Bíró D. Péter sajtószemléje - 2010. 08.10.
- Részletek
- 2010. augusztus 10. kedd, 04:59
- Bíró D. Péter
Válogatás az elmúlt napok fontosabb írásaiból-interjúiból
FÓKUSZBAN:
2010. július 30.
Téved Orbán, amikor Kádárt másolja
Hazafi Zsolt interjúja Wéber Attila szociológussal
Hetek online
„Orbán Viktor sikerének titka, hogy a saját személye körül hozott létre egy jobboldali identitásközösséget – vélte lapunknak adott interjújában Wéber Attila, akinek a közelmúltban jelent meg könyve Metamorfózisok – A magyar jobboldal két évtizede címmel.”
„A rendszerváltáskor újjáalakult pártok az 1945 és 1947 közötti, illetve a Horthy-korszak jobboldali ideológiájához próbáltak visszanyúlni, és ’befagyasztott állapotban’ meg is találták őket az említett szubkultúrákban.”
„A nyugati konzervatív pártokról viszont semmit sem tudtak, a Kádár-rendszer korlátai miatt nem is tudhattak. …Antall nem véletlenül volt magányos politikus még a saját pártjában is. A jobboldalon ekkor is alig akadtak fajsúlyos politikusok.”
„Lázadók voltak, s noha voltak olyanok, akiknek szülei alsóbb szinteken párttitkárok voltak, de túlzás lenne komcsi gyerekeknek nevezni őket. A tipikus Fidesz-alapító kisvárosi, ’kádári középosztálybéli’, döntően első generációs értelmiségi családból származik.”
„…magán a Fideszen belül is két szubkultúra küzdött egymással, a meghatározó a szakkollégisták, a vidéki srácok (Orbán, Kövér, Áder) által vezetett kör volt, a Magyar Narancs (fővárosi értelmiségiek) körével szemben. Az utóbbi szociokulturálisan inkább az SZDSZ-hez húzott.”
„Az SZDSZ-Fidesz-rivalizálásnak a szimbolikus eseménye volt, amikor 1990 végén a szegedi Fidesz-kongresszuson Kövér László arra figyelmeztette saját tagságát, hogy előbb-utóbb nyílt lejáratás és nyílt harc kezdődhet a baloldali, de különösen az SZDSZ körüli értelmiséggel. A testvérháború 1993-ra eszkalálódott, amikor Fodor Gábor és a ’Narancs-kör’ otthagyta a Fideszt, aminek következtében a párt kis híján kiesett a Parlamentből 1994-ben.”
„A Fidesz vezetőinek egyébként mindig volt valamiféle averziója a fővárosi értelmiséggel szemben, de a jobboldali politikusok többségét – különösen a kisgazdákat – azért annál jobban lenézték, semhogy átálljanak közéjük. Antall halála után vákuum jött létre a jobboldalon…".
„Tudomásom szerint az Antall József körüli vezető jobboldali értelmiségiek és háttéremberek keresték fel Orbán Viktort, és segítették abban, hogy a jobboldal vezetője legyen. Minden szellemi és anyagi erőt megmozgattak annak érdekében, hogy a Fidesz jelentős politikusai vezető szerepet kapjanak az újjászervezett jobboldalon. Ehhez természetesen nemzetközi támogatást is szereztek.”
„Szépen lassan kialakul a Fidesz új identitása, amely elvezet az 1998-as ’polgár’ szó köré épített mérsékelt, nyugatos politikai filozófiáig, amivel a választásokat is megnyerik. Ehhez képest a 2000-es év millenniumi giccse, a Szent Korona köré épített politikai gondolkozás megjelenése már az avíttas, két világháború közötti magyar jobboldali hagyományhoz való visszanyúlásra utalhat…”
„A jobboldali fordulat 2002-re lesz teljes, amikor tervezett módon, tudatosan úgy döntöttek, hogy nem kísérleteznek tovább, hanem úgymond lestoppolják a jobboldali bázis egészét… Szerintem ez hozzájárult ahhoz, hogy 2002-ben elvesztették a választásokat, mert a politikai centrumból szavazatokat vesztettek. Igaz, cserébe a Fidesz körül alakult ki egy olyan jobboldali identitásközösség, ami még rossz időszakokban is megbonthatatlannak tűnik. Kétféle Magyarország jött létre, az egyik a Fidesz körül, a másik az MSZP körül, ebből adódóan a két párt 2002-ben és 2006-ban közel azonos társadalmi bázissal rendelkezett.”
