A praktikum és a morál

A praktikum és a morál
avagy lehet-e alternatív véleményközlő lap a Magyar Nemzetből?


Új korszakához érkezett a jobboldali sajtó: már a Magyar Nemzetben is olvashatunk olyan írásokat, amelyekben ellenszenves figuraként ábrázolnak fasisztákat (ld. a Budaházy-ügyről szóló tudósításokat). Sokan abban reménykednek, hogy ettől kezdve az ottani újságírók – akik mégiscsak értelmiségiek – rákényszerülnek a civilizált és elfogulatlan véleményalkotásra, és uszítókból, antiszemitizmusban és a keresztény úri gőgben kéjelgő, csőlátású antikommunistákból egy valóban alternatív – mondjuk például egyszerűen konzervatív – nézőpont képviselőivé válnak. De vajon működik-e ez a mechanizmus? Válhat-e katartikus erővé számukra az a tény, hogy a Jobbik most a „partner” szerepéből de facto a „rivális” szerepébe lépett át, és ezzel pragmatikusan veszélyezteti a Fidesz választási eredményeit? Válhat-e ez a pragmatikus tény egy morális fordulat előidézőjévé? Volt már ilyesmire példa: Katona Bánk bánjában például, amikor a gazság praktikusan a főhős családját is elérte, akkor az felismerte a gazság valódi természetét, és morális lényként szállt szembe mindazzal, amit addig, minden morális megfontolás kizárásával, szolgált.

Egyelőre itt most annyit látunk, hogy a Magyar Nemzet első lépésként megtörte a maga monolit ellenségképét, és plurális ellenségképre váltotta fel. Vagyis ezúttal nemcsak a kommunisták, zsidók és prolik az ellenségeik, hanem bizonyos nácik, fasiszták is. Kérdés, hogy ez elég-e általában is a pluralizmus eléréséhez, vagy csupán annyit jelent, hogy speciel az ellenségek regiszterében máshová került a választóvonal, de ez csak a fasiszták egy bizonyos csoportjára vonatkozik. S mihelyt eldől a Fidesz és a Jobbik közötti, hatalmi erőviszonyok kérdése, ez az egész változás csupán múló epizódnak bizonyul, és a továbbiakat már az ebből következő játékok szabályai fogják meghatározni. Vagyis maradunk a pragmatikus hatalmi dimenzióban, amelynek semmi köze semmiféle morális szinthez.

Ma ez ügyben újabb, szokatlan fejlemény tanúi lehettünk: a Magyar Nemzet hírt adott arról, hogy a náciknak a szocialista Lendvai Ildikó („ellenség”) is a célpontjuk volt, őt is meg akarták támadni, egy kies lépcsőházban („áldozatiság”). Pedig, eddigi szokásához híven, a lap ezt el is hallgathatta volna.

Ma még nem voltam sem villamoson, sem uszodában, így arról nem szerezhettem tapasztalatokat, hogy milyen a viszonya ehhez a budai úri közönség azon részének, amelyik a járműveken Magyar Nemzettel, a vízben viszont árpádsávos vagy piros-fehér-zöld úszósapkában közlekedik. Arról tehát semmilyen szinten nem alkothattam képet, hogy ők miként reagálnak „az ellenség is lehet mártír” axiómára. Eddigi tapasztalataim szerint az ilyesmi különösen ingerültté szokta tenni őket, és szinte balesetveszélyes helyzeteket hoz létre. Általában szemmel látható feszültségeket okoz bennük a kérdés: hogy követhettek el ekkora árulást, és hogy írhattak le olyat az újságírók, miszerint ha valaki megtámad egy kommunistát, azt „bántalmazásnak” lehet minősíteni? És nem „jogos önvédelemnek”?! (Ld. még „a magyar sereg a hazát védte a Don-kanyarnál” ezzel analóg axiómát is.) Eddig ilyen nem volt! Most pedig a Magyar Nemzet azt írta: Lendvai Ildikó bántalmazása is a Hunnia Mozgalom tervei között szerepelt - állította a Budaházy-csoport ügyében hangfelvételeket rögzítő százhalombattai vállalkozó”. És még csak idézőjelbe se tették a „bántalmazás” szót! Baj lesz ebből – kiabálás járműveken és úszósávok szándékolt áthágása vízben.

A jóslatom egyik része tehát az, hogy a Magyar Nemzet ezzel a lépésével szembekerül jó néhány olvasójával, esetleg el is veszíti őket, de mégsem adnám fel a reményt. Végtére az ötvenes években is előfordult, hogy amikor Rákosi vezér az emberi egyenlőségről, a szolidaritásról és az igazi demokráciáról beszélt, akkor néhány értelmiségi ezt komolyan vette, és ezek jegyében kezdett írni. Ami miatt egyébként hamar Recsken találhatta magát, de ez egy másik kérdés. Most Orbán konszolidációt, békés együttműködést és igazi keresztény szellemiséget emlegetett – hátha mégis van olyan naiv lélek a jobboldali újságírók között is, aki elhiszi neki. Adja Isten – egy újság lapjain csak mindnyájan jól járhatunk ezzel.

A Recsket meg majd meglátjuk – ha mégis oda viszik őket, rám számíthatnak.

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!