Orbán Brumaire 18-ája
- Részletek
- 2013. április 04. csütörtök, 05:50
- Szüdi János
A nagy kérdés
A Brumaire 18–19-i államcsíny (1799. november 9–10.) Bonaparte Napóleon tábornok sikeres államcsínye, amellyel Franciaországban megdöntötte a direktóriumi kormányzási rendszert, és a saját egyeduralmát biztosító konzulátusi rendszert állította helyébe. Ezt az eseményt a francia forradalom tulajdonképpeni lezárásának szokták tekinteni. Vajon eljön-e Magyarországon is az a nap, amikor a köztársaságot nyíltan, az Alaptörvényben rögzítve felváltja az új orbáni egyeduralom?
Jogállam – államjog
Az 1989-es kerekasztal tagjai és az akkori alkotmány megalkotói bűnös naivitásról és a történelmi tapasztalatok nem kellő ismeretéről tettek tanúságot akkor, amikor a harmadik Magyar Köztársaság sorsát a véletlenre bízták. A véletlenre, hiszen az Alkotmány megváltoztatásához semmi másra nem volt szükség, csak az országgyűlési képviselők kétharmadának – 386 képviselőből legalább 258-nak – az igen szavazatára. Bűnös naivitás volt azt feltételezni, hogy egy olyan választási törvény mellett, amelynek alapján a megjelent választók alig több mint ötvenkét százalékos támogatásával kétharmados parlamenti többséget lehetett szerezni, nem fog összejönni az alkotmányozáshoz szükséges erő. Bűnös naivitás volt azt feltételezni, hogy ha összejön az alkotmányozáshoz szükséges erő, akkor az nem fog visszaélni hatalmával. Nyilván még nagyobb a felelőssége az első kétharmadnak, hiszen győzelmi arányuk a gyakorlatban igazolta, hogy az eredeti elképzelés hamis, nem nyújt garanciát a jogállam fenntartásához, mivel össze lehet gyűjteni a szükséges számú képviselőt ahhoz, hogy a győztes egyedül kormányozzon, s azt tegyen, amit akar. Ennek ellenére sem adta meg a szükséges alkotmányos védelmet a köztársaságnak. Egészen pontosan 2005-ben bekerült, s 2010. július 4-éig benne is volt az Alkotmányban, hogy az „új Alkotmány előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához az országgyűlési képviselők négyötödének szavazata szükséges”. Egy teljesen új Alkotmány elfogadásának rendjére azonban nem tért ki az Alkotmány. Nem írta elő például, hogy kötelező az említett határozat elkészítése, elfogadása és figyelembe vétele. Így az ország mai helyzetének alakulása csupán azért váratott eddig magára, mert csak 2010-ben érte el a szükséges számú képviselőt az a pártszövetség, amelyik viszont kitűnőre vizsgázott a német nacionalista forradalom eszköztárának leporolásából, megújításából, újrahasznosításából.
A történelmi tapasztalatok teljes figyelmen kívül hagyásának minősült az alkotmányos berendezkedés védelmének elmulasztása egy olyan országban, amelyben nincs hagyománya a hatalommegosztásra épülő, parlamentáris kormányzásnak, amelyben az emberi jogok tiszteletének nincs gyökere, amelyben elmulasztották a történelmi múlt objektív feldolgozását, amelyben több százezer család, több millió ember hordozza a múltban szerzett sérelmeit, amelyben a szegénység felszámolása, a szociális gondok megoldása, a foglalkoztatás biztonságának a megteremtése rövid távon végrehajthatatlan célkitűzés, amelyben az idegenek, a másság gyűlölete és üldözése államilag támogatott, szervezett program volt, amelyben a hatalom évtizedeken át szándékosan szembeállította egymással az ország lakosságának legkülönbözőbb csoportjait, amelyben a mindenható állam, a Vezér mindig döntő szerepet játszott az egyén életében, amelyben, száz év alatt többször szétverték és újraszervezték az államot, az ipart, a mezőgazdaságot, ennek megfelelően többször lecserélték a hivatalnoki, a közalkalmazotti kart, amelyben a családok többségének nincs megtakarítása, mivel száz év alatt kétszer volt hiperinfláció, háromszor pénzcsere, amelyben az állam többször elkobozta a megtakarításokat, külföldre kényszerítette a legjobbakat. A különböző érdekek és ellenérdekek egymásnak feszülése a gyűlölködés, az irigykedés, a demagógia iránti fogékonyság táptalaja. Ezekre a tulajdonságra a történelem során számos alkalommal épült felelőtlen és sikeres politizálás. Hazánkban is. Ezért kellő alkotmányos védelem hiányában számítani lehetett arra, hogy Magyarországon megbukik a jogállam.
