Roland Garros – Párizsi napló 1.
- Részletek
- 2013. június 03. hétfő, 04:58
- Aczél Endre
Akár hiszi a T. olvasó, akár nem, a teniszben is akadnak világrekorderek. Csak épp nem akasztanak aranyat a nyakukba. Történetünk hőse az amerikai „Big John” Isner, aki 2010-ben tizenegy óra és öt percnyi játék után verte meg ellenfelét, a francia Nicolas Mahut-t, éspedig úgy, hogy a wimbledoni Grand Slam első fordulójában a mindent eldöntő ötödik szettben három nap alatt – két megszakítással – 70–68-ra (!) győzött. Senki nem akart hinni a szemének, hiszen nemhogy ilyen hosszú játék nem volt a Grand Slamek történetében, ennyi rekord sem dőlt meg egyszerre. Soha ilyen hosszú meccset nem játszottak, soha ennyi játék nem dőlt el hol a nyertes, hol a vesztes javára, soha ennyi ászt nem ütöttek. Mindezt csak azért idézem föl, mert most a Roland Garroson, szembekerülve a veterán német Tommy Haasszal, ugyanez a „Big John” megint javított egy rekordot: amikor a negyedik játszmában vesztésre állt, nem kevesebb mint tizenkét mérkőzéslabdát hárított, és ilyesmire a Grand Slamek történetében soha nem volt példa. Más kérdés, hogy a végén neki volt mérkőzéslabdája, amelyet elveszített, s a végén a 35 éves Haas nyert ellene (a játszmákat tekintve 2–0-s előnyből).
John Isner – Facebook
Apropó Haas. Ezt a németet, aki volt világranglista-második is, a tenisz legnagyobb tehetségének tartották valaha, s ha nem sérül meg állandóan, talán a csúcsra is jut. De nem jutott, a szupertornákon egy árva elődöntőnél nem jutott ki több neki.
„Nem csak a húszéveseké a világ” – énekeltük hajdanán, ami a mai teniszre átvetítve annyit jelent, hogy valóban nem, hiszen harminc fölött is lehet vitézkedni. Amit nem csak Haas miatt mondok, hanem Federer (32) és Tommy Robredo (32) miatt is. Mind a ketten – papíron – vert helyzetből verték meg náluknál sokkal fiatalabb (és Robredo esetében messze jobban rangsorolt) ellenfeleiket. A franciák egyik kedvencüket, az amúgy jó, de semmivel se föltűnő Gilles Simont siratták a most már lefelé menő svájci szuperklasszis ellenében, a spanyolok meg talán azért hullattak könnyeket, mert Robredo soha semmire sem vitte nagy versenyeken; az a honfitársa viszont, Almagro, akit megvert, annál inkább vihetné, ha tudná.
Ez az Almagro olyan mint a cseh Tomás Berdych, aki mindig eljut a csúcs közelébe, s ott mindig megbukik. Ezúttal a fürgelábú, isteni tehetséggel megáldott francia Gaël Monfils „intézte el” a csehet öt játszmában – a változatosság kedvéért már az első körben.
Nicolas Almagro – Facebook
Egyébiránt az egész idei Roland Garros mentes az égbe kiáltó meglepetésektől. Djokovics és Nadal magabiztosan ( az előbbi túlságosan is) menetel, amiképp Ferrer is, Tsonga is. Ferrernek különben nagyon nagy „mákja” van, mert Andy Murray nem indult, így ő lett a 4. kiemelt, és se Djokoviccsal, se Nadallal nem kell találkoznia. Azok meg szinte halálbiztosan összekerülnek az elődöntőben. Ferrernek vagy Federer vagy Tsonga lesz az ellenfele ugyanott: isten tudja, hogy ezért valóban szánni vagy irigyelni kell őt.
A lányoknál hajszálra ugyanaz a helyzet mint a fiúknál: a sztárok most, a negyeddöntő felé tartva magabiztosan menetelnek, tétet lehet tenni egy Azarenka vagy Sarapova kontra Serena Williams döntőre. Hacsak a kétszeres Grand Slam-győztes, a most „halottaiból feltámadó” Szvetlana Kuznyecova bele nem köp a levesbe, amit egyébként csak Serena rovására tehet meg. Piszkosul megy neki a játék, kíváncsi vagyok.
(Aczél Endre)
A szerk. megj.: És még egy kép, Nicolas Almagro Facebook-oldalán találtam, ide teszem, minthogy Almagro vasárnap befejezte a versenyzést, Aczél Endre tehát valószínűleg már nem fog róla írni. Márpedig ez a kép jellemzi a furcsa kis spanyolt: honfi- és játékostársát, Rafael Nadalt üdvözölte így abból az alkalomból, hogy Nadal több mint féléves sérülése után tavaly decemberben visszatért a versenyzéshez. (mzs)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
