Ádám Péter írásához
- Részletek
- Napi apró
- 2013. június 22. szombat, 04:06
- Puskás István
Tisztelt Szerkesztőség, Tisztelt Ádám Péter!
Az imént olvastam cikküket, cikkét a Debreceni Egyetem olasz tanszékének viselt dolgairól, jelen levelemmel részben érintettségem okán, de még inkább a helyzetet – és a Tényeket! – ismerő olvasóként fordulok Önökhöz.
Méltányolom abbéli szándékukat, hogy a magyar felsőoktatás táján tapasztalható anomáliákat feltárják, de igen aggályosnak, sőt károsnak (mert épp a kitűzött vállalást teszi hiteltelenné) tartom Ádám Péter cikkét, mely – állításaiból, érveiből, sőt retorikai fordulataiból jól rekonstruálhatóan – egyetlen forrás vagy egyetlen érdek figyelembevételével, meghallgatásával született meg, amit mind szakmai, mind etikai szempontból elfogadhatatlannak tartok, kivált egy olyan orgánumnál, amely fennen hirdeti a tények tiszteletét.
Azt gondolom, az lett volna a minimum, hogy a másik felet, akiről a cikkben igen sommás – és sértően súlyos – állításokat fogalmaz meg, úgyszintén megkérdi, mielőtt vagdalkozni kezd. Szomorú.
Mivel Ádám Úr ezt igen nehezményezhető módon elmulasztotta, úgy döntöttem, néhány pontban összefoglalom azokat a Tényeket, amelyek ismerete nélkül távolról sem adható tiszta és hiteles kép a történetről.
1. Dr. Pete László egyetemi docens, tanszékvezető a cikk sugalmazása ellenére a magyar, sőt nemzetközi, tudományos élet megbecsült és elismert tagja, tudományos munkásságának tényei nyilvánosak, nagyot hibázott a cikk írója, hogy elmulasztotta – vagy ami még rosszabb –, esetleg tendenciózusan figyelmen kívül hagyta, hogy erről meggyőződjön. Pete Lászlót a Debreceni Egyetem BTK Kari Tanácsa, érvényes pályázata alapján, egy teljesen szabályos eljárásban 100 százalékos támogatottsággal választotta az egység élére. Ha ez nem elegendő legitimizáció...
2. Dr. Sztanó László „meghurcoltatásai” alapvetően abból fakadtak, hogy egykori kollégánk sajnálatos módon, többszöri (értsd több éven át megismételt) kérések és figyelmeztetések ellenére sem volt hajlandó a munkaköri leírásában meghatározott és munkaszerződésben vállalt kötelességeinek eleget tenni (jegyzőkönyvek bizonyítják ezen kijelentéseit). Csak egy példa: azt gondolom, hogy Önök sem tartanák egyáltalán kielégítőnek azt az oktatói teljesítményt, amely a vállalt minimum 20 órás munkahelyen tartózkodás helyett éveken keresztül (!) a tíz órát is csak igen ritkán érte el (azaz a kötelező óráinak jó ha a felét tartotta meg). És még egy tény: Sztanó László valóban igen tehetséges kultúratudományi kutató, de sajnálatos módon az egyetemen vállalt tantárgyai körében – olasz nyelvészet – az elbocsájtását megelőző 10 (!) évben egyetlen tudományos dolgozatot nem jelentett meg. Felmondásának körülményeiről, okairól pedig épp azért nem írok, mert véletlenül sem szeretném megalázó helyzetbe hozni egykori oktatómat, kollégámat, azzal, hogy kiteregetem a pontos körülményeket. (Bár azt hiszem, ezen cikk után, amely akár jogilag is védhető módon bőségesen kimeríti a jó hír megsértésének tényállását, akár ez is megtehető lenne.) Csupán annyit fűzök hozzá, hogy Ádám úr állításai köszönőviszonyban sincsenek a valós történettel.
3. Mastroviti tanárnő ügye hasonló előtörténet után, hasonló okokból zárult a szerződés meg nem hosszabbításával.
4. A nepotizmusról, mert ebben személyesen is érintve vagyok: az igen sajnálatos módon lekicsinylően gimnáziumi tanárnőként emlegetett testvéremre azért esett a választás, mert rajta kívül romanisztika nyelvészeti doktori fokozattal rendelkező, illetve fokozatszerzés alatt álló (ebben az esetben az utóbbiról van szó) kolléga nem adott be pályázatot a meghirdetett állásra. Munkájának értékelését, az eltávozott kollégával való összevetését éppen az elfogultság látszatát kerülendő nem teszem meg.
+1. A főváros-ellenesség emlegetése, ráadásul xenofóbia-konnotációban, felháborít, debreceniként kikérem magamnak a vidéki (le)minősítést, amely, sajnos, sokkal inkább mutatja a fővárosi (és nem budapesti) értelmiség attitűdjét és fóbiát, mint a valós helyzetet, különösen ebben a történetben!
Nem győzöm ismételni abbéli sajnálatomat, hogy egy alapvetően jó cél – a felsőoktatás minőségének javítása – vezette írás ilyen csúnyán félresikerült.
Teljesen tiszta lelkiismerettel vállalom abbéli véleményem, hogy a tanszékünkön az utóbbi években végbement személyi változások (amelyek egyébként épp az itt folyó képzések átalakításának, frissítésének, magasabb minőségűvé tételének a feltételeit teremtették meg, amit az eltelt rövid idő eredményei egyértelműen igazoltak is) mind szakmailag, mind jogilag – mind a hallgatókkal szemben etikailag – teljes mértékben vállalhatók, sőt szükségesek voltak, és azon anomáliákat számolták fel, amelyek felszámolása a cikk írójának szándéka is lenne. E helyütt szándékosan nem bocsátkozom egyéb részletekbe (kerülni kívánom a viszontvádaskodásnak még a látszatát is, pedig csak tényeket sorolnék) bízva abban, hogy ennyi érv és tény is elegendő állításaim bizonyításához.
Ezek után Önökre bízom, hogyan tovább.
Tisztelettel:
dr. Puskás István
egyetemi adjunktus
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
