rss      tw      fb
Keres

Értékalapú politizálás



– Vita: Mi lesz, mi legyen Orbán után? –

Mihancsik Zsófia: Mi lesz, mi legyen Orbán után?
Krémer Ferenc: Lehetséges-e kiegyezni az orbánistákkal?   
Lendvai L. Ferenc: Válaszok kérdésekre
Andor Mihály: Lesz-e valamikor Orbán után?
Fazekas Csaba: A kiegyezések népe jottányit enged a 48-ból     
Debreczeni József: Orbán után
Lánczos Vera: 2014 és a rezsim hagyatéka
Szüdi János: Orbán után a közoktatásban
Huszár Ágnes: Értékalapú politizálás
Gyurcsány Ferenc: Alkotmányos kérdésekben nincs kompromisszum
Mesterházy Attila: Egy fontos vita
Csillag István: Az Orbán-rendszer öröksége
Hanák András: Mi lesz utána?
Krémer Ferenc: Demokráciára nevelés – Mit tanulhatunk a német példából?
 



A Fidesz második négy éve – az eddig eltelt három alapján bízvást mondhatjuk – sokat rontott és fog is még rontani az immár nem „polgár”-oknak, csak „emberek”-nek nevezett honfitársaink túlnyomó részének életminőségén. Az orbáni, makrancoskodáson és nyílt becsapáson alapuló külpolitika pedig már eddig is nehezen jóvátehető károkat okozott Magyarország nemzetközi megítélésében. Uralkodásuk meghosszabbítása – demokratikusnak látszó választásokon – nemzedékek életét tenné tönkre.

Az összefogásnak tehát nincsen alternatívája, de csak világosan megfogalmazott elvek alapján. A jelenlegi kétharmad ellen a siker reményében fellépni kívánó politikai szövetségnek mindenekelőtt erkölcsi és szakmai hitelességet kell sugallni és bizalmat ébreszteni önmaga iránt. Csak így lesz képes leváltani a hatalmukba betokozódott politikusokat és őket minden módon – a nekik visszaosztott pénzekkel is – támogató vállalkozói holdudvart.

Tökéletesen egyetértek Mihancsik Zsófiával: az ellenzéki összefogás alapja egy világos politikai agenda kidolgozása lehet. Ebben pedig csakugyan kulcskérdés, hogy „ki kell-e egyezni” a jelenlegi politika irányítóival, illetve hogy ez a „kiegyezés” jelentheti-e a „politikai és erkölcsi bűnök elfelejtését”.

Meggyőződésem, hogy a második kérdésre csak határozott nemmel válaszolhat a saját hitelességét megalapozni kívánó ellenzéki csoportosulás. Amely csak akkor fejlődhet valódi politikai erővé, ha tisztázza a saját álláspontját a legfontosabb kérdésekben, ezeket világosan és mindenki számára érthető módon megfogalmazza, aztán pedig – akár kormányon, akár ellenzékben – következetesen ragaszkodik hozzá.

Az első kérdésre pedig az lenne a válasz, hogy a jelenlegi politika irányítói közül azokkal lehetséges az együttműködés (szívesebben használom ezt a szót, mint a „kiegyezést”), akikkel képesek vagyunk valamilyen mértékű konszenzusra jutni.

Nevezhetném ezt értékalapú politizálásnak is, ha az érték szót nem járatta volna le a fideszes „újbeszél”. A fideszes politikusok, szóvivők, akik unos-untalan használják, nincsenek tisztában a szónak a szociológiában, szociálpszichológiában használatos jelentésével. Nem hallottak még a nemzetközi értékkutatásokról, amelyekben magyar tudósok nemzetközi csoportmunkában már évtizedek óta mérnek bennünket és másokat.

A Fidesz, de még inkább a KDNP nyilatkozó emberei sokszor használják az érték szót –előszeretettel a kereszténység emlegetésével összefüggésben –, pedig még a szó köznyelvi jelentését sem ismerik jól. Beszélnek például „negatív értékekről”, ezek követését a baloldalnak tulajdonítják. Pedig ilyenek nincsenek – maga a jelzős kifejezés is contradictio in adiecto –, az érték ellentéte annak hiánya, az értéktelenség.

