Olvasnivaló káosz idején
- Részletek
- 2010. március 04. csütörtök, 04:23
- Gombár Csaba
Gombár Csaba írása és részlet Szilágyi Ákos új könyvéből
Gombár Csaba
Olvasnivaló káosz idején
Szilágyi Ákos könyvét megírta. Az a címe, hogy A kékek és a zöldek; Hideg polgárháború Magyarországon. A Palatinus kiadó jelentette meg 737 számozott oldalon és számos esetben miniatűr tanulmánnyá bővített 491 lábjegyzettel dúsítva. A válságról van szó, persze. A hazai és világszerte dúló válságról többféle szaknyelven lehet megszólalni, de Szilágyi Ákos fütyül a szaktudományos határokra, s csak mint „egyszerű magyar látnok” világosít fel bennünket. Az, hogy a bizantológiától vagy a szociológiától a filozófiáig szárnyal, megnyugtató, mert végre veszi valaki fáradtságot, hogy az együgyű jelenidejűség felszínes közvélekedésétől elszakadva végre többet mondjon. – És nem akárhogy! Megszövegezett gondolatai sodró hatásúak, s mi tagadás, szórakoztatóak is. S most csak ez utóbbi miatt írok – mert még valakit a 737 oldal elriaszt az olvasástól. Hogy Szilágyi Ákos tud írni, azt nem kell mondanom. De most mintha rájöttem volna valamire - mégpedig arra, hogy Ákos használja az orosz irodalomból ismert szkaz beszédet, stílust. Ez a szkaz valami olyan, köznyelven megfogalmazott közvetítő tudatra utal, amely a szerző és a főhős tudata, szövegelése között kibukik, „felüti a fejét”. ( A szkaz-tudományom Jevgenyij Popov: A hazafi lelke című könyvének olvasásából ered, ahol legnagyobb meglepetésemre, a regény végén, felvilágosító utószó olvasható a régvolt könyvkiadás emlékeként. – Irodalmi elemzés? Csak Szilágyi Ákosnak szabadna idegen réteken bóklászni?) Hogy érthetőbb legyek: Ákos nekilendül például egy gondolatmenetnek, ahol okfejtése érveit az antropometriától a teológiáig gyűjti egybe, hogy bemutassa, miért is mondják, hogy nálunk a rendszerváltás befejezetlen maradt. S íme, a szkáz: Hála isten, hogy az maradt, még csak az kéne, hogy ezek fejezzék be stb. S ez sem a megidézett tudományok, de nem is a szerző beszédmódja, hanem hétköznapjaink köznyelvi ítéleteinek közvetítése. Játékosság is - naná! Káosz idején különösen javallott.
Részlet Szilágyi Ákos: A kékek és a zöldek; Hideg polgárháború Magyarországon című könyvének harmadik fejezetéből:„Kis magyar hisztéria”
Megtörhető-e a hisztérikus állapot?
A leválthatatlan hatalom számára – láttuk – a választási vereség lett az a traumatikus élmény, amelynek egy bizonyos értelmezéséhez „a gondolkodás, az érzelmek és az aktivitás betegesen hozzákötődtek”. Az ilyen megrögződött, bénult állapotban „az aktuális problémák megoldhatatlanná válnak, ha bármilyen vonatkozásban vannak a kritikus ponttal. Ezt azonban a közösség csakúgy, mint az egyén, nem képes bevallani, és nem is meri magának bevallani. Belemenekül tehát valami álmegoldásába, a megoldás illúziójába, s kitalál valami formulát vagy kompromisszumot, melyekkel összeegyeztethetetlen dolgokat próbál összeegyeztetni, „gondosan kímélve azokat az erőket, melyek a valóságban a megoldás útjában állnak, éppen azokat, melyekkel a megoldás érdekében meg kellene küzdenie.”
