A „nincs ügy” – Ekklesioanatómiai észrevételek a Hegedűs-ügyről, I/III
- Részletek
- Vendégek
- 2013. április 24. szerda, 03:44
- Majsai Tamás
Első rész – Második rész - Harmadik rész
A magyar miniszterelnök egy jól végiggondolt utilitarista programfilozófia jegyében április 8-án kiadta az „Adj gázt!” nevű, gengszterlelkű rendezvény megakadályozására az utasítást (a belügyminiszter méltóztatott haptákban állni), amire föl a Magyarországi Református Egyház fizetésükre nézve a mennyei horizontok felé igazított antennák szuverén kezelésére hivatott vezetői egy országos esperesi-gondoki értekezleten azonnal kérték, hogy „az illetékes hatóságok” tiltsák be az ő közreműködésükkel, engedélyükkel és egyházi törvényükkel védett Hegedűs nevű lelkésznek – „az egyház és az ország egésze szempontjából nyugtalanítónak és károsnak” minősített – legújabb ötletét, az „Antibolsevista és anticionista népgyűlést” is. Sőt, üstöllést bejelentették azt is, hogy belső vizsgálatot kezdeményeztek a tűrhetetlen ügyben.
***
Az országot vastagodó guanóként lepik el a nép- és embergyilkos gazemberségbe torkolló Horthy-korszak szellemi-kulturális hagyatékának felmelegített termékei és az a nem jelentéktelenül szomjas vágy, amely irántuk megnyilvánul. A jelenség bővebb elemzésére itt természetesen nem lehet mód. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy e kultúranakronizmus agresszív tendenciája nem ex nihilo állt elő. A rendszerváltás előtti évtizedek érték- és kultúra-alternatíváinak a hiánya szinte spontán módon termelte ki, mintegy immun- és protest-anyagként, a múltból őrzött statikus emlékképek kultuszát, hozta magával revánskultúraként való tenyészetüket, és teremtette meg azt a helyzetet, hogy e szennyet a kormányon lévő politikai garnitúra evidensnek látta és látja hatalmi-politikai eszközként is felhasználni.
A konstrukciót működtető tekintélyállami és diktatúra-szerelmeseket, haszonlesőket és balekokat meglehetősen jól ismerjük. Némelyiküket, különösen funkcióik és formális identitáskultúrájuk magasan szimbolikus tartalmára tekintettel, tehát mint leghatékonyabb rendszerlegitimátorokat, nem árt olykor néven is nevezni. Jelen esetben azonban nem elsősorban velük, hanem a köztársaság életére roppant befolyást gyakorló, a kulturális és mentális devianciák megerősítésében emberek sokaságát egyesíteni alkalmas struktúrák egyikéről, a Magyarországi Református Egyházról (MRE) elmélkedünk. Éspedig egy apró, bár igen csak jelentős szegmensre irányulóan. Az apropót az adja, hogy a nevezett közösség, nem kis meglepetést kiváltva, a minap bejelentette, hogy – nyilván az eddigi, mintegy 12 éve tartó hezitáló toporgásának újabb fejezeteként – ismét fel kíván lépni az MRE arcát hovatovább nemcsak Magyarországon, de a világ távolabbi részeiben is elsősorban reprezentáló lelkésze, az egyensúlyvesztett ifj. Hegedűs Loránttal szemben.
Arról továbbra is csak elöljáróban, és most csupán érintőlegesen, hogy az MRE szoros elvi-spirituális értékközösségben van azokkal a további, ún. történelmi keresztény közösségekkel, amelyektől alapvetően csak templomainak ornamentikája különbözteti meg; hogy velük együtt lelkes csatlósa a magyar jobboldali és szélsőjobboldali tömörülésnek, és leginkább az ezeknek leghatékonyabb politikai önkifejezést adó orbanokrata országépítésért lelkesedik. Néhány példa erejéig: némi fáziskéséssel, de intézményes értelemben lelkesen csatlakoztak a római katolikus felekezet által nyilvánvaló választáspolitikai célzattal 2006-ra meghirdetett (1) és a későbbiekben további masszív, baloldalellenes politikai propagandára használt imaév-projekthez (amelyet a brutális hagyatékot jegyző Kapisztrán János és az 1956-os forradalom évfordulós összekotyvasztásával ötlöttek ki); lelkészei és hívei hétrétgörnyedt aggódással recitálták a „nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg minket” csasztuskát (2) (és persze a hozzácsatolt közbenjáró imatételeket is, köztük az obszcén intenciójú könyörgést azokért, akik „a sátánt szolgálják”). (3) Hasonló esetet képezett a Csoóri Sándor-féle 2007-es Márciusi Charta – a Csoóri-levélben ilyen mondatokkal: „mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását”; „az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest” –, amelynek kibocsátóihoz a nyolc katolikus püspök mellett három protestáns is csatlakozott, köztük például a néhány évvel korábban buzgón apartheidező (4) Szabó István budapesti református egyházfő, aki a Charta zászlóbontásának helyszínéül egyházkerülete székházát is felkínálta. Nem folytatom. A „történelmi” keresztény egyházak alapvetően folyamatosnak mondható magyari jobboldalpártos magatartását összegzően is jól illusztrálja Erdő Péter bíboros tízéves működésének Új Emberben közölt áttekintése. (A vázlatból kiderül, hogy a máskülönben mértéktartónak számító egyházfő 2006 és 2010 között chartás társaitól alig különböző intenzív kormányellenes aktivitást folytatott.)