„Számomra… úgy tűnik, hogy van egy tévedése is Orbánnak, amikor a Kádár Jánosra jellemző hatalomgyakorlási technikát ’másolja’. A kádári politika részleges sikerességének alaptézise volt a kettős függés, amely lehetővé tette, hogy a legvidámabb barakká váljon az ország. Hiszen egyrészt egyre alacsonyabb szinten függtünk a Szovjetuniótól politikailag és katonailag, ám a Nyugattal is képesek voltunk politikai, de leginkább gazdasági diskurzust folytatni, aminek példája a nyolcvanas években megkötött IMF-szerződés. A ’már nem’ és a ’még nem’ köztes állapota viszonylagos mozgásteret biztosított egy ideig az MSZMP főtitkárának.
Nem akarok egyenlőségjelet tenni Kádár és Orbán közé, de ma Magyarországnak külpolitikai és külgazdasági szempontból egyirányú a kiszolgáltatottsága, ami megítélésem szerint más típusú politizálást igényel. Orbánnak nincs lehetősége a hintapolitikára, erős és egyértelmű a magyar politika külső körülmények általi meghatározottsága - leginkább az eladósodottság miatt. Próbálkozni lehet és kell a határok tágításával, a mozgástér szélesítésével, az igazi kérdés éppen az, hogy mit tud e téren a magyar miniszterelnök a közeli jövőben elérni.”
2010. augusztus 6.
Halmai Gábor: Búcsú a jogállamtól
Élet- és Irodalom
„Ez az írás talán túlságosan szubjektív és indulatos hangvételű, de úgy érzem, olyasmit készülnek elvenni tőlem (és persze honfitársaimtól is, még ha nem is mindannyian veszik észre, sőt egyesek talán nem is fájlalják), ami nemcsak alkotmányjogászi szakmám miatt, hanem emberként és polgárként egyaránt nagyon sokat jelent számomra: a lehetőséget, hogy alkotmányos demokráciában élhessek hazámban.”
Az „új törvényhozás által május 16-án elfogadott, a nemzeti együttműködésről szóló politikai nyilatkozatról még… azt lehetett gondolni, hogy az új hatalom ártatlan kommunikációs frazeológiájáról van szó. Mára azonban világossá vált, hogy amihez Rákosi Mátyásnak és kommunista társainak még több évre volt szüksége, hogy ti. az 1946. évi I. törvény által létrehozott második köztársaság alkotmányos berendezkedését – amellyel az 1989-es rendszerváltók (köztük persze az akkori Orbán Viktor is) még büszkén vállalták a közösséget – 1949-re végleg leépítsék, az a mostani Orbán Viktornak és elvtársainak két szűk hónap alatt sikerült. Az új miniszterelnök a minap el is szólta magát… Mert - mondta Orbán - ennek a mostani, nem tisztelhető alaptörvénynek még preambuluma sincs. Pedig van, és ez a szöveg ekként magyarázza az 1989-90-es jogállami forradalom fő célkitűzését: ’többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése’. A mostani, szavazófülkés forradalom eddigi törvényalkotása kétségkívül ezeknek az elveknek az aláásását szolgálja.”
„Az elmúlt két hónap ’forradalmi’ törvényei és konkrét személyi döntései lényegében kiiktatták az alkotmányból a hatalommegosztás szervezeti biztosítékait, és ezzel az emberi jogok garanciáit. A szervezeti-személyi változások sorában a két legfontosabb az új köztársasági elnök személye, illetve előbb az alkotmánybírák kormány általi jelölésének lehetővé tétele, majd a kormány két katonájának alkotmánybírói jelölése volt. Azzal, hogy Schmitt Pál személyében Orbán bizalmasa, az államfő egyensúlyozó szerepére bizonyosan alkalmatlan pártpolitikus került a köztársasági elnöki pozícióba, egyszersmind a Legfelsőbb Bíróság elnökének, a legfőbb ügyésznek és az ombudsmanoknak a személye is garantáltan kormánypárti lesz, hiszen őket az államfő jelöli, a kormánypárti kétharmad pedig majd megválasztja. Valójában a köztársasági elnök személye már jelentősen csökkenti az Alkotmánybíróság szerepét is, hiszen a politikailag legkényesebb törvényeket éppen az államfő küldhetné alkotmányossági vétóval a testülethez. Schmitt nem fogja. De Orbán biztosra akart menni, nehogy az alkotmánybírák más kezdeményezésére hozzanak a kormánytöbbség számára kedvezőtlen döntéseket.”