A hisztériát, ha egyszer kitör, nehéz leállítani. A hisztérikus tömeg vagy a hisztérikus elit gyakran még azokat is eltiporja (meglincseli, palacsintává lapítja, darabokra szaggatja, kivégezteti stb.), akik pedig kezdetben esetleg a hisztérikus közösség vezetői voltak, és a hisztériát – szándékosan vagy szándéktalanul – hisztérikus szavaikkal és tetteikkel elindították vagy szították. A hisztéria görcsös átvonaglását egy közösségen éppoly hiábavaló megállítani, mint gyilkos futása közben az ámokfutót. Lehetetlen ésszerű magyarázatokkal operálni ott, ahol a vak indulat uralkodik el a közösségen, ahol beszámíthatatlanná és kiszámíthatatlanná válik a „másiktól”, az „idegentől”, az „ellenségtől”, az „árulóktól”, a „bűnözőktől” rettegő emberek viselkedése, ahol rendszerré állt össze a hisztérikus világkép, amely ugyan alapjaiban hamis, de e hamis rendszeren belül végleges, egyszerű és ésszerű (pontosabban: ész-szerű!) magyarázat van mindenre; a hisztérikus elme előtt világosan áll minden baj és rossz oka: a nem-emberként felfogott és idegenként, ellenségként, bűnözőként, tébolyultként stigmatizált másik ember. A hisztérikus megoldás is világos, mint a nap: a másik embert el kell tenni lába alól vagy legalábbis ki kell iktatni a közösségből, ártalmatlanná kell tenni. A hamis helyzetben élő egyén vagy közösség – írja Bibó István – nem akar (nem képes, nem mer) szembenézni valamivel: a rá nézve kellemetlen megállapításokat elüti vagy letorkollja: „A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlenegy hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar.”
A hisztérikus világkép cáfolhatatlan. Akár egy költemény. Vagy az Úristen. Lehet hinni benne és lehet nem hinni. A hisztérikus világnézeti konstrukciók azonban nemcsak zártak minden más, eltérő, ellentétes igazság számára, de rendkívül expanzívak is: mohón gyömöszölnek magukba minden problémát, amivel képviselőjük élete során maga körül találkozik. Elnyelik az egész világot. Nincs az az összeesküvés-elmélet, nincs az az üldözéses téveseszme, amely mindazt, amit a józan ész alapján érvelve felhoznak ellene, ne lenne képes játszi könnyedséggel beépíteni tévképzetei hamis rendszerébe. A hisztéria megszállottjának arca egy-egy ilyen – az ő szemében szánalmasan naiv, ha ugyan nem kifejezetten gyanús – racionális megfontolás, ésszerű ellenérv vagy kérdés hallatán, diadalmasan felragyog, mint akinek végre kezébe adták saját igazának régóta keresett, megdönthetetlen, végső bizonyítékát. A világ minden eseménye, minden összefüggése, minden ténye és vélekedése úgy fordul felé, mint saját eszméinek tükre. Mindenen átlát, holott csak saját képzetei és eszméi rendszerének tükröződését látja mindenben. Nem meglepő, hogy aki a világra úgy tekint, mint ellene szőtt összeesküvésre, arra – e tükörből – a világ is úgy fog visszatekinteni, mintha összeesküvés lenne: mintha minden lépését figyelné, mintha üldözné őt, mintha állandóan azon törné a fejét, hogyan lehetne ártani neki. Az egyén pszichózisai és a közösségi pszichózisok e tekintetben alig különböznek egymástól.
A hisztériával szemben a racionális – tehát az észre, az értelmi belátásra apelláló – politikai érvelés hatástalan; a hisztérikus világkép kívülről megingathatatlan; a hisztérikus közösség erkölcsi belátására, érzelmeire hatni szintén hiábavaló erőlködés („Ugyan miféle erkölcsi belátást vársz te itt tőlünk, amikor torkunkon a kés? Amikor sötét erők végpusztulásunkra törnek? Talán csak nem te is őket szolgálod, kurafi?”). Ha pedig hisztériával válaszolnak a hisztériára, azzal természetesen csak megerősítik a hisztérikus világképet: „Nem megmondtuk, hogy ezekkel a tébolyultakkal nem lehet tárgyalni?” A hisztéria elhatalmasodása, tartós társadalomlélektani állapottá mélyülése ellen csak az jelenthet védelmet, ha megpróbálják kihúzni alóla az egzisztenciális és politikai talajt, amit persze a hisztéria tartós fennmaradásában érdekelt erők minden módon igyekeznek fognak megakadályozni. Ilyen erők – természetesen nem sötétben rejtező, démonikus, alvilági erők, hanem társadalmi erők! – racionálisan, tehát minden hisztérikus rémlátás nélkül is feltételezhetők. Persze, isten őrizz, hogy a hisztériát egyedül az ő fondorlatos művükként állítsuk be, és teljes egészében ilyen-olyan gazdasági vagy hatalmi érdekekre vezessük vissza, ez csak a hisztérikus világkép ellenkező előjelű – a tébolyig racionális – megismétlését jelentené.