A magyarországi jobboldali szubkultúra gyűjtőhelyeként és választási fellegváraiként működő „történelmi” egyházak, illetve szakráltechnikusaik, akik a híveket a konfesszionális magatartás helyett a legsötétebb kommunista időkben sem ismert mértékű egyoldalú politikai instrumentálódásra csábítják, éspedig önként és nagy jókedvvel (ékesen példázva a mindenkori nacionalista-etnikai alapvetésű rendszerek keresztény theológiai szempontból vett cipollai kísértésének minden más ideológiánál veszélyesebb karakterét is), a rendszerváltás óta, ha eltérő eszközökkel és habitussal is, de prominens disszeminálóivá váltak a xenofóbia, a rasszizmus (elsősorban persze a cigányellenesség és antiszemitizmus) és egyéb lelketlen eszméknek, valamint a totemista-nemzeti bálványimádás ezernyi más kereszténységidegen és -ellenes ferdeségeinek. (Természetesen nem kizárólag közvetlen módon, sőt, többségükben inkább csak a tűrés és a hallgatólagosság cinkos igenlésével; az áttételes bátorítás különféle eszközeivel; a „miért is ne” címletű álmultikulturalista jámborság jegyében; esetleg „csak” a parókiákon kizárólagosan elérhető és jól érzékelhetően az aktuális történelmi kijelentés médiumát jelentő Magyar Nemzet és/vagy Magyar Hírlap, és persze nem jelentéktelen részben a Magyar Fórum és a Magyar Demokrata révén, illetve a belőlük sugárzó világlátásnak a papi fejekből a szószékeken és a pasztorális beszélgetések során is kikígyózó mentális mételyével...)
Az ellenkező irányba mutató hivatalos nyilatkozatok természetesen senkit nem tévesztenek meg. Mindenki tudja például, hogy az MRE következetesen hallgat a legtöbb olyan történelmi és társadalmi ügyben, amely jellegét illetően közvetlenül nem nációspecifikus („nemzetszolgálati”), hanem egyetemes kérdéseket érint. A jelenségek e halmazába tartoznak elsősorban a nők, a homoszexuálisok és az egyéb másságok ügyei, az emberi jogok, az ökumenizmus és az uniós identitás témái, illetve mindenekelőtt is az olyan fokozottan „a-szenzitív” ügyek, mint a Soá utáni civilizált világrend alapelveit sértő támadások, és az ellenükben tett humanista felszólamlások. Ezeket illetően az egyházi kommunikáció szinte kizárólag akkor lép csak működésbe (a „nem reagálhatunk minden csip-csup ügyre, napi ócskaságra, mert ezzel devalválnák a valóban súlyos kérdésekben való megszólalásaink hitelét” stb. nagyon is átlátszó lózungokra hivatkozással), amikor a hallgatás már súlyos presztízsveszteséggel járna. Ám mert a jobboldali politikai kultúra igézetében élő törzsközönségnek azt is érzékelnie kell, hogy „lelki vezetőik” nem önként és önkényesen (azaz Bibliájukat követve) cselekszenek, hanem (mint egykor a jó Horthy apó is) különféle transzkényszerek hatása alatt (napjainkban a „hazánk ellen intéződő nemzetközi kampányok” már-már szakrálerotikus borzongást is keltő szlogenje áll a dobogós helyen), a kellő léptékelmaradás még az ilyen esetekben is ajánlott.
