Az ingatlantörténet folytatása
- Részletek
- Napi apró
- 2013. június 07. péntek, 04:33
- Huszár Ágnes
Személyes érintettség okán ott tudom folytatni az ingatlantörténetet, ahol Aczél Endre abbahagyta, az Elnöki Tanács 1952-es törvényerejű rendeleténél (tvr.).
A nagyértékű ingatlanokban levő lakásokat tehát államosították abból a célból, hogy „népgazdaságunkat megóvja a házingatlanok állagának romlásából eredő kártól” – ahogy a tvr. fogalmaz.
Ezt követően az állami kézbe vett lakásokat kiutalták olyan vidékieknek, akiknek budapesti lakhatásához „népgazdasági érdek” fűződött, illetve olyan pestieknek, akiknek fővárosi lakása nem volt méltó a pártban vagy a kormányban betöltött szerepükhöz. Az eredeti tulajdonosokat egy „igényjogosultságok mértékét meg nem haladó” – egy szoba két személyre – lakásba költöztették ki. (Az újonnan betelepített lakókra természetesen nem vonatkozott az „igényjogosultság mértéke”.)
A házingatlanok állaga a következő években tovább romlott, mivel sem az állam, sem az egységes „tanácsi” lakbért fizető bérlő nem tett semmit a megóvásukért. Ezért a „dolgozók állama” a maga végtelen bölcsességében az ötvenes-hatvanas években úgy döntött, hogy visszaadja az ingatlanokat eredeti tulajdonosainak, hogy javításra, felújításra kényszerítve őket, elkerülje a további állagromlást. Az 1952-es tvr. alapján beköltöztetett bérlők azonban továbbra is zavartalanul maradhattak az államiból magántulajdonúvá vált lakásban. Ennek biztosítására a szocialista jog feltalálta a „kötött bérű öröklakás”, illetve a „nem szabad rendelkezésű öröklakás” fogalmakat. Mi csak „kényszerbérlet”-nek neveztük.
Ami azt jelentette, hogy a tulajdonosnak nem volt joga lakbért emelni, illetve a bérleti jogviszonyt felmondani. Köteles volt viszont gondoskodni az épület és a lakás karbantartásáról, felújításáról.
Ez történt a mi elegáns, art deco lakóházban levő lakásunkkal is. Bérlőnk, aki több mint negyven évig lakta és lelakta „nem szabad rendelkezésű öröklakásunkat”, időnként arcátlan felszólításokkal bombázott bennünket, hogy „veszély elhárítása” címén újíttassunk fel gáz-, villanyvezetéket, parkettát, erkélykorlátot abban a lakásban, ahova még belépni sem volt jogunk. (Kivéve, ha az általunk megrendelt, majd kifizetett munkát elvégző parkettás, lakatos, szobafestő társaságában jelentünk meg.)
Egy másfél szobás ferencvárosi lakásban lakva próbáltam a három szobát egyedül lakó bérlőm luxusigényeinek kielégítésére megkeresni a pénzt. Amit ő nem átallott bírói úton is érvényesíteni. A bíróság, kivétel nélkül, mindig az ő javára ítélt. Többször felajánlottam neki a lakáscserét. Gúnyosan az arcomba nevetett: ő nem megy „a francstadtba”.
De természetesen nemcsak a lakás, hanem az épület karbantartásáért is mi, „kényszerbérbeadók” feleltünk. 1975. április 4-e gyásznap volt a házunk életében. Ekkor látogatott el Magyarországra utoljára a már akkor súlyosan beteg Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára. Mivel pedig a felszabadulás napi díszszemlét a mi házunk előtt tartották, köteleztek bennünket a ház homlokzatának renoválására, majd mikor ezt pénz hiányában nem tettük meg, „kényszertatarozást” rendeltek el. Amelynek során gyalázatosan kontár munkát végeztek – az 1956-os belövések golyónyomait például csak lefestették. A horribilis költségeket aztán egy évtizeden keresztül törlesztettük.
1990 után néhány önkormányzat – így a budapesti hatodik kerületi is – próbálta emberségesen megoldani a problémát azzal, hogy a bérlőnek másik lakást ajánlott fel. Az én bérlőm még tárgyalni sem volt hajlandó sem velem, sem velük. A problémát végül „a természet törvénye” – az idős bérlő halála oldotta meg. Ekkor költözhettem be abba a lakásba, amelyért én és a családom évtizedeken keresztül fizettünk. Azóta rendbe hoztuk a házat, sem külsejében, sem belsejében nem válik szégyenére a világörökséghez tartozó útnak.
Bennünket az épített örökség „újrahasznosításáról” szóló legújabb tervezgetés nem lep meg, és nem is tölt el félelemmel. Túl fogjuk élni. Szép art deco házunk bizonyosan. Túlélte az 1956-os belövéseket, a kényszerbérbeadásokat, a díszszemléken előtte elhaladó tankok rázkódásait, Leonyid Brezsnyev utolsó látogatását.
És gyanítom, túléljük mi is, legföljebb nem benne. A Ferencvárosban is egész jól lehet élni. Tapasztaltam.
(Huszár Ágnes)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!