rss      tw      fb
Keres

Provokátorok

A Magyar Narancs legutóbbi (2009. november 19.) számának vezércikke „Egy előre bejelentett provokáció krónikája” címmel végigelemzi a Sajóbábonyban történteket. Összefoglalva a lényeget, az eredmény végül is az lett, hogy miután az ott megjelent provokátorok – a szélsőjobboldali párt és paramilitáris gárdája – tudatosan és hideg fejjel provokálták a helyi roma lakosságot, annak soraiból többen csakugyan elveszítették az önkontrolljukat, s erőszakosan léptek föl igazuk védelmében. Így ellenük nyomban rendőri eljárások indultak, a cinikusan körültekintő provokátorokkal szemben viszont nemigen. Amint a lap írja: „Az akció fényes siker, emberveszteségük nulla, cigányból viszont ötöt is letartóztattak. Egy kis Olaszliszka lesz ebből.”


2009. november 17. Vona Gábor, a Jobbik elnöke és Oláh Miklósné a sajóbábonyi utcában
a pártelnök lakossági fórumának megkezdése előtt, amelyre a helyi általános iskolában
került sor. - MTI Fotó: Vajda János

A továbbiakra nézve lehetséges óvóintézkedéseket elemezve a cikk fölveti a szélsőjobboldali párt betiltásának lehetőségét (itt megjegyezzük, hogy amikor a párt azt állítja: ő parlamenti úton kívánja gyökerestül fölforgatni az alkotmányos rendet, ez ugyanaz a taktika, amit annakidején a nácik alkalmaztak); azután a gárda „még jobban” (szóval ténylegesen) való betiltásának lehetőségét; végül az uszítás szigorúbb (szóval valódi) betiltásának lehetőségét. Ezek megvalósítására azonban – állapítja meg – a mai Magyarországon nyilvánvalóan semmi esély nincsen. Hogy pedig a két nagy párt hatásosan demonstráljon legalább ebben az ügyben, amit a cikk elvileg és hipotetikusan, mondhatni vágyálom-szerűen szintén fölvet, gyakorlatilag és tényszerűen az utópiák birodalmába tartozik.

Tehát nehéz szívvel ugyan, de le kell vonnunk a következtetést arra nézve, mi az egyetlen kiút hasonló helyzetek hasonló következményeinek elkerülésére. Nehéz szívvel, mert nem a provokátorok kezének lefogására kell buzdítanunk – ez ugyanis hiába lenne helyénvaló, ha, mint láttuk, a kivitelezése lehetetlen. És mivel a rendőrség nem tud jelen lenni a várhatóan egyszerre több helyen is megrendezett provokációknál, csak a másik lehetőség marad: a provokáltak önkontrollja. A provokátorok célja ugyanis nyilvánvalóan az, hogy provokációik nyomán minél több roma veszítse el a fejét, lépjen föl erőszakosan, s lehessen aztán – már nemcsak „cigánybűnözésről”, hanem – „cigányterrorról” is üvöltözni. És az országban cigányellenes pogromhangulatot teremteni.

Ha a magyarországi cigányság csak minimális szervezettséget föl tud mutatni, akkor – lehetőleg országos szervezésben és a különféle erők lehető összefogásával – mindenütt, ahol veszély fenyeget, békés, de ütőképes önvédelmi csoportokat kell alakítania. Ezek azután adott esetben fölkészülhetnének a provokátorok fogadására, egyrészt az esetleges támadások elhárítása, másrészt azonban saját embereik ellenőrzés alatt tartása érdekében is. A korábbi tapasztalatok fényében az előbbi közvetlen rövidtávú érdek, ám a mostani tapasztalatok fényében az utóbbi is bár közvetett, hosszabb távon szó szerint úgyszintén életbevágóan fontos érdekük.