„Sólyom László… egyéni tragédiája, hogy ezt végig kellett asszisztálnia - írták néhányan. De vajon valóban csak statisztaszerep jutott-e neki? Azokat a törvényeket, amelyeket alkotmánymódosítás kísért, az Alkotmánybíróság többségének mai felfogása szerint - mely nem fogadja el az alkotmánymódosítások alkotmányossági felülvizsgálatának lehetőségét - nem küldhette az Alkotmánybíróságra. Így az alkotmánybírák új jelölési rendszerét alkotmányossági vétóval nem támadhatta, csak a törvényhozónak küldhette vissza, az pedig természetesen a lényegen nem változtatott. De számos más törvény esetében élhetett volna az Alkotmánybírósághoz fordulás lehetőségével. Például a köztisztviselők indokolás nélküli azonnali felmondási lehetőségét megteremtő törvényt úgy küldte vissza a parlamentnek, hogy az indokolás tartalmazza, miért alkotmánysértő a szabályozás. Ez nyilvánvaló látszatcselekvés volt, hiszen biztosan lehetett tudni, hogy az Országgyűlés ezúttal sem változtat a szöveg alkotmánysértő elemein…De említhetném példaként az Országos Választási Bizottság idén februárban négy évre megválasztott tagjainak törvénnyel elrendelt újraválasztását, még akkor is, ha magam mint a megválasztott tagok egyike érintett, és így nyilván elfogult vagyok. Egy 2007-ben, az akkori Energia Hivatal elnökének hatéves mandátumát ugyancsak jogszabállyal megszüntető megoldást az alkotmánybírák alkotmányellenesnek minősítettek, mondván, minden szervezeti átalakítás nélkül az ilyen utólagos mandátum-lerövidítés sérti az alkotmánynak a szerzett jogokat biztosító jogbiztonsági elvét… Mint az államszervezet demokratikus működésének őre, szóvá tehette volna, hogy veszélybe kerül az Alkotmánybíróság függetlensége, ha olyan, párthoz közeli embereket jelölnek, akik még a törvényi feltételeket sem teljesítik. Sólyom hallgatásának rossz akusztikát kölcsönöz az a minapi bejelentés, hogy a leköszönő köztársasági elnökök járandóságait jelentősen megnövelte a kormánytöbbség, pl. életük végéig tartó gépkocsihasználatot, két fizetett munkatársat és legalább háromszobás állami lakást biztosítva nekik.”
2010. augusztus 5.
Nagy András: Harabin örök
Új Szó online
„Štefan Harabint először 1991-ben választották meg a Legfelsőbb Bíróság tagjává, a parlament pedig az utolsó Mečiar-kormány utolsó évében, 1998-ban nevezte ki a testület elnökévé, az első Dzurinda-kabinetnek ezzel az egyik legnagyobb bosszúságot okozva. Harabin túl nagy falat volt az akkori kormánytöbbség számára, nem is voltak képesek megegyezni leváltásában, hiába volt alkotmányos többségük. Ő erre a próbálkozásra egy alkotmánybírósági, majd egy strasbourgi beadvánnyal válaszolt, amelyekben személyi jogai megsértését akarta bebizonyítani, sikertelenül. 2003 után csak három évig volt nyugta Szlovákiának tőle, hiszen 2006-ban a Fico-kabinet őt választotta meg igazságügyi miniszternek…”
„Robert Fico számára a bíróságok csak azt az intézményt jelentették az elmúlt négy évben, ahova újságírókat lehet citálni, s amelyek segítségével komoly bevételekhez lehet jutni bizonyos sajtótermékek rovására. Ebben Harabin meg nagyon jó partnernek tűnt, a bíróság morálja és függetlensége négy év alatt a béka segge alá jutott.”
„Az, ahogy Harabin miniszterként kitakarította a Bírói Tanácsot, hogy ott többségben legyenek azok a bírók, akik majd őt választják meg, egy tökéletesen átlátszó színjáték kulisszája volt csupán.”