Az érték szóval folytatott abúzus nem elszigetelt jelenség, hanem a Fidesz – Pataki Ferenc által „nyelvi bújócskázás”-nak nevezett – kommunikációjának a sajátossága. Ez a múltra, s benne Orbán és a párt szerepére vonatkozó „tökéletes amnéziával” együtt, valamint azzal, hogy „nem hajlandók a dolgok absztrakt síkján kezelni és kölcsönös összefüggéseikben szemlélni az egyedi konkrét jelenségeket”* – hozzák létre a fideszes „újbeszél”-t. A kétharmad politikai kommunikációja – amelyhez a KDNP keresztényieskedő sértegetésekkel járul hozzá – nem önmagában rossz. Akár jónak is nevezhető, mivel adekvátan tükrözi egy tökéletesen hiteltelen posztmodern képződmény belső ürességét. Egy olyan, magát pártszerűen felépítő és működtető képződményét, amely mögött nem áll koherens értékvilág, ha úgy tetszik, ideológia. Ez mutatkozik meg a Fidesz elmúlt huszonöt évének látványos színeváltozásaiban, így lett liberálisból „keresztény-nemzeti”, majd a szélsőjobbal bizonyos kérdésekben egy gyékényen áruló pragmatista. Ezt mutatja sztárolt vezető személyiségeinek hiteltelensége, lásd például az állandóan az erkölcsről és a hitről papoló Schmitt Pál végtelenül kínos és hosszúra nyújtott lelepleződését. A Fidesz ma már azoknak a pártoknak a sorába tartozik, melyeket a koreai származású karlsruhei professzor „antipártnak” nevez, mert tagjaikat, sőt szavazóikat is közös értékvilág és koherens program helyett „vélemények” laza konglomerátuma fogja össze. „A vélemények pedig gyakran és következmények nélkül változtathatók.”**

Lehetne persze ezt a kommunikációt finomítani. Ha jól fizetett tanácsadói és beszédírói megmondanák például Orbánnak, hogy a mélyen keresztény kultúrájú Kasztília földjén ne hetvenkedjen azzal, hogy csak „mi nem bírjuk kiverni a kereszténységet a fejünkből”. Vagy ha miniszterré emelt házi lelkésze megsúgná neki, hogy magát és bennünket „farkasnak” nevezni a debreceni Nagytemplomban összeegyeztethetetlen a Szentírással. A lényegen a kifinomult kommunikáció sem változtatna persze, de hiánya a közönség lebecsülését, sőt megvetését jelzi. A mi kedvünkért nem fáradnak a cizellálással, a hívek meggyőzésével pedig amúgy sem kell fáradniuk. Ezek az üzenetek a maguk nyers bornírtságában éppen az ürességet, a tartalmak cinikus keverését bizonyítják, és azt a magabiztosságot, hogy ők ezt is megengedhetik maguknak.


Túl kell lépni a fideszes kommunikáción

A Fidesz által meghonosított és a médiája által gerjesztett dezinformáló és ellenségképet generáló, az ellenségre szitkokat szóró kommunikációs stílus pedig terjed a kétharmadon túl is, hovatovább a magyar politikáról való beszéd általános standardjává válik. Ha mi is ezt használjuk, magunkat hiteltelenítjük el vele. Mert mit lehet kezdeni az elmúlt huszonhárom évet „tévútként” megbélyegző generális elutasítással? Kormányzati periódusok bárgyú címkézésével – lásd: „amikor szétlopták, megnyomorították, gödörbe taszították az országot”? A politikai szereplők cégéres bűnözőként való megbélyegzésével – bizonyítékok nélkül –, illetve azonos osztályba sorolásukkal, „egyik kutya, másik eb” alapon?

A magát hitelesnek gondoló ellenzéki erőnek meg kell haladnia ezt a primitív demagógiát, és óvakodnia kell a bosszúvágy vezérelte fenyegetőzésektől és ígéretektől is. A gonoszok „elszámoltatásának” ígérete, illetve fenyegetése legfeljebb rövid távú politikai hasznot hoz, de hosszú távon nevetségességbe fullad, lásd az egymást követő elszámoltatási kormánybiztosok hosszú és dicstelen útját.

A minden „visszacsinálására” vonatkozó ígéretek csapdáját is el kell kerülni. Aki ilyesmit ígér, komolyan azt gondolja – márpedig az ígéret ezt implikálja –, hogy a régi jó, sőt tökéletes volt? Minden: az oktatás, az egészségügy, a földbérletek koncepciója, a folyók gátrendszerének rendben tartása?