A tavaly áprilisi parlamenti tiszaeszlározás ügyében például (akkordban a langymeleg kormányzati reakcióval) a „történelmiek”-nek egészében véve jó két hétbe tellett, míglen valamit kinyöszörögtek magukból. (5) Bayer Zsolt cigánygyűlölettől tobzódó (sokadszori) januári írása után pedig, amikor a kormányzati lapítás teljesen kibillentette a nemzeterkölcsi vonatkozási pontként bevásárolt (és máskülönben gránitszilárd metafizikai talajon álló) „történelmiek” iránytűit, nemcsak megkéstek, de teljesen el is maradtak híveik és a társadalom orientálásával (a „nagy bajban van nemzetünk”-öző, nyafogásra trenírozott honmentők egyetlen szót sem voltak képesek kiverejtékezni magukból!), és ugyanezzel a jelenséggel találkozhattunk a totális szellemi deklasszálódás jegyében végbement recens márciusi (vérbeli náci-nyilas-irredenta szellemiségű egyéneknek nyújtott) kormánykitüntetések ügyében is. (6)
Miközben a 2006-os imaévben például naponként hangzottak el az alábbihoz hasonló mondatok: „Nem múlik el hét, hogy a hazugságok, a fenyegetések, a féligazságok hangoztatása között ne mutatkoznának meg a társadalom mély erkölcsi válságának jelei”, az Orbán-rezsim hatalomra jutásának harmadik évében – Fabiny Tamás evangélikus püspök néhány igen tiszteletre méltó megszólalásától eltekintve (7) – egyetlen érdeminek nevezhető „történelmi” rendszerkritikai megnyilatkozással sem találkoztunk.
Nincs itt hely annak a megmutatására, hogy a vonzalom az özönvíz előtti eszmék iránt – az említett kérdéseken túlmenően is – igen eleven a magyar(i) egyházi környezetben. Röpke példaként azért hadd utaljunk – maradva továbbra is az MRE-nél – az „A Fiú” című reklámfilm körüli „püspökháborúra” vagy a XVI. századi Heidelbergi Káté ünnepi és mai újfordítása miatti infantilis civakodásra, amelynek az eredménye az lett, hogy a magyar reformátusok egészen az etnozsinati szintig (lásd a MAGYAR Református Egyház újabb szellemi képtelenségét) elmenően kitartottak a konfirmációs tanításban is alkalmazott legjelentősebb egyházi hitvallási irat 80. kérdésének az ökumenikus szellemiségtől teljesen idegen, sőt, kifejezetten is sértő fordítási verziója mellett. (A keresztény vallás legszentebb cselekményének katholikusok által gyakorolt liturgiája az eredeti szövegben szereplő „kárhozatos bálványimádás” jelzővel került be az öntudatos kálvinista identitás alapokmányába. A „zsinati atyák” a doktriner szövegimádat és fennhéjázó hitbizonyosság igézetében még azt a józanabb javaslatot is elvetették, hogy a szöveghez legalább rövid, az olvasót történelmileg orientáló kommentárt fűzzenek.) (8)
Kósa Lajos, Balog Zoltán és Bölcskei Gusztáv leleplezi a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság által állíttatott emlékoszlopot a debreceni Református Nagytemplom és a református kollégium nemzeti emlékhellyé avatási ünnepségén 2013. április 12-én – MTI/Czeglédi Zsolt
I.
Ahhoz, hogy a kiindulópontul szolgáló (a Hegedűs-üggyel kapcsolatos) recens MRE-megnyilatkozás összefüggéseit, illetve a református közösség értékelméleti-konfesszionális mentálhigiénéjének ebben való feltárulkozását alaposabban szemügyre vehessük, érdemesnek látjuk távolabbról kezdeni.
A történet egyik sarokpontját mindenképpen az jelenti, amikor az MRE vezetése és törzsközönsége nemcsak észrevétlenül hagyta, de szinte természetesnek is tartotta, hogy lelkészei tagságot vállaljanak az elemi keresztény értékeket sértő, szélsőséges MIÉP-ben is. E társaságnak vált ifj. Hegedűs Loránt nemcsak prominens tisztségviselőjévé és 1998-tól országgyűlési képviselőjévé is, de olyan tényezőjévé, aki mindent elkövetett, hogy mielőbb nyilvánvalóvá tegye, milyen páncélt is hord a papi palást alatt. Az első közbotrányt kiváltó megnyilatkozása talán éppen a parlamenti nyitónapon történt, amikor is kijelentette, hogy bizonyos nem nevesített „kisebbségi származású emberek kisebbségi mivoltukat fel nem fedve a többségi érdeket sértik meg”. (A felszólalás nyomán édesapja egykori jó barátja, Schweitzer József országos főrabbi személyes levélben kért magyarázatot. Eredmény nélkül. Elhatárolódott a lelkésztől azonban Kálmán Attila, a református zsinat világi elnöke is.) És bár Ifj. Hegedűs további honatyai pályafutása sem nélkülözte az elképesztő elemeket, az igazi „hírnevet” pártja egyik budapesti kerületi lapjában („Ébresztő”) „Keresztyén magyar állam” címmel 2001 szeptemberében megjelentetett brutális antiszemita írása hozta el a számára.