„Harabin az új kormánykoalíció megválasztása után azonnal megmutatta, hogy ő hogyan képzeli saját intézménye függetlenségét. A pénzügyminisztérium ellenőreit négyszeri próbálkozás ellenére sem engedi be a bíróság épületébe, s nyilván van még pár ilyen és hasonló ötlet a tarsolyában. A testület és a Bírói Tanács elnökeként nyilván fékezni fogja a bírósági reformot, s azt sem hagyja majd szó nélkül, ha valaki az előző kormány piszkos ügyeit akarja a bíróság elé vinni. Az elmúlt négy évben teljesen a saját képére szabta a bíróságokat, nem valószínű, hogy néhány kivételtől eltekintve nem az ő akarata érvényesülne.
Az egészben a legszomorúbb az, hogy a jelenlegi kormánykoalíciónak nincs alkotmányos többsége Harabin eltávolítására…”
2010. július 30.
Gadó Gábor: Az adóról mint büntetésről
Élet- és Irodalom
„Az Országgyűlés 2010. július 22‑i ülésnapján - egyebek között - két fontos törvényt is elfogadott. Határozott az alkotmány 70/I. §-ának módosításáról, majd pedig az ún. pénzügyi törvénycsomag részeként az állam (költségvetési szervek, közalapítványok, állami tulajdonú cégek) által fizetett, kétmillió forintot meghaladó juttatások 98 százalékos mértékű különadóval, visszamenőleges hatállyal történő megadóztatásáról.”
„Az alkotmány 70/I. §-ának újonnan megállapított (2) bekezdése a következőket tartalmazza: ’A közterhek viselésére szolgáló forrásokból, valamint az állami vagyonnal gazdálkodó, illetve az állam többségi tulajdonában vagy irányítása alatt álló szervezetek részéről jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmek tekintetében törvény, az adott adóévtől kezdődően, külön mértékű kötelezettséget állapíthat meg’.”
„A hatályos polgári törvénykönyv (Ptk.) 200. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy ’Semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik’. A rendszerváltoztatás óta eltelt két évtized bírói gyakorlata a Ptk. idézett rendelkezését a legváltozatosabb, a piacgazdasági viszonyok között jelentős élethelyzetekben alkalmazta… Egy juttatás, illetve jövedelem erkölcstelensége - mint Schiffer András helyesen kifejtette parlamenti felszólalásában – olyan magánjogi kategória, amely legalábbis idegenül hat az alkotmány szövegkörnyezetében… ami biztosan megállapítható, az csupán annyi, hogy az alkotmány módosítása nem tette (nyilvánvalóan nem tehette) eleve a jó erkölcsbe ütközővé a Törvény szerint különadó alapját képező, kétmillió forintot meghaladó juttatásokat. Lehetséges olyan helyzet ugyanis, amikor már az ötven- vagy ötszázezer forint kifizetése is vitán felül tisztességtelen, és előfordulhat, hogy az öt- vagy huszonöt millió forint összegű díj, juttatás, végkielégítés indokolt mértékűnek tekinthető vagy szerződésben történő kikötése legalábbis nem minősül a polgári törvénykönyv szerint a jó erkölcsbe ütközőnek. …Az állami juttatás erkölcstelensége azonban általános jelleggel, kivételt nem ismerő módon nem állapítható meg minden olyan esetre nézve, ahol a juttatás mértéke a törvényben meghatározott küszöbértéket, vagyis a kétmillió forintot meghaladja…”
„Nem járunk sokkal jobban akkor sem, ha az alkotmány 70/I. §-a (2) bekezdéséből a Törvény szerinti különadó mértékének alkotmányosságát kívánjuk levezetni… megkerülhetetlen kérdés, hogy az adóalap 98 százalékát elérő adómérték - valamint a kifizetőt terhelő 27 százalékos mértékű egészségügyi hozzájárulás fizetési kötelezettség - nem minősül-e már olyan súlyú adóterhelésnek, ahol az ún. büntető szándék válik az adó elsődleges céljává, a közteherviseléssel összefüggő alkotmányos funkciójával szemben meghatározóvá. Igenlő válasz esetén az új különadó megítélése alkotmányossági szempontból aggályos lehet, mivel az adó ez esetben meghatározó súllyal immár olyan társadalompolitikai szerep betöltésére vállalkozik, ami ellentétes az adók alkotmányban biztosított rendeltetésével.”
