteri szférákban mozog, sajnos nem a ragyogással, hanem a szürke masszasággal jellemezhető az, amit az MDF oktatáspolitikai elképzeléseiről Szécsi Gábor mondott. Kétségtelen, számára „a mindenből egy kicsit” a legtesthezállóbb, hiszen más kampányokban képviselte ő már a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP oktatáspolitikáját is, mikor hogy adódik.

A régi, jól ismert MDF-es „mindenki hülye, csak én vagyok okos, mert nekem... stb.” fordulatot követően ugyanis olyan aranyigazságokra nyitotta rá elménket, mint például hogy „az általános iskolai oktatásnak a gyerekek érdekeit kell szem előtt tartania” (hű!); „véleményünk szerint az általános iskolai nevelés alapja a szülő a tanár és a tanuló kölcsönös bizalma a gyermek előrejutása érdekében” (újfent hű, sőt hűha!). Különösen megnyugtató a következő állásfoglalás: „A politika feladata, hogy megteremtse a minőségi, európai színvonalú közoktatás feltételeit: növelje a pedagógusképzés színvonalát, ezáltal helyreállítsa a tanári szakma társadalmi presztízsét, megoldja az oktatás hosszú távú és fenntartható finanszírozását és elősegítse a tanítás három legfontosabb szereplőjének: a tanárnak, a szülőnek és a tanulónak a kölcsönös bizalmát és legteljesebb együttműködését. Az MDF ezt tekinti céljának.” Nyilvánvaló: a többi párt, galád módon, minősíthetetlen, mucsai közoktatást akar, romló színvonalú pedagógusképzéssel, tovább erodálva a tanári szakma tekintélyét, eszében sincs megoldani az oktatás finanszírozását, ráadásul se a tanár, se a szülő, se – szigorúan utolsó helyen említve, ahogy Szécsi teszi – a gyerek, különösen pedig az ő együttműködésük nem érdekli. Stabil, biztonságos mondatok ezek, nincs épeszű ember, aki ne így gondolná, és elkerülhetők általuk az olyan sikamlós kérdések, mint „hogyan, milyen elvek mentén, milyen mintákat, modelleket követve, milyen adatokra, kutatásokra, szakértői anyagra építve” – ez azért fontos, a politikai tanácsadó szemével nézve, mert a „szakértelem pártja” így a szakmai vitát elkerülheti egy tetszetős közhelykatalógus fölmondásával.

Az MDF oktatáspolitikai koncepciójának eddig ismert egyetlen konkrétuma, nevezetesen hogy Bokros Lajos szerint a kisiskolákat be kell zárni, most nem hangzott el. Az igazságosság kedvéért tegyük hozzá: ezzel a kijelentéssel nem a kijelentés maga a baj, hanem a mögötte álló érvelés. Mert az a legteljesebb mértékben rendben van, ha egy politikai erő úgy gondolja, hogy pedagógiai, oktatási, minőségbiztosítási és esélyegyenlőségi megfontolások alapján érdemes mérlegelni, mi jobb a gyereknek: ha lakhelyén tanul, családias környezetben, hosszabb utazások nélkül, és több figyelem jut rá, mert kevesebben vannak, de csak nagyon szűk körű gyerekközösségben él, talán erősen kontraszelektált tanárok foglalkoznak vele, sokkal rosszabb infrastrukturális körülmények között tanulhat, s lehet, hogy az iskola hátrányai olyan hátrányokat jelentenek majd, amelyeket soha, egész életében nem fog tudni leküzdeni. De csak pedagógiai vagy esélyegyenlőségi mutatók, s nem a financiális ésszerűség vezethet kisiskolák bezárásához.

Megjelent viszont egy eddig kevéssé ismert elem: Szécsi szerint azért van szükség egésznapos iskolára, mert „a hátrányos helyzetű gyerekek számára hasznosabb, ha a segítségükre szánt támogatásokat közvetlenül nekik juttatjuk el”. Csipetnyi rasszizmus ez, nem sok, alig észrevehető, épp csak hogy a jobbos szavazó szívét megdobogtassa. Pedig az egésznapos iskola mellett, egy oktatáspolitikai kabinet vezetőjének illene tudnia, vannak civilizáltabb érvek is. Például lehet mondani, hogy az iskola dolga a tanítás, ne robotoljon a gyerek esténként otthon, és a tanár ne kérhesse meg a kedves szülőt, hogy az órai anyagot legyen szíves befejezni gyermekével, mert neki, sajna, nem jutott rá ideje napközben – merthogy ma van erre példa, fölösen. Aztán lehet az egésznapos iskola mellett érvelni azzal, hogy növeli az esélyegyenlőséget a különböző szociális hátterű gyerekek között, mert így eltűnnek a különórák, és az iskolai foglalkozásokon bárki hozzáférhet mindahhoz, a színjátszókörtől a szakkörökön át a tömegsportig és a művészeti nevelésig, amit most leginkább csak a jól szituált szülők gyerekei kapnak meg.

Volt Szécsinek még egy mondata, amely keveset beszélve is sokat mond – igaz, nem az oktatásról. Az MDF vezető oktatáspolitikusává avanzsált Szécsi Gábor szerint „pont az ilyen vitákban sikkad el a lényeg, hogy a magyar közoktatás szemléletváltásra és reformra szorul.” Hát bizony, azt politika iránt érdeklődő oktatáspolitikus – nem beszélve egy kabinetvezetőről – tudja azért, hogy az elmúlt nyolc év az oktatást illetően másról sem szólt, mint hogy a magyar közoktatás szemléletváltásra és reformra szorul. Az sem titok, hogy politikai pozicionálás okán az MDF ugyanúgy szembement minden szemléletváltó és reformelképzeléssel, illetve -intézkedéssel, mint a Fidesz – hogy a szakmai, tartalmi véleménye mi a pártnak, az ugyanúgy sohasem derült ki, ahogy most sem.

Ha máshonnan nem tudna Szécsi Gábor a szocialista és egykori szabad demokrata koalíció elmúlt években tett szemléletváltó és reformtörekvéseiről az oktatásban, legalább azt észre kellett volna vennie, hogy a négy évvel ezelőtti választási kampányban Magyar Bálint miket mondott a sajtónak Kecskeméten – gondolom, Szécsi mellett ülve, hiszen az akkori oktatási minisztert ő maga kérte, hogy segítsen neki kampányában.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!