Az MRE zsinatának elnöksége (Bölcskei Gusztáv és Kálmán Attila) szinte azonnal reagált (ismereteink szerint már szeptember 5-én), és elítélte a lelkész viselkedését (igeellenesnek, a református hitvallással összeegyeztethetetlennek minősítve az írást), és ifj. Hegedűs egyházkerületét külön is felhívta arra, hogy vizsgálják ki az ügyet, és „szíveskedjenek a szükséges intézkedéseket megtenni annak érdekében, hogy hasonló, a Magyarországi Református Egyházat is súlyosan kompromittáló kijelentések ne hangozhassanak el, és ne jelenjenek meg lelkipásztori szolgálatot végző személytől”. Nem sokkal később hasonló szellemben nyilatkozott Bölcskei püspök egyházkerületének theológiai egyetemi tanári kara is, és valamicskét tanulva az esetből, az MRE zsinata alkotmányos elvvé is tette (természetesen a könnyebb utat választva), hogy a lelkészi állás és a pártpolitikai szerepvállalás a következő év március 1-jétől összeférhetetlennek számít. A lelkész ez utóbbit kezdetben érvénytelennek tekintette (9) (pártkötődéseit azonban formálisan később mégis felszámolta), sőt, tíz további MIÉP-es református lelkésszel együtt bejelentette, hogy „mondjon a zsinat bármit, ők mégis elindulnak az áprilisi választáson” (Csurka István lapja a zsinatot eközben „az SZDSZ-es és világbanki megrendelésre dolgozó, zsidóbérenc, III/III-asok” gyülekezeteként fumigálta), és külön nyilatkozatban is leszögezték, hogy „az isteni Lélek teljességének az ajándékával kívánjuk [... a] továbbiakban [is] végezni mind lelkészi, mind közéleti politikai szolgálatunkat, s mindkettőben – meggyőződésünk szerint – ugyanaz a Lélek vezet bennünket”.
A lázadókat, illetve elsősorban ifj. Hegedűs Lorántot támogató értelemben lépett pástra Hegedűs Loránt püspök is, aki a Zsinati Elnökség nyilatkozatával azonos napon, 21-én kiadott, magyar fórumos atmoszférát hordozó válaszában (a fenti, 5-ei időponttól való feltűnő eltérés rejtélyére még kitérünk) azt a tájékoztatást adta a tőle kért vizsgálatról, hogy a lelkész írása egy nemzetét féltő reakció volt Hell István publicista cikkére (10), és hogy dorgálást csak azoktól tart elfogadhatónak, akik előbb „kirekesztik maguk közül a volt állampárti besúgókat”. Némi engedményként annyit volt csak hajlandó tenni, hogy mondanivalójához hozzáfűzte: „Arra hívtuk fel a lelkész-képviselő figyelmét, hogy nem egyházi szolgálati minőségében tett és aláírt nyilatkozatait válaszában foglalt tartalmi árnyaltsággal, egyházi szolgálati minősége szerint is vegye tekintetbe.”
Színezte a fejleményeket, hogy a MIÉP-es érdekeket rendületlenül védelmező id. Hegedűst 2002-ben puccsszerűen eltávolították a püspöki székből is (az 1996-os első, részleges detronizálására a zsinati elnöki pozícióból lentebb még visszatérünk). Az indok ez alkalommal is az volt, hogy az MRE-t (ekkor már politikus fiával közösen) a MIÉP-pel való politikai szövetség járszalagjára próbálta terelni. A püspök ellen szervezett akció egyik legfontosabb szereplője Balog Zoltán, akkortájt „miniszterelnöki főtanácsadó” (jelenleg csúcsminiszter) volt. Az akkori és mai kormánypárt érdekeit mindig is mindenek elé helyező lelkész eszközhasználatban nem finnyás (és ekkorra már jól be is járatott) háttérdiplomáciai manőverei azt eredményezték, hogy Szabó István személyében a budapesti székhelyű Dunamelléki Református Egyházkerületnek MIÉP-püspök helyett Fidesz-püspöke lett.