„Utoljára a különadó bevezetésének módjával kell foglalkozni. Az alkotmánymódosítást elfogadó parlamenti többség szándéka egyértelmű volt, még ha ez inkább az ülésteremben elhangzott felszólalásokból, nem pedig magából az alkotmány szövegéből rekonstruálható. A 70/I. § (2) bekezdésében ugyanis a ’az adott adóévtől kezdődően’ kifejezés hivatott annak alkotmányos alátámasztására, hogy a Törvény által bevezetett különadó fizetésének kötelezettsége olyan jövedelmekre is vonatkozik, amelyek az alkotmánymódosítás és a Törvény hatálybalépése előtt keletkeztek. Véleményem szerint az alaptörvény most elfogadott kiegészítése alapján csak a hatálybalépését követően keletkezett jövedelmek tekintetében állapíthat meg törvény fizetési kötelezettséget. Az alkotmány 70/I. §-a sem alkalmazható ugyanis úgy, hogy a rendelkezés olvasata az alkotmány más rendelkezésével ellentétbe kerüljön. Az alkotmány 2. §-ában biztosított jogállamiság, jogbiztonság követelménye kizárja a visszamenő hatályú adófizetési kötelezettséget megengedő alkotmányértelmezés lehetőségét...”
2010. július 21.
Egy hír a Szolnoki MÁV FC labdarúgócsapatáról
A Szolnoki MÁV FC hivatalos honlapja
„A mai napon ülésezett a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöksége. Számunkra jelentőséggel bírt az esemény, hiszen itt született döntés a korábban írt kérvényünkről. Ebben azt kértük, hogy az őszi mérkőzéseinket ne Kecskeméten, hanem Szolnokon játszhassuk. A testület teljesítette a kérésünket, tehát a villanyvilágítás hiánya ellenére is Szolnokon fogadhatjuk soros ellenfeleinket. Igaz, ez csak leírva ilyen egyszerű.
– A bajnoki cím megnyerése után tisztában voltunk azzal, hogy a Tiszaligeti Stadion nem felel meg a klublicenc által támasztott követelményeknek – kezdte nyilatkozatát Tóth Dénes klubigazgató. – …A villanyvilágítást képtelenség ilyen rövid idő alatt megoldani, ezért kérvényt nyújtottunk be az MLSZ elnökségéhez. A tárgyalások során végig úgy éreztük, hogy beadványunk zöld utat kap. Azonban tegnap este jött a hír, mely szerint olyan határozatot kívánnak elfogadni, hogy [villanyvilágítás] hiányában nem engedélyezik a mérkőzések Tiszaligetben történő megrendezését. Ennek okán volt pánik a vezetőségben, ám rögtön munkához is láttunk. Köszönhetően Szalay Ferenc polgármester úrnak, sikerült elérni, hogy az MLSZ végül is hozzájárult a beadványunkban kértekhez, így hazai pályán fogadhatjuk valamennyi ellenfelünket, kivéve a DVSC-TEVA csapatát…” (kiemelés: B.D.P.)
2010. július 16.
Villáminterjú Stumpf István politológussal
Bede Márton blogja
„Bede Márton: Stumpf úr, az első munkanapja előtti este átfutja azt a harminc oldalas szar kis alkotmányt, aztán nem lesz semmi gond a melóval?
Stumpf István: Igen.
Bede Márton: Köszönöm az interjút!”
2010. május
Szilágyi Ákos: A szótáríró pontossága
2000 online
„Kár, hogy ’a magyar nyelvet nem-érti-senki, nem-érti-senki, nem-i-sa-karja megtanulni!’ – ahogy a régi Fonográf-nótában énekelték valaha. Hát még a litván nyelvet! A litván nyelvet – ha ez egyáltalán fokozható – még ennyire ’sem-érti- senki, sem-érti-senki, nem-i-sa-karja megtanulni!’ Akkor hát most már e két egyedülállóan érthetetlen és senki által megtanulni nem vágyott nyelv testvérként ismerhet egymásra és ölelkezhet össze a magyar baltisztika vagy baltológia meglapítójának, Bojtár Endrének évtizedes munkával összeállított Litván–magyar nagyszótárában. A tudós szerző ugyanis a választott kevesek egyike, aki mindkét nyelvet érti: az egyiket, mert – lévén anyanyelve – beleszületett, mint afféle szerencsefia a készbe, a másikat meg, mert megtanulta, pontosabban hozzátanulta ahhoz a sok-sok érthetetlen és senki által megtanulni nem kívánt kelet-európai nyelvhez, melyeket még azelőtt vagy a litvánnal egy időben tanult meg – csakazértis.
