Populizmus, a baloldaliság gyermekbetegsége
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. augusztus 02. hétfő, 05:13
Az utóbbi időben – a tisztújítás és a főpolgármester-jelölés kapcsán – fölerősödtek a viták a szocialista párt lehetséges irányvonaláról. Ezek tenorja általában az volt, hogy a pártnak igazi baloldali pártnak kell lennie. Csak az nem világos, hogy ez mit is akar jelenteni. Elvileg két dolgot jelenthetne: egy politikai baloldaliságot, illetve egy szociális baloldaliságot, bár persze akár ezek együttesét vagy kombinációját is. Az igazi baj azonban az, hogy a párt láthatólag nem elvi alapon akarja eldönteni ezt a kérdést, hanem az elvesztett szavazóit szeretné mindenáron visszahódítani.
Akkor pedig a szociális baloldalisággal, legalábbis ha ezt nem nagyon differenciáltan fogalmazza meg, nem sokra fog menni. Az ilyenfajta baloldaliság ugyanis szinte törvényszerűen átcsúszik a populizmusba, amire a magyar választók között kétségtelenül mutatkozik igény, csakhogy az ilyesmire vevő választók már az ún. „szociális népszavazás” idején átpártoltak a jobboldalra, mely a populizmust radikális formában képviselte – és sok tekintetben képviseli ma is. A populista választókat az ugyanis nem érdekli, hogy a gazdagoknak éppúgy nem kell fizetniük, mint nekik (mondjuk vizitdíjat meg tandíjat, vagy akár adót), a lényeg az, hogy nekik se kelljen. Ráadásul a populista kormány látványos látszatintézkedésekkel csinál úgy, mintha mégis fizettetne a gazdagokkal. A szakértők számára az már most látszik ugyan, hogy a végkielégítési különadó átlagembereket is fog sújtani, a bankadó terheit pedig (bármit mondanak is a bankok) szintén az átlagemberek fogják végül valamilyen formában viselni – maguk ezek az átlagemberek azonban nem szakértők, s ezért majd csak utólag fognak csodálkozni azon, hogy mi is történt. Maradnának még a legszegényebbek, nagyrészt cigányok, akiket a mostani kormány egyértelműen diszkriminál, ám ezek érdekvédelmével két baj is van. Az egyik, hogy nem lehet differenciálatlan, mert akkor az ismert és sokat vitatott problémákhoz vezet, például nem ösztönöz munkára; a másik, hogy ezzel a hagyományos szocialista választókat amúgy sem lehet visszaszerezni, mert ezek mint baloldali populisták éppúgy cigányellenesek, mint a jobboldaliak.
flickr/Jesslee Cuizon
De sajnos a politikai baloldaliság sem ígér sokat. Ez ugyanis, mint úgymond átkos „liberalizmus”, éppoly népszerűtlen. Tudomásul kell venni, hogy a liberalizmus és a szociáldemokrácia az utóbbi évtizedekben egész Európában „túlgyőzte” magát, s ezzel szemben mára természetszerűleg lépett föl visszahatás. Ha tehát a szocialista párt most a jobboldal minden ostobaságára egy kiáltvánnyal reagál, ez jobb esetben pusztába kiáltott szó marad, rosszabb esetben nevetséges hatást kelt. Ami nem jelenti, hogy hallgatnia kell, csak itt is a mértéket kell tudnia jól megválasztani.
Bárki a szocialista párt részéről azt mondhatja minderre, hogy ezek nagy általánosságok, melyek semmi konkrétumot nem tartalmaznak. Igaz. De épp azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a szocialista pártnak most inkább általános elvi alapon kellene politizálnia, semmint a pillanatnyilag reménytelen népszerűséget hajszolnia. Egy ilyen elvi magatartás előbb-utóbb bizonyosan elismerést fog kiváltani, míg a populista gesztusok, melyekkel a párt némely – régóta lecserélendő – frontembere mostanában is próbálkozik, csak további népszerűségvesztésre fognak vezetni.