A hisztériával szemben hatékonyan csak a hisztéria talajának – a hamis alaphelyzetnek – a megszüntetésével lehet felvenni a küzdelmet. És talán – a hisztéria tökéletesen zárt világképét elbizonytalanító, kikezdő, felbomlasztó – nevetéssel, hiszen a hisztérikus világképnél komolyabb – azaz minden nem illeszkedőt, eltérőt kirekesztő vagy a mániás kényszer logikája szerint átformáló – világkép, a nevetésnek ellenállóbb szemléletmód alig képzelhető el. A hisztéria semmiféle távolságtartást, kétséget, fenntartást nem tűr meg azzal a világgal szemben, amely a hisztérikus lelkiállapotban felépül. Tökéletes azonosságot feltételez, amelyben egyén és a közösség létezése minden reflektált különállását, önállóságát, szabadságát elveszíti. Pontosan úgy, mintha megszállná valamilyen erő, vagy mintha átadná magát egy ilyen erőnek, amire legtöbbször éppen azért kerül erre sor, mert az egyén vagy a közösség nem elég erős – nem képes vagy nem hajlandó – saját lábára állni, és a realitás talaján helyt állni. Mondanom sem kell, hogy nem a hiszterizált közösség kinevetéséről beszélek. Isten őrizz gúnyt űzni a hisztérikus emberből vagy közösségből, egy ilyen támadás – és éppen mert alapjaiban rendíti meg a hisztéria hibátlanul zárt logikáját – csak megerősítené őt e hamis világ igazában, a nevetést és a nevetőket pedig – ahogyan azt a nevetés kultúrtörténete oly meggyőzően mutatja – a rontására és elveszejtésére törő ördögi erőkkel hozná összefüggésbe. Ne feledjük persze, hogy a hisztérikus embernek és közösségnek is megvan a maga sajátos nevetése – így is nevezik: hisztérikus vagy szárdonikus nevetésnek –, ez azonban inkább „nem-nevető nevetésként” jellemezhető, amely a félelmetes és gyűlöletes másik – a halálos ellenség – megsemmisítésére irányul. Tehát nem is a hisztérikus nevetésről beszélek itt, hanem sokkal inkább a hisztérikus nevetést kikezdő nevetésről, az egyént vagy a közösséget a hisztériában megképződött világról leválasztó nevetésről, amely ilyenformán kiszabadítja őket abból a kelepcéből, amelybe szellemileg beleszorultak, lehetővé teszi, hogy kívülről lássák, mintegy kezükbe foghassák ezt a kelepcét, mint egy kihúzott, rossz fogat és ezzel kezdetét vehesse a hisztérikus lelki állapot meghaladása is.
A nevetésben folyó alapvető játéknak – mint Joachim Ritter írja – az a célja, hogy manifesztálja a komolyság számára idegennek (értsd: szokatlannak, eltérőnek, másnak, rendetlennek, értelmetlennek, banálisnak, megengedhetetlennek – Sz.Á.) az életvilághoz való hozzátartozását”, függetlenül attól, hogy ez mélyebb kritikának van-e szánva, vagy csak a komolyság korlátoltságától való megszabadulás vitális öröméből fakad. Mindez természetesen messzemenően vonatkozik a politikai hisztériáról való komoly, analitikus vagy épületes beszédmódra és hanghordozásra is, amely hasonlóképpen kirekeszti tárgyából – uti figura docet – mindazt, amit leszűkítően egyoldalú elméleti nézőpontjából nem a tárgyhoz tartozónak, feleslegesnek, lényegtelennek, nem illeszkedőnek ítél, holott talán éppen az életnek ezek a kirekesztett „lényegtelen” mozzanatai hordozzák magukban az igazságot, a keletkező jót és vele együtt a megújulás, sőt, a csoda reményét is.
Az elmélet nem az élet megfejtése és nem is az igazság, semmiféle abszolút érvényesség nem illeti meg. Az élettel szemben soha nem lehet igaza és az életnek ilyen értelemben soha nem lesz elmélete. Ennek a hisztéria-elemzésnek is egyetlen értelme a társadalmi és személyes önmegértés és önértelmezés, s nem az, hogy használható igazságokat adjon az olvasó, illetve a megszólított, néven nevezett állampolgári közösség kezébe. E sorok írójától mi sem áll távolabb, mint hogy használható igazságokat adjon bárkinek a kezébe. A használható (pontosabban: felhasználható) igazság per definitionem nem-igazság. Az igazság per definitionem használhatatlan. Hadd idézzem e fejezet zárásaképpen megint a filozófus Mihail Bahtyint, aki így ír „az igazság váratlan és előre nem látható jellegéről”: „Ne várjunk jót attól, ami törvényszerű és megszokott, a jót csakis a csodától remélhetjük.”