Időközben a MIÉP kiesett a parlamentből. Ám sem ez, sem id. Hegedűs egyházi pozíciójának megingatása nem változtatott sokat ifj. Hegedűs viselkedésén, illetve azon a nyilvánvaló zavartlelkűség hordozta nyögvenyelős ügykezelésen sem, ahogy egyháza vele szemben fellépett. A pogány követséget vállaló papi kompánia fent említett tagjainak többségéről a későbbiekben szinte alig hallhattunk bármit is, ifj. Hegedűs azonban – galíciánerező káromkodása feletti minden megbánás nélkül – gátlástalanul hirdette továbbra is (igaz, egy időre inkább csak templomi prédikációiban) zavaros és embertelen gondolatait.
Felmentették ifj. Hegedűs Lorántot – Népszabadság/Teknős Miklós
A 2001-es történet közvetlen folytatását az képezte, hogy magánszemélyeknek az ébresztős írás miatt (közösség elleni izgatás vádjával) tett feljelentése alapján, illetve azt követően, hogy az Országgyűlés felfüggesztette a képviselő mentelmi jogát, a Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatal 2002 júniusában vádat emelt ifj. Hegedűs Loránt ellen. Az első fokú ítélet másfél évi felfüggesztett börtönbüntetést rótt ki a lelkészre, másodfokon, 2003. november 6-án azonban felmentették. (Mellesleg: az alperes védője Gulyás Géza ügyvéd, az egyházkerület id. Hegedűs Loránt által alkalmazott jogtanácsosa volt.)
A nagy vihart kiváltó „győzelem” után (11) egy darabig formális „botránycsend” volt ifj. Hegedűs körül. (A munkaszolgálatot és a deportálást túlélő 84 éves Ádám György ügyvéd által személyiségi jogsérelem vádjával kezdeményezett per, amelyet másodfokon ő is elvesztett, már csak kevéssé váltott ki közérdeklődést.) A 2006-os belpolitikai viharok körüli látványos aktivizálódásával mindenesetre ugyanott folytatta, ahol az Ébresztő-cikkben letette a tollat.
(1) A továbbiakban pedig, rábukkanva arra, hogy ekkor van Bocskai halálának 400. évfordulója (ám változatlanul a „csatlakozás” jelszavával) önálló kezdeményezést is tettek Nemzeti Ökumenikus Imaév néven.
(2) Imaév a nemzet lelki megújulásáért; a szöveg további felhasználására lásd pl. itt.
(3) Bővebben lásd: Majsai Tamás: A felbontott levél – A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körleveléről; Magyar Narancs, 2006/5.
(4) Az oktatási normatívák körül támadt fillérkórász zaklatottságában 2004-ben a püspök odanyilatkozott, hogy „az a szülő, aki [történelmi] egyházi iskolába íratja gyermekét, úgy kell érezze magát, mint egy néger Dél-Afrikában húsz évvel ezelőtt”. Lásd: Joó István: „Apartheid-oktatáspolitika”. Beárnyékolták a református iskolák találkozóját az egyházellenes intézkedések. Magyar Nemzet, 2004. november 2.
(5) A reformatus.hu közben buzgón hencegett azzal, hogy egy református volt az (mellesleg egy liberális politikus, akinek az ideáljait a református egyház mai közönsége intézményesen is lábbal tiporja), aki megvédte a vérváddal meggyanúsított zsidókat.
(6) Lás még itt.
(8) Az természetesen sovány magyarázat, hogy az említett kommentárt megtették az egész szöveghez írott, ám a felhasználók által szinte egyáltalán nem olvasott bevezető tanulmányban.
(9) Lásd még itt.
(10) Lásd még itt.
(11) Lásd még itt.
Majsai Tamás református lelkész, a Wesley János Lelkészképző Főiskola tanára,
a Teológus és Lelkész Szak dékánja
Első rész – Második rész - Harmadik rész
Írásai a Galamusban:
– Antifasiszták, demokraták, ébresztő!
– Kik is a kizárandók? – Bayer Zsolt békéjéért!
– Balog miniszter esete a szabadságharccal
– Babaruha
– A palackőr
Lásd még: Majsai Tamás nyílt levele Bölcskei Gusztávhoz Horthy emléktáblájának újraavatása ügyében
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!