A köztársasági elnök mozgástere
Mindenekelőtt tisztázni kell az alaptörvény elhelyezkedését a jogrendszerben, tekintettel arra, hogy megjelenési formája és jelölése elüt attól, ami az Országgyűlés által megalkotott jogszabályokat, a törvényeket jellemzi. A törvényeket paragrafusokba „szedik”, és római számokkal jelölik, I-essel kezdve, adott évben folyamatosan, feltüntetve a kihirdetésének évét, és minden évben elölről kezdik a számozást. Így a törvények nem téveszthetők össze, szépen számuk szerint követik egymást a jogtárban. Ezzel szemben az alaptörvény és módosításai „cikkekre” bontva szövegeződtek meg, és nincsenek besorolva a törvények közé, mivel nincs számuk. Persze az a kérdés nem valós kérdés, hogy törvény-e az alaptörvény. Nemcsak azért, mert a nevében is benne van, hogy az, hanem azért sem, mert az Országgyűlés általános, kötelező magatartási szabályt csak jogszabályban állapíthat meg, s ebben az esetben az nem lehet más, csak törvény. Miután az alaptörvény kétséget kizáróan törvény, még ha „alap” is, alkalmazni kell rá mindazokat a szabályokat, amelyeket a „közönséges” törvényekre, feltéve, hogy nincsenek az alaptörvényre vonatkozó külön szabályok között olyan eltérő rendelkezések, amelyek kizárnák a törvényekre vonatkozó általános előírások alkalmazását. Miután napjaink nagy kérdése az, hogy a köztársasági elnöknek van-e mozgástere az Országgyűlés által elfogadott alaptörvény aláírásakor, egészen pontosan, köteles-e aláírni az Országgyűlés által elfogadott alaptörvényt vagy megküldheti-e „előzetes normakontrollra” az Alkotmánybíróságnak, érdemes összevetni az alaptörvénynek a köztársasági elnöki aláírásra vonatkozó szabályokat tartalmazó „S) cikk”-ében foglaltakat a „6. cikk”-kel, amely a „közönséges” törvények köztársasági elnöki aláírására vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. A kialakult helyzet megértéséhez az alaptörvény szövegének két „állapotát” kell megvizsgálni, nevezetesen a negyedik módosítás előtti és a negyedik módosítás utáni szöveget.
A negyedik módosítás előtt az alaptörvény a következők szerint rendelkezett:
„S) cikk (3) Az Alaptörvényt vagy az Alaptörvény módosítását az Országgyűlés elnöke aláírja, és megküldi a köztársasági elnöknek. A köztársasági elnök az Alaptörvényt vagy az Alaptörvény módosítását a kézhezvételétől számított öt napon belül aláírja, és elrendeli a hivatalos lapban való kihirdetését.”
„6. cikk (3) Az elfogadott törvényt az Országgyűlés elnöke öt napon belül aláírja, és megküldi a köztársasági elnöknek. A köztársasági elnök a megküldött törvényt öt napon belül aláírja, és elrendeli annak kihirdetését.
(4) Ha a köztársasági elnök a törvényt vagy annak valamely rendelkezését az Alaptörvénnyel ellentétesnek tartja […], a törvényt az Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak megküldi.”
Jól érzékelhetően, a két (3) bekezdés szövege nem tartalmaz érdemi különbséget. Mind a kettő kijelentő módban íródott, így végrehajtása kötelező. A köztársasági elnöknek abban a kérdésben volt mozgástere az alaptörvény negyedik módosítása előtt, hogy alkalmazza-e a „6. cikk” (4) bekezdését, miután az „S cikk” e kérdéskörben nem tartalmazott semmilyen tiltó rendelkezést. Az alaptörvény és annak minden módosítása ugyanis a köztársasági elnök aláírása előtt „nem több”, mint az Országgyűlés által elfogadott törvényszöveg, amely – mint minden más törvény – csak a köztársasági elnök aláírásával és a Magyar Közlönyben történő kihirdetéssel válik érvényessé, a hatályba lépés időpontjától kezdődően pedig alaptörvénnyé, illetve annak részévé.
Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye, amelyet egy jogszabálymódosítás alkotmányosságának vizsgálata során hozott alkotmánybírósági határozathoz fűzött, segít megérteni a jogszabály elfogadása és kihirdetése közötti különbséget. „Az Alkotmány négy helyen is említi... a jogszabályokra nézve, hogy a hivatalos lapban kell azokat kihirdetni. Az Alkotmány a kihirdetni igén – a törvényhozási eljárást leszámítva, ahol világosan különbözik a köztársasági elnök aláírása (a promulgáció) és a nyilvánosságra hozatal (a publikáció) – nem tesz explicit különbséget. A promulgáció a jogszabályalkotó eljárás utolsó lépése, amely a jogszabály szövegét megváltoztathatatlanul rögzíti, a publikáció ezzel szemben a promulgált jogszabály hiteles nyilvánosságra hozatala... A jogszabály közzététele a hivatalos lapban... a jogszabály jogrendszer részévé válásának feltétele: ettől lesz a jogszabály érvényes, és így jogi hatások kiváltására képes.” [33/2008. (III. 20.) AB h.]
Ezért az Alaptörvény korábbi, módosítás előtti szövege értelmezhető volt úgy is, hogy egészen addig, ameddig az alaptörvény módosítását nem hirdetik ki, az nem válik az alaptörvény részévé, nem illeti meg a védelem. Így az Alkotmánybíróság a köztársasági elnök kezdeményezése alapján vizsgálhatta volna az Országgyűlés által elfogadott törvényszövegnek az alaptörvénnyel való összhangját. (A leírtak azért lehetnek iránymutatók ma is, mert az alaptörvény T cikke szerint is „általánosan kötelező magatartási szabályt az Alaptörvényben megjelölt, jogalkotó hatáskörrel rendelkező szerv által megalkotott, a hivatalos lapban kihirdetett jogszabály állapíthat meg”.)
Az alaptörvény negyedik módosítása azonban – miután feltehetően a törvényszöveg készítői is az előzőekben leírt következtetésekre jutottak, tehát tudták, hogy van mozgástere a köztársasági elnöknek – alapvetően változtatott a helyzeten. Az új szöveg a következő:
„S) cikk (3) Az elfogadott Alaptörvényt vagy az Alaptörvény elfogadott módosítását az Országgyűlés elnöke öt napon belül aláírja, és megküldi a köztársasági elnöknek. A köztársasági elnök a megküldött Alaptörvényt vagy az Alaptörvény megküldött módosítását a kézhezvételétől számított öt napon belül aláírja, és elrendeli a hivatalos lapban való kihirdetését. Ha a köztársasági elnök úgy ítéli meg, hogy az Alaptörvénynek vagy az Alaptörvény módosításának a megalkotására vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelményeket nem tartották meg, ennek vizsgálatát kéri az Alkotmánybíróságtól. Ha az Alkotmánybíróság a vizsgálata során nem állapítja meg e követelmények megsértését, a köztársasági elnök az Alaptörvényt vagy az Alaptörvény módosítását haladéktalanul aláírja, és elrendeli annak a hivatalos lapban való kihirdetését.”
Miután az alaptörvényre vonatkozó speciális szabályok a „közönséges” törvényekhez képest szűkítik a köztársasági elnök mozgásterét, többé a 6. cikk (4) bekezdésének alkalmazására nincs lehetőség. Az alaptörvény új szövege alapján az Országgyűlés által elfogadott törvényszöveg védelmet kap, mielőtt a kihirdetéssel a jogrend, s így az Alaptörvény részévé válna. A köztársasági elnök csak a megengedett körben kezdeményezhet előzetes normakontrollt, függetlenül attól, hogy egyébként mit tartalmaz az alaptörvény elfogadott módosítása.
