A magyar felsőoktatás bugyraiban – Debrecen
- Részletek
- Napi apró
- 2013. június 16. vasárnap, 06:20
- Ádám Péter
Hiába hall az olvasó viszonylag gyakran a hazai felsőoktatás, elsősorban a bölcsészkarok módszeres lezüllesztéséről és megalázásáról, arról aligha lehet fogalma, milyen tragikus és elviselhetetlen a helyzet, ha egy-egy egyetemi tanszéket közelebbről veszünk szemügyre. Átgondolta-e bárki is, hogy mit jelentenek és milyen következményekkel járnak egy adott szak oktatóira és hallgatóira nézve a nemritkán „fűnyíróelv” szerint levezényelt elbocsátások és nyugdíjazások? Mivel a kötelező tantárgyak listája változatlan, a gépezetnek pedig tovább kell működnie, az amúgy is túlterhelt oktatók kénytelenek olyan kurzusokat is vállalni, amellyel addig nem foglalkoztak, és amelyek nem tartoznak a szakterületükhöz. Nem tudom, mi történne az egyetemekkel, ha nem számíthatnának azoknak az odaadó nyugdíjasoknak a tárgyszeretetére, akik már évek óta egyetlen fillér nélkül is lelkiismeretesen megtartják az óráikat, doktori programokban vesznek részt és szakdolgozatok témavezetői. Sokszor eszembe jut, vajon kapnak-e ezért köszönetet. Vagy csak megtűrik őket?
Mert tudok olyan helyről is, ilyen például a Debreceni Egyetem francia tanszéke, ahol az ország egyik legismertebb romanistájának, dr. Kiss Sándornak, aki franciatanárok nemzedékeit nevelte, szörnyű megaláztatásokat kell eltűrnie pusztán azért, hogy egy valaha rangos, de ma már csak romjaiban létező tanszéken ingyen taníthasson. A jelenlegi tanszékvezető ugyanis (aki az elmúlt ciklusban a kar tudományos dékánhelyettesi posztját is betöltötte) képtelen elviselni, hogy a nála felkészültebb, a hazai és nemzetközi tudományos életben jóval elismertebb és a hallgatók körében máig népszerű idős oktató – egyébként volt tanára és doktori témavezetője – még mindig ott van a tanszéken.
Épeszű ember el se tudja képzelni azokat a kicsinyes és alattomos zaklatásokat, amelyeknek ez az egész életét könyvek közt töltő tanár immár évek óta ki van téve. Nemrég például, az idős kolléga távollétében, a tanszékvezető kipakoltatta a szobájából dr. Kiss Sándor személyes holmiját, könyveket, különnyomatokat és kéziratokat, és az egészet szemetes zsákokba gyömöszölve levitette egy alagsori raktárba. Mindez azért is fájdalmas, mert a munkatársait rettegésben tartó tanszékvezető kicsinyes támadásaihoz – ki tudja, miért – a kar dékán asszonya biztosít támogatást (ahogyan korábban ahhoz is biztosított, hogy a tanszékvezető, ugyancsak szakmai féltékenységből, az egyik legtehetségesebb franciás irodalmárt és műfordítót szabályszerűen kiutálja az egyetemről). Jellemző az ottani légkörre, hogy ez az üldözés, ez az embertelen zaklatás, amely úgyszólván az egyetemi kollégák szeme láttára történik, nem vált ki semmilyen hangos felháborodást vagy tiltakozást.
Mintha a kollégák nem érnék fel ésszel, hogy egy szolidaritás nélküli világban bárki erre a sorsra juthat.
(Ádám Péter)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