Ezt épeszű ember nem gondolhatja. De a visszacsinálás nem is valósítható meg, mivel a fideszes többség által elfogadtatott alaptörvény és a hatalmas mennyiségű egyéb jogszabályok nem teszik lehetővé. Ezek jó részét meg kell változtatni annak érdekében, hogy megszűnjön az „emberek” bizonyos csoportjainak (a felsőoktatásba jelentkezők, a [rokkant]nyugdíjasok, a kis településeken élők) hátrányos megkülönböztetése Az uniós jogharmonizációval kapcsolatos feladatok nem kevésbé súlyosak.

Érdemes lenne tehát értékalapon gondolkodni. A nemzetközi vizsgálatokban használatos Rokeach-teszt célértékeit végignézve láthatjuk: mindegyik fontos mindegyikünknek. Ki ne vágyna békére, boldogságra, családi biztonságra, szerelemre, barátságra, élvezetes életre? Vannak azonban a fentiek mellett olyan értékek – ilyen mindenekelőtt a szabadság, az egyenlőség, a szolidaritás – amelyek csak nagyobb közösségben értelmezhetők.

Nem véletlenül tűzték éppen ezeket az alapértékeket zászlajukra a polgári forradalmak. Ezek törvénybe iktatásával vált lehetővé a megváltoztathatatlan, születési jogokon alapuló rendi társadalom meghaladása, ezzel együtt a gazdaság, az ipar és a kereskedelem gyors fejlődése. Ezeknek az alapértékeknek a törvénybe iktatása alapján alakult ki a polgári társadalom, ez tette lehetővé a személyiség szabad kibontakoztatását, a törvény előtti egyenlőséget és a rászorulók megsegítésére szolgáló intézményrendszer kialakítását.

Mindhárom alapérték előzményei kimutathatók a keresztény hagyományban, a Bibliában pedig szövegszerűen is. Az egyenlőségről szólva idézhetjük például Pál apostolt: „Nincs zsidó, se görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3, 27) A szavaiban mostanában annyira hitbuzgó kormánytöbbség akár ennek alapján is orientálódhatna.

De nem teszik. Bár szép szavakban nincs hiány, az utóbbi időben elfogadott törvények valójában negligálják ezeket az alapértékeket. A állami finanszírozású felsőoktatásban a részvételnek több évi magyarországi munkavégzéshez kötése például a lakhely szabad megválasztásának – mellesleg uniós – jogát sérti.


Választási rendszer – a nők

Aztán itt van az általános és titkos választójog, amelyet most kezdenek ki a szavazást különféle módon korlátozni kívánó ötletek. Ezek még nem emelkedtek törvényerőre, de a választási rendszer módosításai a tényleges részvételt minden bizonnyal vissza fogják szorítani.

Az törvények egyelőre minden nagykorú magyar állampolgárnak – ha nem állnak fenn a korlátozást megalapozó okok – biztosítja mind az aktív, mind a passzív választójogot. Ez azt jelenti, hogy választhat – ez az aktív választójog – és választható: ez a passzív választójog. De csakugyan egyenlő módon érvényesíthetik a különféle társadalmi csoportba tartozók – idősek, vidékiek, romák – a törvény adta jogaikat? Nyilvánvalóan nem. Példaként legyen elég néhány szó a társadalom legnagyobb kiscsoportja, az össznépesség 52,5 százalékát kitevő nők passzív választójogáról.

Az apropó az, hogy egy európai lista első helyére került Magyarország. Hiába, „Magyarország jobban teljesít”. Igaz, a hely hátulról nézve az első, hagyományosan utolsónak szokták nevezni. Ezúttal a nők parlamenti arányszáma tekintetében sikerült figyelemre méltó teljesítményt felmutatnunk. A magyar törvényhozás házába 2010-ben mindössze 35 nő került be, ez az összes képviselőnek 8,8 százaléka. Európában ennél kisebb női arányszámot egyetlen ország sem tud felmutatni. Málta hosszú ideig utánunk kullogott. A kis szigetországban azonban idén márciusban választások voltak. Ezen tíz nő került be a parlamentbe, ez az összlétszám tizennégy százaléka. Így kerültünk a lista kedvezőtlenebb végére. Ami történelmi távlatban is negatív rekord. Európában először 1906-ban Finnországban nyertek politikai választójogot a nők. Az 1907-es parlamenti választáson arányában több nő került be a finn törvényhozás testületébe, mint a magyarba több mint száz évvel később. Jelenleg a finn parlament tagjainak 42,5 százaléka nő. A többi skandináv országban is magas az arány: Dániában 39,1 százalék, Norvégiában 39,6 százalék, Svédországban 44,7 százalék. Az Európai Unió parlamentjében 30 százalék körül alakul a nők aránya.