A Brumaire 18-ai államcsíny (François Bouchot, 1840) – Wikipedia
Az ország tragédiája
Shakespeare óta tudjuk: színház az egész világ. Az meg egyre világosabb, hogy hazánk forgószínpadán, a Fidesz rendezésében, a jogállam paródiáját, „A Magyarország tragédiája” című művet játsszák. A kellékek – a köztársasági elnök, az Országgyűlés, a Kormány, az Alkotmánybíróság, a Kúria a bíróságokkal, a Számvevőszék, a legfőbb ügyész, az önkormányzatok – azt a látszatot keltik, hogy minden a helyén van ebben az országban. Valójában 2011. április 25. óta jogállami kellékek között élünk, amelyek, mint egy jól felépített Patyomkin-falu, azt hivatottak eltakarni a külvilág elől, hogy csak egyetlen akarat számít.
A színjáték forgatókönyve az az Alaptörvény, amelynek eredeti szövege sem volt több az Alkotmány torzított reinkarnációjánál, s amelynek összelapátolói kínosan ügyeltek rá, hogy szövege sokat mondjon, de semmit se adjon, semmit se garantáljon, semmit ne tegyen számonkérhetővé. A közérthetőség kedvéért egy példa: számos, az államot elmarasztaló alkotmánybírósági határozat született az Alkotmánynak erre a rendelkezésére alapozva: „a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz”. Az Alaptörvény ezért olyan megoldást talált – „Magyarország törekszik arra, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson” –, amelyre még akkor sem lehetne érdemben hivatkozni, ha nem záródott volna be az Alkotmánybíróság levelesládája a jogorvoslatot keresők túlnyomó többsége előtt.
A jogállamiság, a hatalommegosztás Alaptörvényben lefektetett rendje túltesz azon a bravúron, amelyet a bíró lánya művelt a mesében, amikor Mátyás király azt üzente, hogy menjen is el hozzá, meg ne is, köszönjön is, meg ne is, vigyen is ajándékot, meg ne is. A leány elkérte apjától a szamarat, felült a hátára, s úgy ment a király elé. Otthon egy galambot megfogott, két szita közé tette, és elvitte magával. Mikor a király elé ért, egy szót sem szólt, meghajtotta magát, aztán a galambot a szita közül elrepítette. Így aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is. Az Alaptörvény a jogállamiság terén ugyanerre az elvre épít – úgy ad, hogy semmit sem ad: „Magyarország független, demokratikus jogállam. A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik. Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Ezekkel a rendelkezésekkel semmi gond. Ám az Országgyűlés működésének, döntéshozatalának szabályai, az alkotmányozás folyamata, az országgyűlési megbízatások kiadásának rendje, az úgynevezett sarkalatos törvények megalkotásának szabályai összességükben garantálják, hogy csak és kizárólag egyetlen személy, a Vezér akarata érvényesüljön.
A kormányzó többség gúnyt űz a magyar parlamentarizmus 1989–1990-ben kidolgozott, elfogadott és 2010-ig érvényesülő lényegéből. Hogy a parlamenti többség az állami berendezkedést alapvetően érintő kérdésekben, kinevezésekben egyeztetés, konszenzuskeresés, kompromisszumkötés nélkül akkor sem dönt, ha arra módja van. Ez felel meg annak a jogállami klauzulának, amelyet a rendszerváltó politikai erők kötöttek. Ezt az egyezséget – az ország sorsát érintő kérdésekben az egyeztetés kötelezettségét, a közös döntés felelősségét – az úgynevezett kétharmados szabályokban fejezte ki az Alkotmány: az alapvető, az alkotmányt érintő döntésekhez, a hatalommegosztást, az alkotmányos berendezkedést garantáló megbízásokhoz az összes képviselő kétharmadának, a több kormányon átívelő, hosszabb távra szóló, az Alkotmányból közvetlenül levezethető döntésekhez a jelenlévő képviselők kétharmadának a támogató szavazatára van szükség. Az Alaptörvény szinte szó szerint átvette ezeket a szabályokat az Alkotmányból, s ezzel indult a politikai színjáték, a rendszerváltás államberendezkedésének felszámolása, a pártállam visszaállítása, az államcsíny. A minősített többség lényege ugyanis nem a számokban, hanem az egyeztetés kötelezettségében fogalmazható meg. Ezért a kétharmados szabály minden változtatás nélküli átvétele lényegében a hatalommegosztás felszámolásának alkotmányossá tétele. Szerződés a múlttal, a jelennel és a jövővel, hogy a kormányzó többségnek soha nem kell egyeztetnie senkivel, semmiben. Megteheti, miután megvan a kétharmada minden döntéshez. Alkotmányoz, kinevez, átalakít – egyedül. Megosztotta a hatalmat önmagával. A jogállami kellékek állnak. Csak aki nem akarja, az nem veszi észre, hogy minden tégla egyszínű. Csak aki nem akarja, az nem veszi észre, hogy bárki közli is a döntést, csak a száj más, a döntéshozó ugyanaz.