E szavakkal csaptam bele a laudáció műfajának zengzetes húrjaiba két évvel ezelőtt, amikor Bojtár Endre Palládium-díjas lett aktuális tudományos teljesítményéért: a Litván–magyar nagyszótárért. Most, hogy a személyes életidő szerelőcsarnokából kigördül lassan a tudós szerző hetvenedik évének szép kerek dátuma is, és alkalom adódik e sok évtizedes és szerteágazó tudományos pálya egészének áttekintésére, ott szeretném folytatni, ahol akkor abbahagytam: a ’csakazértis’-nél.’
Először is mi az, hogy „csakazértis”? Minden bizonnyal valamilyen ellenszegülés. Csak az a kérdés, minek? Minek szegülhet ellen a tudós, mondjuk azzal, hogy nagyszótárt ír?.... Mert ez itt a kérdés! Személyes ethosz, tudósi életpálya és személyes politikai kiállás kérdése egyszerre!”
„Egy egész nemzedék – a ’60-as évek derekán indulók – kulturális karakterének jellegadó vonása lett ez a különös ’nyelvi fordulat’ a szomszéd népek nyelve, irodalma, kultúrája felé. Szembeötlő legalábbis, hogy Bojtár nemzedékéből milyen sokan kezdtek el a ’60-as évek közepén-végén egyszeriben lengyelül, csehül, szerbhorvátul, szlovákul tanulni (a német, az angol és egyáltalán nem utolsó sorban az orosz mellett) a honi bölcsészkarokon. Ezt a hirtelen támadt tanulási-ismerkedési vágyat nyilvánvalóan politikai érdeklődés, sőt szenvedély is motiválta: egyfajta ’közös ügy’ felismerése és szellemi kimunkálása, melynek középpontjában a szovjet birodalmi függésből való kulturális kiszabadulás állt, a birodalmi ’oszd meg és uralkodj’ elvével való szembeszegülés a környező országok történelmi sorsközösségének tudatosításával, a helyi értelmiségi csoportok közötti közeledés és szolidaritás új kulturális és politikai formáinak kitapogatásával a mindennapi életben, mélyen a hivatalos állami kultúra világa alatt…”
„…Bojtár Endre szótárírói pontosságáért az a tudósi és értelmiségi ethosz kezeskedik, amely egész eddigi tudományos és irodalmi életművét áthatja, s melyet elhíresült hitvalló esszéjében, az 1970-es évek elején ő maga nevezett a kelet-européer pontosságának. A szabatosság, a ’pontosan és szépen’ végzett munka igénye ekkor a kelet-európai ’slamperájjal’, az általános erkölcsi romlással, a ’körülbelül’ és a ’nagyjából-jó-lesz-az-ide’ államszocialista közérzületével állott szemben. De nem valamilyen fennhéjázó, gőgös kivonulást jelentett ez a kelet-európaiságból, hanem – éppen megfordítva – bevonulást és térfoglalást: a kelet-európaiság megformálását, a szellemileg gyatrának és a kiválónak, a morálisan infernálisnak és a hősiesnek, a művészileg hazugnak és igaznak, igénytelennek és nagyszabásúnak a szétválasztása jegyében. Azóta, hogy Bojtár Endre e személyes hitvallását megfogalmazta, sok idő telt el és nagyot változott a világ. Változott benne a közép-európai hely és az értelmiségi helyzete is, az ambíció és a feladat azonban maradt, mi volt: ’A feladat adott. Véget kell vetni a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek, aminek egyébként önmagunkon kívül soha senki nem dőlt be, s tiszta, okos fővel el kell jutnunk a helyzet felismeréséhez, önmagunk, Kelet-Európa vállalásához. Kelet-européerekké kell válnunk, hogy européerek, s egyszer majd talán emberek lehessünk.’ 1989-ben – egy pillanatra – eljött az ’egyszermajd’ ideje, eljött és rögvest távozott is. Azóta egyre csak távolodik, és így is marad ez most már talán a politikai idők végezetéig.”