A világátlag 17 százalék körül van. Érdekes módon nincs minden esetben közvetlen összefüggés az ország demokráciaszintje és a nők parlamenti részvétele között. Az úgynevezett „kvóta” erősen eltérítheti a két dolgot egymástól. A világ első helyén a demokratikusnak éppen nem nevezhető Ruanda áll 56 százalékkal, nem sokkal marad le tőle Kuba (49) és Dél-Afrika (42,3). Azokban az országokban viszont, ahol az iszlám törvényei erősen meghatározzák a mindennapi életet, a nők aránya általában alacsony, Libanon 3,1 százalékkal, Egyiptom 2 százalékkal például a világlista végén áll. A világtendencia mindenesetre emelkedő, ennek állnak ellen vitézül a magyar glóbusz szavazói.

A Friedrich Ebert Alapítvány 2013. május 2-án és május 8-án megrendezett „Nők és társadalom” fórumán éppen a nők politikai részvétele volt a téma. Különös aktualitást adott a kérdésnek a magyarországi választási rendszer átalakulása. A nemzetközi kutatások ugyanis egyértelmű összefüggéseket mutattak ki a választási rendszer (arányos, vegyes/kombinált, illetve többségi rendszerek) és a nők parlamenti aránya között. Az arányos rendszer (ez volt nálunk eddig) egyértelműen jobban kedvez a női jelölteknek, mint a többi.

A meghívott vendégek többsége a volt szocialista országból és Németországból érkezett. A női képviselők aránya ezekben az országokban jóval meghaladja a magyar átlagot (az EBESZ államaiban ez 23,8 százalékos), de nem elégedettek vele. Az arányok javításának érdekében civil szervezetek is sokat tesznek: így a csehországi „Forum 50%” nevű szervezet a 2010-es választások előtt kampányban hívta fel a figyelmet a nőkre leadott ún. referenciaszavazatok fontosságára. Ennek következtében minden korábbinál több – huszonkét százaléknyi – nőt választottak meg parlamenti képviselőnek. A politikai pártok mindenütt kulcsszerepet játszanak abban, hogy minél több nő jusson be az országgyűlésbe. Ennek elősegítése érdekében át kell gondolniuk a kampányforrások felhasználását, valamint a tágabb értelemben vett pártkultúrát is.


A módosított magyar választási rendszer nem kedvez a nőknek, s tegyük hozzá, a kis településeken élőknek és a romáknak sem. A jelenlegi kétharmadot leváltani akaró politikai szövetségnek elemi érdeke és kötelessége a korábban hátrányba kerülő nagycsoportok képviselőinek beemelése a tényleges politikai képviseletet biztosító helyekre. Csak az ő támogatásukkal lesz képes ugyanis leváltani a jelenleg hatalmon levőket. A fórumon részt vevő magyar politikusnők – az MSZP, az Együtt 2014, az PM képviselői – beszéltek saját pártjuk nőpolitikai alapelveiről és terveikről. Elmondták azt is, hogy nehezíti a munkájukat a magyar női választók úgynevezett „konzervativizmusa”. Ami sok mindenben megnyilvánulhat – mondták –, például abban, hogy „családbarát politikát” folytató pártokat támogatnak, illetve abban is, hogy szavazataikat szívesebben adják férfiakra, mint nőkre.

Ez igaz is lehet, de – ezt már én teszem hozzá – a (női és férfi) szavazók megnyerésére aligha alkalmas az olyan esszencialista „érvelés”, hogy a nők jól eligazgatják a családjukat, háztartásukat, így az ország „háztartásával” is okosan gazdálkodnának. Kedvességükkel, empátiájukkal lecsillapítanák (?) a parlamenti viták érdességét. Vegyük észre: a hivatkozás a nők „természetadta” gondoskodó képességére a Fidesz és a KDNP propagandájához simul, őket igazolja. Szavazatok nyerése érdekében hatástalan, sőt kontraproduktív.

Ezért úgy gondolom: kezdjük az alapértékekkel, a szabadsággal és az egyenlőséggel. És kezdjük a Magyarországon látványosan hátrányos helyzetű, legnagyobb létszámú csoporttal, a nőkkel. Velük együtt többre megyünk.



* Pataki Ferenc, Hosszú menetelés. A Fidesz-jelenség. Noran Libro, 2013, 167. old.
** Byung-Chul Han, Transparenzgesellschaft. Berlin: Matthes & Seitz, 2012, 15. old.



Huszár Ágnes nyelvész

Írásai a Galamusban


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!