Balról és jobbról
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. április 18. csütörtök, 04:04
A parlamentáris demokrácia (parlamentarizmus) bírálata az elmúlt 200-300 évben folyamatosan napirenden volt, éspedig balról és jobbról egyaránt. Első, nagyhatású változatát Rousseau nyújtotta, balról. Elmélete szerint a nép jó, képviselői azonban megvesztegethetők, ezért a népszuverenitás elvének közvetlenül kellene érvényesülnie. Valamilyen módon el kellene érni, hogy a nép általános érdekét képviselő „általános akarat” (volonté générale) jusson érvényre, szemben az egyesek összességének akaratát képviselő „mindenki akaratával” (volonté de tous). Ha nem lenne világos: az általános akarat szerinte akkor sem esik egybe föltétlenül a mindenki akaratával, ha ez utóbbi egy 100 százalékos eredményt hozó szavazás nyomán alakul ki. Rousseau soha nem tudta megmondani, hogyan is lehetne minderre nézve valamely megfelelő eljárást kidolgozni (bár voltak vázlatszerű elképzelései valamiféle alulról építkező tanácsrendszerről), és ez nem is csoda. Ilyen eljárás ugyanis valójában nincs, illetve csak egy van: a nép nevében föllépő diktatúra. Mellőzve a közbeeső lépcsőfokokat, ugyancsak nagyhatású elképzelést vázolt föl a parlamentarizmus bírálatát illetően Lenin is, figyelembe véve a parlamentarizmus XIX. századi működését. Lucidus eszmefuttatásai megtalálhatók „Állam és forradalom” című művében, állítom, hogy ma is érdemes beleolvasni. Legalább tudják a mai parlamentarizmus-bírálók, honnan származnak valójában az érveik. Hogy ugyanis a pusztán törvényhozó hatalomként funkcionáló parlament csak egy szép kulissza, s a dolgok ténylegesen e kulissza mögött, a végrehajtó hatalom kezében dőlnek el. Az államhatalom ilyetén megosztásának megszüntetése és a tanácsrendszer mellett Lenin két fő javaslata az volt, hogy a képviselők egyrészt legyenek visszahívhatók, másrészt kapjanak átlagos munkás-munkabért. Népszerű javaslatok azóta is.
Lenin beszél a szovjetek II. kongresszusán (Szerov, 1955) – Wikipedia
A későbbiekben jobbról is megfogalmazódtak hasonló kritikák. Egy ma már kevéssé olvasott, a maga korában azonban jelentős hatást tett éleselméjű Bismarck-kritikus, bizonyos Konstantin Frantz már szépen kiszámolta és bemutatta, hogy ha a választásokon a szavazásra jogosultak 50 százaléka (plusz 1 fő) vesz részt, s a választáson résztvevők 50 százaléka (plusz 1 fő) szavazatai alapján alakul meg egy kormány, akkor ez azt jelenti, hogy a választópolgárok 25 százalékának (tehát egy kisebbségnek) az akaratán alapul a kormánytöbbség. A jobboldali parlamentarizmus-kritika virágkora azonban a XX. században jött el. Mármost ahogyan Lenin radikális elképzelései viszonyultak Rousseau ábrándjaihoz, ugyanúgy viszonyulnak Carl Schmitt radikális elképzelései is Frantz zsörtölődéseihez. Schmitt ugyancsak azt állítja, akár Lenin, hogy a parlament csupán egy fecsegő testület, amely legszívesebben a végtelenségig vitatkozna, miközben már régen döntésre lenne szükség. Eleinte még nem követeli – bár a diktatúra gondolatával kezdettől fogva kacérkodik – az államhatalmi ágak elválasztásának teljes megszüntetését, csupán közelítésüket egymáshoz a végrehajtó hatalom (konkrétan a birodalmi elnök) növekvő dominanciájával. Amikor azonban egy kivételes helyzet jön létre (és szerinte a dolgok lényege, például, hogy ki is a szuverén, mindig a kivételes helyzetekben nyilvánul meg), nyíltan föltárja kártyáit. Hírhedett cikkében, amelyben igazolja Hitler intézkedéseit az 1934. június 30. – július 2. közötti brutális gyilkosságsorozatban, a következőket írja: „A Führer a legrettenetesebb visszaéléstől óvja meg a jogot, amikor a veszély pillanatában vezéri mivoltának erejénél fogva legfőbb bíróként közvetlenül jogot teremt. [...] Minden jog a nép élethez való jogából származik. Minden állami törvény, minden bírói ítélet csak annyi jogot tartalmaz, amennyi ebből a forrásból feléjük árad.” („A Führer oltalmazza a jogot”, lásd magyarul A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok című kötetben, 227 skk. o.)
Magyarországon újabban a legfelsőbb szintű kormánypropagandában kapott szerepet az a populista elképzelés, hogy a valódi demokrácia a nép egyszerű akaratnyilvánítása, mentesen mindenféle alkotmányjogi cirkusztól, amely ugyanis a haruspexek és augurok tevékenységéhez hasonlítható. (Az ezt kifejtő kormányférfiú szavait formailag itt kissé átfogalmaztam, ő ugyanis e kifejezéseket nem használta, mivelhogy valószínűleg nem is ismeri őket.) A kormánypropaganda magukat konzervatívnak hirdető diplomás lakájai erre aztán sürgősen hosszas áltudományos eszmefuttatásokba kezdtek, miszerint a konzervativizmus bizony elutasítja az elvont ideológiákból történő kiindulást, ehelyett ugyanis a realitásokból indul ki. Ilyesmit azonban – először is – nemcsak konzervatívok mondanak. Ugyanabban az időben, amikor a konzervatív Burke kifejtette, hogy előrelátta a francia Nemzetgyűlés ideologikus vakságát, amikor a listák alapján észlelte, hogy már a Rendi Gyűlésbe is csupa elméleti embert választottak be, a liberális Kant azt fejtette ki, milyen abszurd is Platónnak a sznobok által kétezer éve dicsért elképzelése, hogy vagy a filozófusok legyenek királyokká, vagy a királyok filozófusokká. És – másodszor – ahogyan Kant nem gondolta persze, hogy valamely természetjogot (mintegy a természetből adódó jogot) egy az egyben bele lehetne vinni egy adott kor valóságába, éppúgy Burke sem gondolta viszont, hogy bármely történetileg alakult jogot (történeti, „pozitív” jogot) ne lehetne bizonyos magasabb szempontok alapján megítélni. Ezt csak Schmitt decizionizmusa véli így, hogy a döntés, decisio önmagában jogot hoz létre – lásd föntebb. (Akkor már inkább Lenin: a jog az uralkodó osztály törvényerőre emelt akarata.) Hogy világosan lássuk az alapkülönbséget, bár Schmitt szerint a decizionizmus megalapozója Hobbes volt, azonban Hobbes egyértelműen kimondta: a szuverén valamely konkrét döntése (történeti, „pozitív” jog) ugyan sohasem lehet törvénytelen, de igenis lehet méltánytalan, ugyanis valamely magasabb, „isteni” jog (természetjog) szempontjából. Schmittnél ebből csak a döntés nyers és erőszakos aktusa marad. Akik magukat Schmitt nyomdokait követve képzelik konzervatívnak, jobban tennék, ha mielőbb belátnák: Schmitt bár eredetileg tényleg a konzervativizmusból indult, végső kifutásában nem konzervatív volt, hanem jobboldali populista. Vagyis fasiszta.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