A köztársaság bukása
Kár szépíteni. A mai hatalom korántsem fejezte be a totális állam, az egypártrendszer kiépítését. Mindent megtesz a közszféra teljes megszállása, a szakemberek pártkatonákkal való felváltása, az ellenzéki sajtó teljes elhallgattatása, a valóságos érdekképviselet felszámolása, az ellenzék ellehetetlenítése, a gazdasági erőforrásoknak a pártcélokhoz rendelése érdekében. Folyik a választók megfélemlítése, megvesztegetése. Egyre gyakrabban látni az utcákon az árpádsávos zászlók alatt vonuló, a kormány mellett tüntető tömeget. Megkezdődött a párthadsereg, a félkatonai szervezetek toborzása.
A kétharmad mindent legyőz. Ezért teljesen felesleges az alaptörvény bármilyen szempontból való elemzése, hiszen ha kell, azonnal kész a megoldás, amellyel a hatalom kezelni tudja mindazt, ami kimaradt, bennmaradt, nem úgy került be, éppen aktuális. Az alaptörvény negyedik módosításának aláírásával a köztársasági elnök lemondott a magyar nemzet ősi jussáról, az ellenállás jogáról, amelyet a történeti alkotmány részét képező, II. András által 1222-ben kiadott Aranybulla rögzített. Ezzel az aláírással lényegében felszámolta nemcsak a köztársasági elnöki funkciót, hanem az Alkotmánybíróságot is. Az, hogy mi kerül be az alaptörvénybe, milyen tartalommal és mikor, az aláírás pillanatától kezdve egyetlen személy döntésén múlik.
A bevezetőben feltett kérdésre ezért a válasz: kevés az esély arra, hogy tisztességes választások lesznek 2014-ben. Az alaptörvény ma hatályos rendelkezései szerint az Országgyűlés a törvényes rend megdöntésére vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos, erőszakos cselekmények esetén szükségállapotot hirdet ki. Szükségállapot idején pedig az Országgyűlés nem mondhatja ki feloszlását, nem oszlatható fel, az országgyűlési képviselők általános választását nem lehet kitűzni, és nem lehet megtartani. Természetesen ez a tényállás bármikor bővülhet, kiegészülhet további olyan eseményekkel, helyzetekkel, amikor a szükségállapot bevezethető (például a gazdasági helyzet romlása, az utcai tűntetések állandósulása, jelentősebb sztrájkok).
A bevezetőben feltett kérdésre ezért a válasz: kevés az esély arra, hogy ezt a rezsimet tisztességes választásokon le lehet váltani jövőre. Az Országgyűlés akár egyetlen nap alatt átalakíthatja az ország közjogi berendezkedését, akár a választások után is. Az Országgyűlés megbízatása ugyanis az alakuló ülésével kezdődik, és a következő Országgyűlés alakuló üléséig tart. Az alakuló ülést – a választást követő harminc napon belüli időpontra – a köztársasági elnök hívja össze. Így van idő akár a királyság, akár a kormányzóság, akár az elnöki rendszer bevezetésére egy elveszített választás után is.
Az alkotmányozó erő dobókockája sajátos. Bárhogy dob, mindig a kétharmad van felül. A kétharmad pedig mindent visz. Emlékeznek? Rodolfo mindig szólt: „Figyeljék a kezemet, csalok”! A gyerekek tátott szájjal, árgus szemmel figyeltek. Mégsem sikerült soha leleplezni a bűvészt. A Fidesz nem szól, nem figyelmeztet. Kár szépíteni. A jogállam már akkor megszűnt, amikor – az Alkotmány rendelkezéseinek, az Alkotmánybíróság határozatainak figyelmen kívül hagyásával, a négyötödös szabály eltörlésével – elfogadták és hatályba léptették az egypárti alaptörvényt, amikor a köztársasági elnök, az országgyűlés elnöke és a miniszterelnök közjogi méltóságokat egymás közt szétosztotta egy baráti társaság.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
